Amikor idén tavasszal a Menza étteremben bemutattuk a Kristóf Konyhája-féle vegán menüt, meghívtam néhány szívemnek kedves barátot és rég nem látott jópajtást. Köztük volt Ceglédi Zoltán, akivel több mint egy évtizede haverkodtunk össze online, mikor még egyikünk sem volt igazán ismert – azóta időről időre összeröffenünk totál random helyzetekben, és a találkozásból mindig valami váratlanul izgalmas dolog sül ki, legyen az egy jó beszélgetés, vagy ez esetben egy nagyon erős cikk, amit Zoli a 168 órában jegyzett le. A burgundi padlizsánom ugyanis elindította őt egy gondolatszálon, aminek a vége egy miniesszé lett arról, hogy miért is nem érdemes parázni az előbújástól.
Ki kell állni. Így és csakis így sikerül majd egy normális országot építeni. „Olyat, ahol én egy teljesen másik rovatban arról írhatok majd, hogy Kristóf a padlizsánnál milyen marinádot használt, és hogyan passzolt ehhez a burgundi mártás” – írta Zoli, én pedig mélyen egyetértek vele. Magyarországon vízválasztó esztendők vannak mögöttünk a homoszexuálisok jogaiért folytatott harcot illetően: 2016-ban végre felhőtlen hangulatban, félelem nélkül zajlott le a Budapest Pride fesztivál, egyre többen merik felvállalni a szexuális orientációjukat – köztük olyan prominens művészek, mint Alföldi Róbert, aki saját könyvében mesélt minderről, és országunk egyik legtehetségesebb énekesnője, Oláh Ibolya sem nem titkolta leszbikus kapcsolatát. Óriási dolog, hogy főműsoridőben futó showműsorok közkedvelt szereplői – mint az ország kedvenc stylistja, Lakatos Márk – nyíltan beszélhetnek a magánéletükről. Az évszázados sötétség után úgy fest, végre Magyarországon is hajnalodik – ami az LMBTQ szubkultúra kommunikációját illeti. Ezzel együtt persze korántsem felhőtlen a helyzet: a tavaly boltokba került Coming out könyv szerzője, Kincses Marcell ígéretes lelkészi pályáját kényszerült maga mögött hagyni, amiért nyilvánosan felvállalta homoszexualitását. Mindezt egy olyan korszellemben, melyben még maga a pápa is kiáll a melegek és leszbikusok mellett, mondván: „Ha egy homoszexuális Istent keresi, ki vagyok én, hogy eltiltsam tőle?”
Nincs több titkolózás!
Emlékszem, alig voltam tíz éves, amikor pedzegetni kezdtem, hogy valószínűleg engem a fiúk jobban érdekelnek, mint a lányok. Korábban is tisztában voltam vele, hogy imádom a Barbie babákat, viszont cseppet sem érdekelnek a Matchboxok, ám amikor tizenévesen kísérletezni kezdtem a párkapcsolatokkal, bizonyossá vált: Budai Nikivel lassúzni kevésbé izgalmas számomra, mint Tóth Bélával birkózni a tesiteremben. Mire gimnazista lettem, már olyan ikonokat és idolokat választottam magamnak, akik rebellis viselkedésükkel és progresszív gondolkodásmódjukkal állandóan összezavarták, sokkolták, ezzel pedig nevelték a társadalmat. Imádtam Arthur Rimbaud költészetét, odavoltam Madonnáért, és kiskamaszként elhatároztam: ha Magyarországon senkinek sincs mersze megváltoztatni évszázadok begyepesedett dogmáit, majd én leszek az, aki megteszem. Tizenhat sem voltam, mikor először bonyolódtam párkapcsolatba egy nálam tíz évvel idősebb sráccal, és mivel nem akartam hazudozni, úgy döntöttem, hogy előállok az igazsággal. Édesanyám első kérdése az volt: „És mi van, ha megtiltom?” Erre azt feleltem: „Az olyan, mintha azt mondanám neked, hogy nem lélegezhetsz.” Azt hiszem, azonnal megértette, hogy tehet vagy gondolhat akármit, a fia homoszexuális, ez pedig megváltoztathatatlan – néhány héttel később pedig már együtt járt kávézgatni és vásárolgatni az akkori pasimmal. Édesapám pedig mindössze annyit mondott: „Sokfelé jártam a világban, sokféle emberrel találkoztam, számomra ebben semmi furcsa vagy meglepő nincsen.”
Közöny kontra elutasítás
Ám progresszív nevelés ide vagy oda, amikor belecsöppentem a szórakoztatóipar és a média világába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy bármily sokan vagyunk is mi, melegek, a „ne kérdezz, ne beszélj róla”-elv áll mindenek felett. Rengeteg közszereplő tartott és tart tőle ma is, hogy a felvállalt szexuális orientáció kevesebb munkát eredményezne, vagy elveszítenék a közönség szeretetét, mások pedig meggyőződéssel állítják, hogy „ehhez senkinek semmi köze”, ezért nem kell nyilvánosan propagálnunk a homoszexualitásunkat. Ám amikor egyre gyakrabban kérdezgették a bulvárlapok újságírói, hogy „mi a helyzet a lányokkal”, úgy éreztem: a titkolózás számomra egyenértékű a hazugsággal. Tartoztam annyival önmagamnak, az olvasóimnak, a nézőimnek és a meleg társadalomnak, hogy a saját nyilvános előbújásommal teszek egy aprócska lépést azért, hogy a következő generáció LMBTQ-közösségbe tartozó fiai és lányai kevesebb közönnyel találkozzanak, mint én. Szentül hittem és hiszem ma is, hogy a közönynél még az elutasítás is jobb – hiszen azt mutatja, hogy végre történik valami. Általános álláspont, hogy a homoszexuálisok „mutogatják magukat”, ám aki naponta szembesül azzal, hogy abnormálisnak nevezik őt pusztán azért, mert azonos nemű partnert választott, a coming out nem sokkolni hivatott.
Dermesztő dogmák, halálos hagyományok
Tóth-Horváth Gábor pszichológus szerint elsősorban a társadalom ítélkezésétől való félelem az, ami akadályozza az önfelvállalást. „A legtöbben a mai napig azt feltételezik, hogy a homoszexualitás tanult viselkedésminta, ne adj Isten betegség. Magyarországon melegnek lenni sokak szemében már-már bűnnek számít, ennek fő oka pedig az, hogy az emberek egyszerűen keveset tudnak a témáról. Az előítéletek között olyan abszurd álláspontoknak adnak helyet, hogy például trend melegnek lenni – pedig ez már önmagában egy óriási paradoxon: miért akarna bárki egy a társadalom által lenézett csoporthoz tartozni?” – veti fel a jogos kérdést a pszichológus. Emellett a magyarországi hittankönyvek egyértelműen kijelentik, hogy a homoszexualitás halálos vétek – sutba vágva azt az egyértelmű tényt, hogy a Biblia sokkal később került lejegyzésre emberek által, mint a genetikai kód, amelyet a természet ír. Berögzült szokásokra, vallási dogmákra hivatkozva gyűlöletre neveljük a gyermekeinket – miközben éppen a katolicizmus egyik legszentebb épületének, a Sixtus-kápolnának a freskóit egy homoszexuális férfi festette, ez pedig sosem volt titok a Vatikán előtt: Michelangelo a nála több évtizeddel fiatalabb Tomao de Cavallierit tette meg általános örökösének. A szakember szerint ahhoz, hogy egy coming out ne keltsen közfelháborodást, rendet kell tenni a fejekben.
Egy az Isten, kettős a mérce
“Az első fogalomzavar, hogy rengeteg ember szemében a melegség csupán két azonos nemű ember közötti szexuális aktus, és fel sem merül bennük, hogy pont olyan érzelem, mint amit (szerencsés esetben) maguk is megtapasztaltak életük során: hatalmas, áradó szerelem! Ez az oka például, hogy a melegek igenis szeretnének házasodni. Ez az oka annak, hogy szeretnének kézen fogva sétálni, vagy a naplementében gyönyörködve csókolózni anélkül, hogy bárki rájuk sütné: ez nem több, mint provokáció. Ám hiába élünk a 21. században, a magyarországi törvények 12. századi vallásos elveket követnek, így a homoszexuálisok kötelességeik tekintetében egyenjogú, jogok tekintetében másodrangú állampolgárok. További általános tévhit, hogy a homoszexualitás összefüggésben áll a pedofíliával, pedig a melegek nem vonzódnak serdületlen gyermekekhez – a pedofilok esetében pedig a gyermek neme másodlagos, kimondottan a serdületlenség vonzza őket. Mindannyiunk felelőssége, hogy a mi generációnk ezen változtasson” – vallja Tóth-Horváth Gábor, aki rámutat: a leszbikus szerelem mindemellett sokkal kevesebb előítélettel találkozik; mi több, rengeteg férfit kimondottan felizgat a „leszbi pornó”. Ugyanakkor a legtöbb heteroszexuális nem merne lezuhanyozni egy meleg mellett foci- vagy teniszedzés után, mert azt hiszik, nincsenek biztonságban egy homoszexuális mellett.
Büszkeség és befogadás
Néhány éve a Budapest Pride – a meleg büszkeség napja – műsorvezetőjeként azt mondtam a Parlament mellett felállított színpadon: nekünk nem elég, ha a társadalom csendesen megtűr minket, csakis addig, amíg nem hallatjuk a hangunkat. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki képtelen szembenézni saját nemi identitásával és orientációjával, érezhesse: lehetséges kompromisszummentes magánéleti döntéseket hozni, és közösen kell küzdenünk érte, hogy semmiféle hátrányos megkülönböztetés ne származhasson abból, hogy merünk önmagunk lenni. Abból, hogy merjük azt szeretni, akit a szívünk választott. Emellett rendkívül fontos, hogy még elutasító és értetlen reakciók esetén se írjuk le a szeretteinket, ha nem nyelik be elsőre a gombócot – nem mindenkinek könnyű nyitni egy új, ismeretlen világ felé. Azzal segítünk a legtöbbet, ha hiszünk környezetünkben: igenis képesek elfogadni és szeretni minket olyannak, amilyenek vagyunk, és legalább ilyen lényeges, hogy higgyünk magunkban: jogunk és kötelességünk teljes, egészséges, normális emberként gondolni önmagunkra, akárkit szeretünk is.
Steiner Kristóf
www.whitecityboy.com
