A Katona József színház december 22-én mutatta be a Nobel-díjas író, Günter Grass Bádogdob című regényének színpadi változatát. A műben a hároméves Oskar úgy dönt, hogy nem akar felnőni, nem illeszkedik be a felnőttek világába. Miközben belül fejlődik, érik tovább, a teste megmarad gyereknek. A gyerek Oskart – még egyetemi hallgatóként – megformáló Dér Zsolttal és a Nagy Oskart alakító Elek Ferenccel a próbaidőszakban beszélgettünk.
Miben tér el a darab a regénytől?
Dér Zsolt: A regény sokrétegű, több íven fut, rengeteg filozófiai gondolat kavarog benne, olyan, mint egy szumó birkózó, nem tudod hol kéne fogást találni rajta, de Hegymegi Máté rendező, Mikó Csaba író, illetve a dramaturgok, Gábor Sára és Berecki Csilla nagyon jó döntéseket hoztak, hogy mi kerüljön bele a darabba, mi ne. Egyszerűbb, de nem lebutított, követhető ívre fűzték fel a regényben kibomló kérdéseket.
Elek Ferenc: Dús, érzéki irodalmi anyagból született egy olyan színházi adaptáció, ami nagyon átélhető, nagyon színpadra való, és az eddigi munkáiból kiindulva nagyon való Hegymegi Máténak, hogy megrendezze. Szóval, minden adott ahhoz, hogy ebből jó előadás szülessen.
D.Zs.: Jó arányban keveredik benne az erős képiség, élőzene, prózai szöveg, és együtt olyan egyveleget adnak, amit nagyon szeretek.
A próbák első szakaszában hogyan dolgoznak? Próbálják már felépíteni a saját karakterüket, vagy még csak ízlelgetik a darabot?
E.F.: Ilyenkor még nem nagyon tudjuk összerakni színészileg, csak nézegetjük az egymás után következő jeleneteket, Máté vezetésével néha kicsit tovább megyünk, megnézzük az egészet. Mi ketten fogjuk össze a darabot, én mesélőként, felnőtt Oszkárként, Zsolt pedig gyerek Oszkárként éli meg a történetet, de ez nem ilyen egyszerű, mert − nagyon szép gondolat − sokszor összemosódunk.
D.Zs.: Igen, ketten játszunk egy embert, ez csodálatos. Az emlékezés nehézségei. Ő felidéz egy történetet, de én máshogy játszom el, mint ahogy a felnőtt Oszkár elmeséli, mert más-más képzetünk van ugyanarról. Kétféleképpen emlékszünk. Ez a kettősség izgalmas feszültséget teremt.
E.F.: De az a szépség is megtörténik, hogy egyszer csak megölelem a fiatalkori önmagamat.
Azt szeretik jobban, ha nagyon határozott elképzelése van egy rendezőnek, és ahhoz igazodnak, vagy azt, ha lépésről lépésre együtt találnak ki mindent?
E.F.: Jó, ha érzem, hogy a rendezőnek határozott elképzelése van, de azon belül a színészből indul ki, tehát rugalmas. Máténál ez működik, ő színészközpontú, nagyon figyel ránk. Nincs feszülés. Ugyanakkor tudja, hogy mit akar. Látom, hogy határozottan látja maga előtt az előadást. A színházban a nagy demokrácia, a nagy megbeszélősdi néha káoszt okoz, fárasztó, és a legtöbbször nem is vezet jóra. A Katonában elég erős rendezők vannak, és Máté nagyon beleillik a sorba.
D.Zs.: Pont azt a labdadobálást, passzolgatást szeretem, ami itt megy. A rendező mond valamit, arra a színész hoz egy ötletet, akkor arról a rendezőnek megint eszébe jut valami, és egyszer csak felépül egy helyzet, egy jelenet. Máténak erős elképzelése van, ahhoz képest lehet elrugaszkodni, de nyitott az ötletekre.
Sokat kivesznek önökből a próbaidőszakok?
E.F.: Rengeteg szövegem van a Bádogdobban, játszom is sokat, úgyhogy csak éjjel tudok tanulni. Nagyon fárasztó, de közben meg annyira tartalmas az alapanyag, hogy szívesen töltenék vele sok időt, két-három hónapot eldolgoznék rajta.
D.Zs.: Igen.
Meg lehet tanulni a mesterséget a Színművészetin? Sokan mondják, hogy semmi haszna, nyugodtan ki lehetne hagyni.
D.Zs.: Vannak nagy formátumú színésznők, színészek, akik nem végeztek főiskolát, de mindent tudnak a szakmáról, hatalmas mesterei, és vannak olyanok, akik végigjárták az iskolát, úgy lettek színészek. Szerintem ez élethelyzetfüggő. Nekem így hozta az élet. 23 évesen, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek felvételizni, épp úgy gondolkodtam: vagy felvesznek a Színművészetire, és akkor az fogja megváltoztatni az eddigi életemet, vagy elmegyek külföldre. Valami gyökeresen mást akartam, mint ami addig volt. És akkor felvettek.
Dér András fiának lenni előnyt jelentett, hátrányt, vagy teljesen indifferens volt?
D.Zs.: Papa meg a Mama is nyílt közönyösséggel kezelte a színház és a film iránti vonzódásomat. Soha nem erőltették, de soha nem mondták azt sem, hogy rossz lesz, szenvedni fogsz, inkább csinálj valami mást. 18 éves korom környékén anyám azt mondta: ha színész akarok lenni, akkor tudnom kell, mennyi az egy méter, ehhez az a legjobb, ha elküld asztalostanoncnak. El is mentem, de fél év múlva baromira meguntam. (Sikerült egy darab könyvespolcot csinálnom. A nővérem a mai napig használja, nagyon büszke vagyok rá.) Úgy alakult, hogy a színházi közegbe pont nem édesapámon keresztül sikerült bekerülnöm.
Valószínűleg neheztelnének is a kollégák, ha a papa nyomására került volna be.
E.F.: Ma már nincs ilyen, ez tévhit. Vannak színészdinasztiák, és azokat nyilván tök jó megtartani, de bátran ki merem jelenteni, hogy ha valaki nem tehetséges, nem mutat valami nagyon eredetit a felvételin, azt nem veszik fel az egyetemre.
D.Zs.: Jordán Adél, ifjabb Vidnyánszky Attila, a Trokán lányok nagyon jó színészek. Engem egyébként egyáltalán nem érdekelne, ha azt mondanák, hogy ja, persze, mert az apukád. Minek figyeljek az ilyen hülyeségekre?
Tenki Réka mondta nemrégiben egy interjúban, hogy Zsámbéki Gábor rugalmasságra nevelte őket, arra, hogy bárkivel képesek legyenek együtt dolgozni. Önök hogyan oldják meg azt a helyzetet, ha egy kifejezetten ellenszenves partnert kapnak?
E.F.: Őszintén mondom, hál’ istennek itt a Katonában nemigen van olyan, akivel ne szeretnék dolgozni. De ez húsz éve, a főiskolán is így volt. Minket is Zsámbéki Gábor tanított a rugalmasságra. Van, hogy olyan partnerrel kerül össze az ember, akit nem igazán kedvel, de akkor is megpróbál odafigyelni, csinálja a dolgát, mert az a legfontosabb, és kész. Nem kell együtt sörözni, éjszakákat, hajnalokat együtt tölteni, nem attól lesz jó egy előadás. Ha van benned figyelem és tisztelet a társad iránt, akkor fogtok tudni együtt dolgozni. És munka közben, az összeszokástól meg is tud ám változni a helyzet. Annyi mindent meg kell oldania egy színésznek, hogy arra sem ideje, sem energiája, hogy lenyomja a másikat. Ilyen a Katonában egyáltalán nincs, sem személyek, sem a generációk közt. Még sosem éltem meg azt, hogy egy idősebb színész így vagy úgy megpróbált volna lenyomni.
D.Zs.: A belső versengés adott esetben, egy erős kezű rendező alatt, inspiratív is lehet szerintem. Major Tamást például ilyennek képzelem. Szerintem tudta, hogy ki az a két ember, akik biztosan egymásnak mennek, és ettől talán, pluszpezsgés kerül az előadásba. De lehet, hogy csak imádom a bulvárt és a pletykákat.
E.F.: Nem hiszek abban, hogy egy próba akkor jó, ha sírunk, taknyunkon-nyálunkon csúszunk, nem lennénk jobbak attól, ha egész nap veszekednénk. Sokszor van olyan, hogy egy színész kikészül, leborul, és emberi hangok jönnek ki belőle. Ez nagyon szép, de a próbát, az előadást holnap is meg kell csinálni. Tehát, érdemes már az elején megcélozni a békét. Zsámbéki Gábor tartott egy megbeszélést a Minden jó, ha a vége jó után, és olyan szépen mondta, hogy az nem a másik instruálása, nem kötözködés, ha kérsz tőle valamit. Ez szakmai ügy, olyan, mint amikor a munkások összehangolják, hogy melyikük mikor, milyen részfeladatot végez a munkadarabon. Ez például engem megnyugtatott, mert volt rossz érzésem: nehogy úgy tűnjön, hogy instruálok valakit. De a ,,lehetne, azt, hogy…?” nem instruálás, hanem megbeszélés, annak érdekében, hogy együtt fel tudjunk építeni valamit. Na, például ezt is Zsámbékitól tanultuk. A Minden jó arról is szól, hogy generációk dolgoznak együtt, mit mondhatunk egy idősebb színésznek, ő mit mondhat nekünk. Zsámbéki megoldotta, hogy ezzel ne legyen gondunk.
Van-e a Bádogdob-előadásnak kifejezetten a mának szóló aktualitása?
E.F.: A Bádogdob egyetemes emberi, tehát mindig a mának fog szólni. Nincs benne semmilyen célozgatás. Egy ember hároméves korában eldönti, hogy nem nő tovább, nem nő fel. Ez olyan csodálatos, erős tézis, hogy semmi szükség aktualizálásra.
D.Zs.: Oscar szemüvegén keresztül nézve egyszerű válaszolni: mire mondunk igent, mire nemet. Igenekre és nemekre bomlik a világ. Felelősséghárítás. Részt veszünk-e valamiben vagy sem? Vállalom-e a döntéseim következményeit? És aztán mi lesz? A nem döntésekből mi következik? Hova vezet az a hozzáállás, meddig csavarható az a helyzet, hogy én kivonom magam minden döntési helyzet alól? Nincs lelkiismeret-furdalásom, nem veszek részt a társadalom életében, politikai eseményekben, nem veszek részt a családi életemben, semmiben. Hisz’ csak egy gyerek vagyok. Nem az én dolgom. Mosom kezeimet.
A regény vallomás, Günter Grass személyes, legbensőbb kérdéseit, félelmeit, titkait gyónja meg, dolgozza fel. Fasiszta díszlet és háttér előtt zajlik egy csávó vallomása, gyónása. Kérdései magára irányulnak: jókor mondtam, hogy nem, jókor, hogy igen? Ezek korszaktól, társadalomtól, politikai helyzettől független állandó kérdések, keresések, küzdelmek, harcok.
A publicisztikai színházról mi a véleményük?
E.F.: Mindig ódzkodtam a direkt aktualizálástól, a mi színházunk nem is csinálja, de változott a véleményem. Az ízlésemhez még mindig közelebb áll, hogy egy jól megírt színdarabon keresztül szóljunk a mának, de azt érzem, hogy most elég nagy a baj, muszáj beszélni bizonyos aktuális társadalmi kérdésekről. Láttam nagyon dühös, szókimondó és nagyon izgalmas, érvényes előadást: Schilling Árpádtól a Harag napját. Igenis meg lehet jól fogalmazni mostani, érzékeny dolgokat. De lehet ezt úgy is csinálni, ahogy a Katona teszi, hogy bebújtatjuk egy darab mögé. Nem kell ahhoz Orbán Viktornak öltöztetni senkit, hogy megértsük, miről van szó. Hiszen annyira átszövi az életünket a politika.
Rangot jelent a Katona társulatában lenni?
E.F.: Persze, de nem „rangos művész” táskával a hátamon járok dolgozni. Úgy jön be az ember, hogy tudja: olyan helyen lesz, ahol nagyon erős munka folyik. Húsz éve vagyok itt, merem állítani, hogy bár vannak kevésbé sikerült előadásaink, sosem alacsony színvonalúak. Ez annak köszönhető, hogy nagyon pontosan dolgozunk, és főleg a rendezőink nagyon élesen látnak. Amikor máshol azt tapasztalom, hogy túl lazán mennek a dolgok, akkor jó haza jönni. De néha meg jó egy picit kilazulni. Nagyon szeretem a könnyebb műfajt is, a kabarét, abban megtalálni azt, hogy ne legyen igénytelen, ízléstelen, szeretek énekelni, szinkronizálni. Dolgozom a Jurányiban egy improvizációra épülő a Hamletben, amiben én vagyok Hamlet, ez nagyon érdekes kis előadás, és csináltam egy bűnügyit is, a Végzetes játékot a Spirit Színházzal. Nagyon nem szeretek nem dolgozni, a színészet az életem.
D.Zs.: Jó a Katonában gyakornokoskodni. De az egyetemen is láthatóak vagyunk még együtt. A Válogatás című előadásunk Gazdag Gyula betiltott, hetvenes években forgatott dokumentumfilmjéből készült. Kocsis Gergő rendezte, zenés előadás, zenei rendezője, dalszövegírója a Belmondo frontembere, Czutor Zoli. Csehov Sirályát Zsótér Sándor rendezésében játsszuk, és az új bemutatónk egy, a Kornis-féle Körmagyar, illetve az eredeti Schnitzler-darab újrafogalmazásából készülő előadás, amelyet Keszég László rendez.
Az A38 hajón a TÁP Színház varietéműsorában láttam egy Elek Ferenc−Kocsis Gergely performanszot, amelyről azt írta egy kritikus: intim, már-már nyilvános szerelmi párbeszéd, ami húszéves közös múltjukról szól; tiszta lélektani realizmus a Katonából.
E.F.: Az olyan performansz volt, hogy megbeszéltük Gergővel: dicsérni fogjuk egymást, a lehető legőszintébben. Nem is esett nehezünkre. Ebben semmilyen ,,meleg” irány nem volt. Egyébként van pár meleg barátom, teljesen együttérzek velük, és minden fronton megvédem őket. Eszembe se jutna bárkit is megkülönböztetni. Tilos! Utálok mindenfajta kirekesztést és dühös leszek tőle.
L. Horváth Katalin
