Attól, hogy valami LMBTQ-központú, még nem biztos, hogy patyolattisztán jó és, hogy nem érheti kritika. Augusztus 4-én debütált világszerte a Heartstopper második évada a Netflixen, amit én is tűkön ülve vártam, mert egészen elbűvölt az első felvonás. Aztán mikor egy ősziesnek tűnő nyári délután elkezdtük ledarálni a sorozatot, sorban újabb és újabb rossz érzések kerítettek hatalmába. Először simán azt gondoltam, talán túl felnőtt vagyok ehhez, aztán azt, hogy minden bizonnyal túl cinikus vagyok, végül pedig azt, hogy ez az évad a sorozatot építő jellegűből átfordította kifejezetten káros jellegűre.
Mert igen, a Heartstopper második évada tele van olyan történetvezetési szálakkal, amiket ha megpiszkálunk, láthatjuk, hogy árnyaltan, de rossz üzeneteket hordoznak magukba. És nem is kell őket igazából annyira megpiszkálni. Nagyon szeretném én is, ha ezt az évadot azért tartanám rossznak, mert azzá a fajta aktivistává váltam, aki problémaközpontúan vizsgál mindent. Ám ha egy picit levesszük a szivárványos napellenzőt és nem kezeljük alapvetően jónak a Heartstoppert azért, mert melegekről szól, alapvető problémákkal találkozhatunk. Némelyik aprócska, némelyik pedig kifejezetten aggasztó.
1. Túlromantizált coming out
A második évad központjában Nick coming outja áll, ami rögtön két hónappal el is kezdődik a szerelmes fiú identitásválsága után, amit az első évadban amúgy egy Google-kereséssel oldott meg. A sorozatban becsülendő, hogy elhangzanak nagyon fontos üzenetek az előbújással kapcsolatban: nem tartozunk vele senkinek, mindennek megvan a maga helye és ideje, akkor tedd meg, ha fel vagy rá készülve. Eddig rendben is vagyunk. A probléma viszont inkább az, hogy ezeket a mondatokat a forgatókönyvírók érezhetően azért írták bele a dialógusokba, mert ezzel ki tudták pipálni ezt az üzenetet is, majd utána az egész tanulságot úgy ahogy van, el is felejtették.
Nick csupán két hónapja van tisztában a saját szexualitásával, de érezhetően egészen óriási nyomás van rajta a környezetétől: bújjon elő. A környezetétől, ami csomó nyitott és szintén LMBTQ fiatalból áll, akik egy kicsit egyébként is kívülállók a suliban. Nekik azért nem volt olyan nagy probléma korábban kölcsönösen előbújni egymásnak, és éppen ezért nem is kezelik olyan nagy ügyként. De tegyük a szívünkre a kezünket: más előbújni a művészsrácok előtt és más előbújni a rögbicsapat tagjai előtt – mások a kockázatok, mások a következmények, erre pedig láthatólag senki sincs tekintettel.
Rögtön itt bújik meg az évad egyik legfontosabb buktatója: A Heartstopper túlromantizálja azt, hogy az előbújásnak igenis vannak lehetséges rossz kimenetelei, amik traumákhoz vezethetnek. Az évad a végén ezt némileg próbálja tompítani, de ekkorra igazából már mindegy. Nick fél, gyűjt is be egy rossz tapasztalatot (a bátyja egy bunkó és nem ismeri a biszexualitás fogalmát), de utána igazából az ő előbújása nem attól függ, hogy az milyen hatással lesz az életére, hanem attól, hogy mennyire bátor. Könnyen láthatjuk azt, hogy a coming out amúgy nem egy kockázatos történet. Csak túl kell esni rajta. Csak bátornak kell lenni. És ha nem vagy elég bátor és nem coming outolsz az egész világ előtt, az azért picit érthetetlen. Hiszen miért nem teszed meg? Utána minden varázslatos lesz.
Pedig nem mindenképpen lesz az! A Heartstopper ezzel az attitűddel könnyen kelthet akár lelkiismeretfurdalást is azokban a magyar tinédzserekben, akik egy extrán homofób környezetben, joggal nem akarnak egyelőre előbújni, de a safeplace-ként funkcionáló sorozatukban csak azt látják, hogy ezt amúgy kötelező lenne megtenniük és ők milyen beszariak, feleslegesen.
2. Ohm, valaki foglalkozna Bennel?
Először is tök jó, hogy a sorozatban van egy negatív queer karakter, mert a társadalomnak meg kell tanulnia, hogy az LMBTQ aktivizmus üzenete nem az, hogy minden LMBTQ ember feltétlenül jó és ezért kell minket elfogadni. Egy meleg férfi is lehet szemét, erről pedig nagyon sok meleg férfi tudna mesélni… Ben sem a legjobb ember a világon, kihasznál és irányítani próbál másokat, nyilvánvalóan van egy felsőbbségrendűség érzése, ami nyilvánvalóan családi örökség – gondoljunk a fogadóórai jelentre – és borzasztó helyzetbe keverte Charlie-t is. Lehet rá bőven haragudni és kritikus szemmel nézni a tetteit.
De! Ben minden egyes rossz lépése abból fakad, hogy képtelen feldolgozni a szexualitását és elfogadni azt, hogy ő nem heteró. Mindez persze nem menti fel a tettei alól. Ám miután ez a sorozat többek között arra hivatott, hogy bemutassa, hogy milyen is egy LMBTQ fiatal lelkisége… Szóval elnézést, akkor nem kellene foglalkozni azzal az emberrel, akinek annyi problémát jelent a szexualitása, hogy az rossz hatással van rá és a környezetére is?
Nehéz problémával áll szemben Nick a coming outjával kapcsolatban, de láthatóan jól megvan a biszexualitásával, míg Ben konkrétan tönkremegy ebbe, és mégis, soha senki nem kérdezi meg tőle, hogy amúgy hogy vagy haver. Még azok sem, akik amúgy queerek és tudják – nagyon is jól –, hogy milyen nehéz ez az egész lelki munka és, hogy mennyit ér az, ha valaki hozzánk fordul és csak annyit mond, hogy figyelj, tudom mit érzel. Persze érthető, hogy a személyi konfliktusok felül tudják írni ezt a fajta szupportot, de ha picit távolról nézzük a teljes képet, sajnos azt látjuk, hogy ott van Charlie és Nick, akik nagyjából harmonikusan megvannak az identitásukkal és a szüleik is támogatják őket, és ott van szerencsétlen Ben, aki egyfolytában szorong és a szülei is homofóbok. És mit tesz az elfogadásról szóló sorozat? Vagy nem foglalkozik Bennel, vagy csak ellenségként hajlandó vele foglalkozni, véletlenül sem törődve a komoly lelki viharokkal, amikből kőkemény traumák nőhetnek majd ki felnőttkorban.
Ez azokután pedig csak méginkább dühítő, hogy a szorongó Ben egy alkalommal Nicknek elmondja, hogy élete legnehezebb időszakában van, majd később egy részen keresztül könyörög kétségbeesetten Charlie-nak két szóért, majd őszintén bocsánatot kér a tetteiért és konkrétan kimondja, hogy a szülei nem elfogadók, így ő csapdában van, de nem kap se segítséget, se megbocsátást, sőt, egyszer még az elfogadó queer szereplők ki is nevetik Charlie iránt érzett érzelmei miatt. Ahogy nem kapnak megbocsátást azok a heteró szereplők sem, akik szintén bocsánatot kérnek a múltbeli tetteikért és szupportívan is működnek a maguk módján. Sőt, egy őszinte bocsánatkérés után inkább rájuk csapják az ajtót. Az… elfogadás nevében?
Milyen üzenet ez, elnézést? Ha egyszer hibáztunk a múltban, soha többé nem kaphatunk megbocsátást? Ha egyszer homofóbak voltunk, de aztán megértettük, hogy ez rossz és megbántunk mindent, tehetünk bármit, mindig homofóbak maradunk? Ráadásul mindkét bocsánat elbírálásáról nyilván egyedül Charlie dönt, amire már nem is tudok mit írni.
3. Heternormatív meleg szerelem
Tegyük fel, hogy a Heartstopper egyik célja az, hogy erősítse az LMBTQ emberek, leginkább az LMBTQ fiatalok elfogadását. Ha ez így van, meglehetősen furcsa módon teszi azt. De nem idegen módon – olyan módon, amiről már régóta pedzegetik, hogy akár kontraproduktív is lehet. Bemutat egy meleg kapcsolatot, de hogy elfogadhatóvá tegye, úgy ábrázolja, mintha egy klasszikus heteró kapcsolat lenne, amiben ráadásul a fiú és a lány tökéletesen megfelelnek a gender szerepeiknek és otthonosan is élnek velük. Ha nagyon cinikusak akarunk lenni, akár azzal is viccelődhetnénk, hogy ha kicsit összehúzott szemmel nézzük a Heartstopper második évadát, Nick és Charlie kapcsolatát simán láthatjuk egy heteró kapcsolatként is.
Amiben mondjuk ki, a forgatókönyvírók Nicket úgy kezelik mint a fiút, Charlie-t pedig mint a lányt. Megfogtak minden klasszikus gender-szerepet, ráadásul azokat, amik nem is szerepek már, hanem inkább sztereotípiák, és úgy tapasztották rá őket erre a két srácra, hogy végül csináltak belőlük egy olyan begyöpösödött fiú és lány karaktert, ami nagyjából a nyolcvanas években állná meg a helyüket.
Nick igazi férfi, aki izmos, sportol, erővel védi meg a párját, akit testőrként követ (vágod, védi a csaját). Mivel sportol, természetesen nem ért a művészetekhez, ő nem segít a konyhában megteríteni, inkább távolról figyeli a meccset és tényleg kínosan emeli ki minden egyes beszélgetésben, hogy ő amúgy nem meleg, hanem biszexuális, szóval ő amúgy nem csak a fiúkat kedveli, hanem a lányokat is, oké, mert azért na. És ott van Charlie, aki vékony, gyengécske, fel lehet kapni romantikusan és átvinni a küszöbön, aki cukiskodik a hajával, hogy a párja (a Férfi) mögé álljon, ő terít, ő lelkizik.
Félreértés ne essék, nyilván nincs baj egyikük személyiségével sem, mindegyik szereplő reális, autentikus és mindenki olyan genderszerepekkel létezik, amikkel akar, mert már rég nem kéne se nő, se férfi szerepekben gondolkoznunk! De nyilván nem véletlen, hogy erre a két szereplőre pont ezeket a vonásokat osztották. Lehet ám egy párkapcsolatot úgy is ábrázolni, hogy az nem követi az évtizedes filmipari mintát, ami kifejezetten klasszikus férfi-női modellekkel dolgozott!
Nyilván ezek után nem volt meglepő, hogy a leszbikus pár egyik tagja maszkulin, a másik pedig feminin ruhát választ a bálra. Ezt szoktuk meg, ezt mutatjuk. Ez komfortos a heteró nézőknek.
4. Kicsit azért beszélni kéne a szexről is
34 éves cisz férfiként tudok nyilatkozni arról, hogy pontosan hogyan is működik egy tini teste 16 évesen. Úgy, hogy szex. Biztosan mindenkinek más és más a szexuális igénye minden korcsoportban, de azért nézzük reálisan a világot: egy 16-17 éves fiú egyik életcélja általában az, hogy minél többször ejakuláljon. Ehhez képest a Heartstopper meleg párja véletlenszerűen pont két olyan fiúból áll, akiket tiniként nem érdekel a szex. Gondolnak rá, de várni akarnak vele. Minden nap együtt vannak egymás szobájában, sok esetben minden bizonnyal egyedül, de hosszú heteken keresztül is csak a csókig jutnak. Bármennyire elfogadó akarok lenni ezzel a szcenárióval kapcsolatban, sajnos, egyszerűen ez nem reális.
Háromszor aláhúzom, hogy kifejezetten fontos, hogy ne legyen szexjelenet. Tényleg ne! De beszélni kéne a szexről. Könyörgöm, egy szexuális orientációt középpontba állító sorozat pont a szexszel nem foglalkozik? Mi is lenne itt az üzenet? Hogy a szex nem érdekes és várni kell vele?
Két nagy baj van itt. Egyrészt furcsa a mai tinédzsereknek azt tanítani, hogy várni kell a szexszel, mert nem fognak várni a szexszel. Sokkal érdekesebb és messzemenően hasznosabb lenne inkább azzal foglalkozni egy ilyen téma boncolgatása közben, hogy mégis mire is kell figyelni a szex közben, milyen betegségek vannak, milyen védekezési formák vannak, vagy olyan kérdéseket feltenni, hogy mi van, ha az egyik akarja, a másik nem, mi van ha fáj, mit jelent a szüzesség elvesztése. A Netflixnek még nagyon kutakodnia se kéne, hogy ezt hogy kell csinálni, mert ott van a szomszédban a Sex Education.
A másik baj pedig az, hogy ennyire kínosan kerüljük a szex témát. Értem én, hogy a társadalom számára érzékeny pont az, hogy fiatalok szexelnek és még érzékenyebb az, ha mindezt nem egy 16 éves fiú és lány teszi, hanem két 16 éves fiú. De ha belevágunk az érzékenyítésbe, sajnos ezzel is szembe kell nézni. A Heartstopper ezt az egész problematikát egy huszárvágással elvágja két hárommondatos monológgal. Ezzel elkeserítően kényelmesen száll alá a társadalom igényeinek, miszerint foglalkozhatunk az LMBTQ fiatalokkal, akik a szexuális orientációjuk miatt különböznek a többségi társadalomtól és emiatt vannak problémáik, de légyszi, arról pont ne beszéljünk, hogy ezek a majdnem felnőtt emberek csak úgy, mint heteró társaik, már valamilyen szinten szexuális lények, vagy egyre közelebb kerülnek ehhez. Beszélhetünk melegekről, de arról ne beszéljünk, hogy a melegeknek is van szexuális életük. Hát ez itt pipa.
Plusz apró megjegyzés: hogy lehetséges az, hogy egy csapat tini ekkora ügyet csinál egy darab nyakkiszívásból?
5. Charlie a lehető legrosszabb fiú, akivel járhatsz
Minden bizonnyal ezzel véget ér a karrierem LMBTQ újságíróként, de valakinek ki kell mondania: Charlie a lehető legrosszabb fiú, akivel járhatsz. Valójában kicsit nehéz az évad vége után Charlie-t kritizálni, mert a nyolc rész utolsó perceiben végre egy picit belelátunk a lelkébe és végre egy picit pont rajta keresztül mutatja be a sorozat, hogy a tini meleglét nem csupa móka és kacagás. De! Ettől függetlenül nem bocsáthatjuk meg Charlie viselkedését az azt megelőző részekben.
Az utolsó részben picit jobban rálátunk arra, hogy Charlie számára a coming out nem volt egy diadalmenet, mert utána csúfolták (őszintén, én picit nagyobb traumára számítottam, de minden trauma trauma), mégis, látszólag pont ő az, aki nem érti meg Nick félelmeit. Vagy ami rosszabb: nem is akarja megérteni. Vagy ami még rosszabb: nem akarja megérteni és nem is érdekli.
Charlie látszólag igen szupportív Nickkel szemben, a tudtára adja, hogy két hónappal az élete megváltozása után még nem muszáj (!) megosztani az egész (!) világgal, hogy nem heteró, de igazából láthatjuk, hogy ezt ő maga sose gondolja komolyan és igenis vannak elvárásai. Egyrészt, ő sugallja Nicknek ezt a kényszert, majd rácsodálkozik, hogy ez azért egy teher a szerelmének. Aztán persze értetlenkedik, hogy Nick miért gondolja, hogy ezt neki muszáj lenne megtenni – ez pedig picit azért gaslighting. Másrészt, miután megnyugtatja Nicket, hogy a coming out ráér, utána azon nyomban el is kezdi büntetni. Persze, ne bújj elő, nem haragszom, de akkor külön ülünk a buszon és még titokban sem smárolhatunk. Tehát, amit amúgy eddig is csináltak (titkolózva), az is tiltott lesz. Ezt nevezzük érzelmi manipulációnak. Majd mikor Nick végül előbújik, egészen furcsa attitűd bukkan fel Charlie esetében: hirtelen leginkább az érdekli, hogy akkor majd őket hogyan várják a bálban és hogyan fog mindenki velük foglalkozni, hogyan lesz ő a középpontban. Hát ez picit nárcisztikus.
Charlie emellett borzasztóan önző. A Messenger-beszélgetéseiket követve láthatjuk, hogy Nick becsülettel reagál Charlie minden problémájára (jaj, szobafogságban vagyok), míg Charlie Nick meglehetősen mélyebb problémáit (itt van a bátyám, aki homofób és mentálisan nagyon rossz most nekem) nagyjából egy-egy szmájlival intézi el, mert láthatólag az a lényeg, hogy ő beszélhessen magáról. Ennek az önzőségnek a kicsúcsosodása, mikor Nick kristálytisztán kijelenti, hogy Charlie jelenléte átmenetileg nem szerencsés a bátyja ittléte miatt, Charlie ezzel nem igazán foglalkozik (rá sem kérdez, hogy figyi szerelmem, mi is van a bátyáddal, beszéljünk már rólad), és persze át is megy Nick-hez. Persze meg is történik a baj, aminek a végén aztán őt kell sajnálni, mert neki rossz érzés, hogy valakit belekényszerített egy coming outba. Wow Charlie.
Amúgy is. Mi az, hogy hónapok óta vagytok együtt a pároddal és nem tudod, hogy az apja francia és emiatt a párod félig francia származású és folyékonyan beszél franciául? Meglep, hogy az évek óta rögbiző párod, aki a rögbicsapat kapitánya, gyerekkorában (ami itt hány éve is volt, négy?) volt rögbitáborban? Mi az, hogy a párodat éveken át zaklatták az iskolában és te nem tudsz erről semmit? Mégis miről beszélgettek annyit?
Nem azzal van a gond, hogy Charlie borzalmas pár. Mindannyian tudunk borzalmasak lenni. A probléma az, hogy erre semmilyen szinten nem kerül figyelem. Charlie-nak a sorozat mindent megbocsát és ezért olyan párkapcsolati mechanizmusokat láthatnak a fiatalok elfogadhatónak, amik abszolút nem azok.
+1 Vegyes saláta
Miután egy egész cikket írtam arról, hogy igazából miért is nem problémás, hogy ennyi LMBTQ karakter van a könyvekben, filmekben és sorozatokban, bátran írom le, hogy nekem aztán semmi bajom, ha sok LMBTQ karakterrel dolgoznak Hollywoodban. Sőt! De azért tényleg hasznos lenne a realitás talaján maradni, főleg ha egy reális problémakörrel foglalkozunk. Az érzékenyítés nem azt jelenti, hogy mindenki legyen LMBTQ ember a tanári karban. Nem azt jelenti, hogy nyilván szerelmesek is lesznek a karakterek egymásba, mert ha két meleg férfi találkozik, akkor törvényszerűen össze is jönnek. Ja, és persze el ne felejtsük, kell egy leszbikus tanárnő, de ő csak sportot taníthat, véletlenül sem például zenét vagy irodalmat. A sport maszkulin, hát tanítsa egy leszbikus.
Nagyon örültem, mikor Charlie-nál felvetették az étkezési zavarokat. Némiképpen még azonosulni is tudok vele, mert néha nekem is vannak problémáim az étkezéssel, és épp úgy mint Charlie, én is a kontrollal kötöm össze azt, hogy úgy döntök, most nem eszek. Ez egy nagyon valós, mély probléma, amit aztán csak bedobnak a levesbe, picit hozzányúlnak, de aztán nem igazán kezdenek vele semmit, és bármennyire is látványos Charlie problémája – Párizsban még el is ájul a múzeumban –, valójában senki nem törődik vele igazán, mert fontosabb, hogy ki kivel jár, ki szívta ki a másik nyakát.
Szintén örültem, hogy felvetült az aszexualitás témája, de ezt az amúgy igencsak komplex szexuális orientációt sikerült elintézni három mondatban (mondhatni kipipálták). Remélhetőleg ez a téma a harmadik évadban bővebben is kifejtésre kerül, mert óriási lehetőségek vannak benne és nagyon-nagyon kell a felvilágosítás ezzel a topikkal kapcsolatban. Picit persze furcsa, hogy pont az a karakter kapta meg ezt az identitást, akivel az írók érezhetően nem igazán tudtak mit kezdeni, de lehet ez még másképpen.
És a végén – nem túl professzionálisan – kitérnék arra, hogy mikor először kifejtettem röviden a véleményemet, hogy ez az évad nem csak nem jó, de amúgy káros is, rögtön támadások értek. Fontos megérteni, hogy attól, hogy valami LMBTQ szálakkal dolgozik, nem eredendően jó! Még lehet akár rossz is. Azt is tudomásul kell venni, hogy mennyrie fontos, hogy a közösség képviseletét kritikusan is vizsgáljuk, főleg akkor, amikor megannyi veszély és kritika ér minket és nagyon nagy súlya van minden fajta reprezentációnak. Semmi sem szent. A Heartstopper sem az. Ha mindannyian fontosnak tartjuk az elfogadást, el kell fogadnunk azt is, hogy ahogy mi, úgy a véleményeink, meglátásaink is színesek. És hogy a közös gondolkodással tudunk csak együtt előre haladni.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
TikTok: @kanicsar
