Közel húsz évig látta el naprakész információkkal a hazai LMBT közösséget a Mások című meleg folyóirat. Két alapítója, Takács Bencze Gábor és Láner László mindvégig oroszlánrészt vállaltak a lap működtetésében, meleg aktivistaként pedig nevükhöz kötődik a Büszkeség Menet elindítása. Több évtizedes tevékenységükkel hozzájárultak egy olyan közeg megteremtéséhez, amelyben 2008-ban elérhetővé vált az azonos neműek számára a regisztrált élettársi kapcsolat, melynek lehetőségével néhány éve maguk is éltek.
Humen: A Mások a rendszerváltással egy időben indult, az első számok még szamizdat jelleggel kerültek forgalomba. Kitől származik az ötlet?
Tamás Bencze Gábor: Úgy indult az egész, hogy egy nagyobb társasággal Horvátországban üdültünk, Rab szigetén, ahol szóba jött, hogy kéne egy olyan lap, amelyben össze lennének gyűjtve a melegeket érintő hírek és programok. Ez nyáron volt, decemberben pedig kihoztuk az első számot, még nem bejegyzett formában.
H: Veszélyes vállalkozásnak számított ez akkoriban?
Láner László: Utólag most azt mondanám, hogy nem volt veszélyes, akkor viszont nem tudtuk, milyen reakciókra számíthatunk, hiszen ilyen még soha nem volt Magyarországon. Ráadásul mivel nem volt külön irodánk, hanem a lakásunkban volt a szerkesztőség és a saját vonalunkon működött a szerkesztőségi telefon, ezért rögtön a személyes életünkben lehetett elérni minket. Ebből a szempontból volt benne kockázat, de inkább pozitívak voltak a tapasztalataink. Sorra jöttek a különböző civil csoportosulások, akik elhívtak minket olyan eseményekre, bulikba, ahol mi voltunk a díszvendégek. Korábban nem volt kapcsolatunk ilyen társaságokkal, mivel inkább meleg barátaink voltak, heterók előtt nem mertük nyíltan felvállalni magunkat. Ekkor derült ki számunkra, hogy a melegek túlságosan is elzárkóznak a társadalom elől. Nem azt mondom, hogy mindenki ennyire nyitott, de igenis van egy széles réteg, akiktől nem kell tartani.
H: Hamar rátok irányult a figyelem és egy kis lapból a hazai meleg élet meghatározó fórumává váltatok.
LL: Nagy felelősség volt rajtunk, és ezt éreztük is. Mivel akkoriban még nem sok meleg ember lépett a nyilvánosság elé, legtöbbször minket találtak meg, amikor a hírműsorok foglalkoztak a témával. Nem túlzás, hogy egymás kezébe adták a kilincset a stábok, és azt keresték, hol van a lakásban egy olyan sarok, ami még nem szerepelt a híradóban. Egyre fontosabb volt, miről írunk. Hamarosan bővült a gárda, ami a színvonalat is növelte. Olyanok voltunk, mint egy meleg hírügynökség.
TBG: Akkora stábunk lett, hogy alig fértünk el a lakásunk szerkesztőségi szobának kijelölt helyiségében. Ezzel együtt az újság arculata is megváltozott, hiszen egyre többen kezdtek el érdeklődni a lap iránt, köztük politikusok, akik később a szerzőink között is feltűntek.
H: Milyen hatással volt a lap az LMBT közösség életére?
TBG: Az első pillanattól kezdve ez volt a legfontosabb fórum. Nálunk szerveződött az első Vándor Mások, a Hármashatárhegy oldalába szervezett „ős-Pride”, a Pink Piknik, a decemberi AIDS Világnap, a májusi gyertyagyújtás és a meleg filmfesztivál is. Megszerveztük és írtunk róla.
LL: Abban az időben nem volt még internet, így a szájhagyomány mellett az újság volt a leghatékonyabb információforrás. Vidékről is sokan eljöttek ezekre az eseményekre, ami óriási dolog volt, hiszen mindig is az volt az alapvető problémánk, hogy nem tudtuk elérni a közösség tagjait. Ez volt a legjelentősebb közösségszervező erő a melegek körében akkor Magyarországon.
H: A lap indulásakor milyen volt az itthoni politikai és társadalmi légkör?
LL: Amikor a ’90-es évek elején elindítottuk az újságot, folyamatos fejlődés volt tapasztalható minden téren, ami alól a melegeket érintő ügyek sem voltak kivételek. Mind jogilag, mind a közvélemény felőli megítélést tekintve sikerült előrelépnünk, hittük, hogy Magyarországot élhetőbb hellyé tehetjük. A jogi folyamat addig tartott, amíg a bejegyzett élettársi törvényt megszavazta a parlament, a társadalmi beágyazottság pedig egy-két évvel korábban sérült meg, amikor a meleg felvonulásokat először megtámadták és elkezdődött az a folyamat, ami máig is tart.
H: Élhető helynek tartjátok ma Magyarországot egy felvállaltan az LMBT közösséghez tartozó ember számára?
LL: A hazai meleg életet nézve azt látom, nincs igazán fejlődés. Nagyjából ugyanazok a meleg bárok léteznek, mint tíz éve, a fürdők pedig megszűntek meleg találkahelyekként funkcionálni, helyettük van két meleg szauna, amit kevésnek tartok. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Nyugaton ennél sokkal pezsgőbb a meleg élet. Az viszont nagyon pozitív, hogy a mai fiatal generáció a melegséget már teljesen hétköznapi jelenségnek gondolja, nem olyan előítéletesek, mint régebben volt jellemző.
H: Mintha már az sem számítana túl nagy szenzációnak, ha előbújik egy ismert személyiség. Kezd természetessé válni, hogy sokfélék vagyunk?
LL: Ez egy hullámzó folyamat, vannak azért benne visszalépések is. A mai politikai élet mindent elkövet, hogy ez ne legyen ennyire természetes. Talán törvényeket visszavonni nem fognak, mint például a bejegyzett élettársi kapcsolatot, annyit nem ér nekik az egész, de nem állna távol tőlük a gondolat. Ami viszont baj, hogy agyonhallgatják a meleg kérdést, soha nincs napirenden a parlamentben, miközben a kereszténydemokraták egyfolytában azt sugallják, hogy az egyetlen elfogadható életforma a férfire és nőre épülő család. Mindezek kihatnak a közvéleményre és az ország hangulatára is.
H: Mi a legnagyobb probléma?
LL: Általános félelem és bizonytalanság tapasztalható. Azzal együtt, hogy a mai fiatal generáció sokkal nyitottabb, a politikai élet mégis olyan érzetet kelt, hogy ma bármi megtörténhet. Visszajött a hatalomtól való félelem, ami a rendszerváltás előtt volt jellemző. Jó példa minderre a meleg élettársi kapcsolat, amit hiába harcoltuk ki magunknak nagy nehézségek árán, nem élnek vele az emberek. Miért? Mert akkor nyilvántartásba vennék őket és utolérhetők lennének.
H: Több éve éltek együtt regisztrált élettársi kapcsolatban. A saját tapasztalataitok jogosnak mutatják ezt a félelmet?
TBG: Mi nagyon szerencsések voltunk, mivel az újság miatt soha nem kellett tartanunk senkitől, mindig tudtunk a közvéleményhez szólni. Ez segített akkor is, amikor ’93-ban a rendőrség a Mások előfizetőinek a listáját akarta megszerezni tőlünk, de végül akkora botrány lett belőle, hogy meghátráltak.
LL: A sajtó az egy nagyhatalom, akármilyen kis lapról legyen is szó, úgyhogy hozzánk tényleg nem mertek nyúlni. Viszont akkoriban még más világ volt, nem volt ilyen fenyegetettség érzés az emberekben. Azt gondoltuk, hogy Európában élünk. A meleg egyesületek vezetőit például rendszeresen fogadták a politikusok, akiknek elmondhatták, mit szeretnének, mi lenne fontos.
H: Több meleg egyesület létrejötténél jelen voltatok, mindketten aktívan részt vettetek a meleg mozgalomban. Ma hogyan látjátok, kellően szervezett a hazai meleg közösség?
LL: A ’90-es évek elején sokkal nagyobb pezsgés volt ilyen szempontból is, több egyesület alakult, nagyobb volt a lendület, mint most. Más kérdés, hogy a meleg társadalom számára nem voltak népszerűek a meleg mozgalmárok. Volt egy kis csoport, amelyik fontosnak tartotta az érdekvédelmet, de a nagytöbbség inkább azt mondta, mi a fenének provokáljuk a közvéleményt, inkább csendben kellene maradni. Azt tehát soha nem éreztem, hogy a meleg közösség egységes lenne, és most sem gondolom annak. A meleg fesztiválokon is nagyjából ugyanazokat az arcokat látni.
H: Hol találkozhat a külvilág leggyakrabban a melegekkel?
TBG: Ma nincs olyan nap, hogy a televízió ne adna olyan műsort, amelyben a melegség valamilyen módon szóba kerül. Ilyen a mi időnkben nem volt. Az egyik legelső film, ami melegekről szólt, az Őrült nők ketrece volt.
LL: Fontos, hogy a filmekben már nem a káros, sztereotip meleg figura jelenik meg, ami hol ellenszenves bűnöző volt, hol egy nevetséges alak, hanem hétköznapi karakterek. Népszerű esemény az évről évre megrendezett Meleg Filmfesztivál, ahol olyan filmeket lehet megnézni, amiket nem vetítenek a mozikban. Több éve megrendezik a LMBT Történeti Hónapot, amelyen a melegség történetéről lehet megtudni többet. Vannak tehát fórumok, ahol találkozhat a külvilág a meleg élettel, de ezek közül a leglátványosabb a meleg felvonulás.
H: Jelen voltatok a Büszkeség Menet elindításánál. Mára megáll a saját lábán a felvonulás?
LL: Volt egy időszak a ’90-es évek végén, amikor úgy nézett ki, hogy most már benne van a köztudatban és magától is működik. Egyre többen jöttek el, nem volt veszélyes kint lenni, nagy buli volt, színes, karneváli hangulatú, felszabadult. Integettek az ablakokból az emberek, megvolt a kapcsolat a lakosság és a felvonulók között. Ezzel szemben most szinte nem találkozni egy teremtett lélekkel sem a felvonulás alatt, több utcányival el vannak zárva a kíváncsiskodók a menettől. Az utóbbi évek arról szólnak, hogy megpróbálják megfúrni az útvonalat, egyre nehezebb megszervezni. Most azért kell küzdeni, hogy ne szakadjon meg a hagyomány a hatóság magatartása és a mesterségesen felszított szélsőséges hangulat miatt.
H: Szükség van a kerítésre?
LL: Volt egy év, amikor még nem zárták le a környező utcákat, de már voltak kordonok, és karnyújtásnyira álltak a fasisztoid elemek, mi pedig bent vonultunk. Akkor lehetett tudni, hogy ha nincs ott a kerítés, akkor nem túlzás, hogy pár ember biztosan meghalt volna. Félelmetes volt a helyzet. Én továbbra is azt gondolom, hogy a kerítésre sajnos szükség van, egészen addig, amíg egy normális politikai közeg helyére nem teszi az egészet, és ki nem húzza a szőnyeget a felheccelt szélsőségesek lába alól.
TBG: Tőlünk nem is olyan messze, Ausztriában a meleg felvonuláson óriási tömeg gyűlik össze minden évben. Magyarországon viszont csak kevesen mennek el, és ezek nagy része is inkább a szimpatizánsokból tevődik ki, sok meleg inkább otthon marad.
H: Miért maradnak távol a melegek?
LL: Egyrészt a fizikai agressziótól való félelem miatt, másrészt sokan vannak, akik attól tartanak, hogy elveszítik a munkahelyüket, ha ez kiderül róluk. Több olyan tanár ismerősünk van, akik a Másokban oszlopos tagok voltak, de felvonulásra soha nem jöttek el, nehogy véletlenül fotó jelenjen meg róluk valahol. Biztos, hogy rengetegen vannak még így.
TBG: És manapság az is gyakori, hogy valaki korábban ott volt a felvonuláson, de most mégse mer elmenni, mert fél, hogy a leépítéseknél őt vennék elő.
H: Aktuális félelem ma Magyarországon, hogy valakit a mássága miatt ér hátrányos megkülönböztetés a munkahelyén?
LL: Bizonyos foglalkozásokban igen. Ha az emberben benne van a félelem, annak biztos, hogy valami alapja van. És ez az utóbbi időben inkább csak erősödik.
H: A Mások írógárdája is zömmel álnéven írt, de voltak, akik előbújtak, köztük Nádasdy Ádám, aki Graff Miklós néven publikált.
LL: Igen, de ő már sokkal korábban coming outolt egy kiállítás megnyitón, és az itt elmondott beszédét le is hoztuk a lapban. Tehát ő nem azért írta alá álnéven a nálunk megjelent novelláit, mert nem vállalta fel a melegségét, hanem mert ezek az első prózai kísérletei voltak, és még bizonytalan volt ezek minőségében. Később aztán saját néven is megjelentette más folyóiratokban.
H: Lehet, hogy egyszer egy jubileumi könyv majd felfedi ezeket az álneveket?
LL: Ebbe a kérdésbe mi is folyamatosan beleütköztünk. Aki él, annak természetesen a saját döntése, hogy felvállalja-e. Vannak, akik már nincsenek köztünk, viszont mégse lenne etikus utólag felfedni a kilétüket. Volt egy rendező, akiről a közvélemény is tudta, hogy meleg, de soha nem lett kimondva. Amikor meghalt, szerettünk volna hosszabban írni róla, rengeteg levél állt ugyanis a rendelkezésünkre, de végül nem mentek bele az örökösök, foggal-körömmel védték a halála után is az ő melegségét.
H: 2008-ban, a lap megszűnésének a pillanatában mennyire változott meg a közeg? Milyen tényezőkön múlt a döntés?
LL: Ennek egyrészt gazdasági okai voltak: egyre kevesebb volt a reklám, miközben a kiadásaink csak nőttek, végül pedig nem tudtuk már fenntartani az újságot. Kínkeserves küzdelem volt a vége. Másrészt nem volt már annyira létkérdés a Mások megléte, hiszen akkorra már remekül működött az Internet, tehát a mi újságunk is csak egy hírforrás volt a sok közül. Igaz, hogy ennek volt a legnagyobb múltja, de amiatt, hogy megszűnt, nem omlott össze a meleg közösség, nem okozott benne kárt, így lelkiismeret furdalás nélkül tudtuk befejezni. Harmadrészt pedig mi is elfáradtunk, nem bírtuk már el.
TBG: Kiestünk egy sor olyan történésből, amelyeket a lap indulásakor még teljes erőbedobással tudtunk követni. Az eltelt húsz év alatt a gárda is velünk együtt öregedett, számottevő utánpótlás pedig nem érkezett. Kezdtük magunkat rosszul érezni, hogy nem tudunk elég frissek lenni.
LL: Mi ketten voltunk főmunkatársak, az összes többi szerzőnk munka mellett írt hozzánk, azt pedig senki nem vállalta be, hogy átvegye a lap főszerkesztését.
TBG: Az év végéig még interneten próbáltuk folytatni, de nem láttuk érdemesnek tovább csinálni.
H: Megtaláljátok ma ugyanezeket a cikkeket máshol?
TBG: Megvannak a melegeket érintő hírek, de nagyon szétszórtan a különböző oldalakon, mint az Index, a Népszabadság vagy az Origo.
H: Ha ma lennétek fiatalok, mibe vágnátok bele?
TBG: Ha ma kezdeném, akkor mindenképpen egy internetes lapot hoznék létre.
LL: Én, ha most lennék fiatal, egyáltalán nem tartom valószínűtlennek, hogy elmennék ebből az országból. Nyomasztó és kilátástalan, ami pillanatnyilag itthon zajlik. Lehet, lennék annyira önző, hogy a saját életemre gondoljak, és azt mondjam, keresek egy olyan helyet, ahol békében, kulturáltan, európai módon lehet élni.
Szerző: Várhegyi András
