András kilenc éve tudta meg, hogy HIV pozitív. Úgy érzi, azóta a világ sokat változott – de leginkább az ő élete vett új irányt. Élete értelme a segítés, a prevenció és a felvilágosítás lett. Járja az országot és harcol. Harcol a betegtársaiért, az elfogadásért, harcol a társadalommal, harcol a HIV-vel és sokszor az állammal, csak hogy ellássák egy fogászaton vagy kimenjen hozzá a mentő. Ám András kitart, és azt üzeni: így is teljes az élete.
András félévente járt szűrésre biztonságból. Itt derült ki, hogy fertőzött. Mikor erről mesél, hihetetlen pontossággal sorolja a napokat, az órákat, sőt még azt is, hogy a lelet eredménye milyen papíron volt. Az utána következő pillanatokra már homályosabban emlékszik. Kiszaladt a klinikáról, majdnem elütötték, és az albérletében egész éjszaka rótta a köröket és post-itekre írta a bakancslistáját. „Kilenc éve minden más volt” – mondja. Akkoriban még nem lehetett sokat olvasni a HIV-ről, az eredményt valóban halálos ítéletként élhette meg az ember. Ma már úgy érzi, más idők járnak, sok dolog változott pozitív irányba: „Ha most tudnám meg, máshogy fognám fel az egészet. Ma már 70-80 évig elélhet az ember HIV-vel.”
Pszichológus és pszichiáter segítette át a legnehezebb időszakon. „Évek kellettek ahhoz, hogy le tudjak menni az utcára, mert úgy gondoltam, hogy kaptam egy bélyeget, amit én nem látok, de más igen. Nem mertem lemenni meleg szórakozóhelyekre. Féltem az emberektől.”
Andrásra mégis gyorsan rátalált a szerelem. Hét éven át éltek együtt, a férfi pedig végig negatív maradt a kapcsolatukban. Óriási segítség volt, hogy az egészségügyben dolgozott, így nemcsak ápolni tudta Andrást, de azzal is tisztában volt, hogyan kerülheti el azt, hogy ő is bajba kerüljön.
Ám a párkapcsolat nem volt elég. Sötét időszakok jöttek és mentek. Andrásnak sokszor volt elege a gyógyszereiből, a szigorú megkötésekből és volt, hogy feladta. Nem szedte be a gyógyszereket és biztos volt benne, hogy így gyorsan meghal. „Ilyenkor az orvosom mindig megkérdezte, hogy maga még él? Én pedig mondtam, hogy igen, mert van dolgom.”
Hiszen volt dolga. András pont ezekben a depressziós időszakokban találta meg az erejét – azért, mert nem sikerült meghalnia. Ez az erő pedig arra irányult, hogy másoknak segítsen. Ez lett élete értelme: „Ments meg egy lelket és ő majd megmenti a tiedet. Én ebben hiszek.”
Ha a kórházban mellette ült egy betegtársa, tudva, hogy a nővérek és orvosok amúgy is leterheltek, elkezdett beszélgetni velük. Akár csak néhány szót. A néhány szóból aztán komoly segítségnyújtás lett. A László Kórházban egyre több hasonló sorsú ember találta meg, hogy segítsen nekik abban, amiben neki nem segített senki. Nyugdíjazás. Orvosválasztás. A Pozitív Egyesület keretén belül a kórház egyik irodájában fogadta a többi pácienst, hogy utat mutasson. „Bár 70-80 százalékuk a rossz anyagi körülmények miatt jött, mert a 300 forintos dobozdíj is teher volt” – teszi hozzá. – „Néha rettentő nehéz azt mondanom, hogy feladom. De akkor ki fog segítni azokon, akiken megpróbálok én segíteni? Nem hagyhatom el magam, nem tehetem meg. Nekem erősnek kell lennem.”
A László Kórházhoz hamarosan egyre több szál kötötte. A kórházban található emlékhelyet, ahol minden május harmadik hetében gyertyát gyújtanak az intézményben elhunyt HIV pozitív betegekért, ő gondozza, a neve is kint van telefonszámával a kórház falán, hogy segíthessen. Most éppen egy gégeműtéten átesett nőnek segít gyógyszereket és élelmiszert szerezni, mivel a hölgy nem hagyhatja el a lakását.
Miközben András segít, ő maga sokszor nem kap elegendő segítséget. Bár a Szent László Kórházban példásan ellátják, sokszor falakba ütközik, ha segítségre szorul. Andrásnak sok rémtörténete van a rendszerről, ami azért van, hogy segítsen, ehelyett viszont megaláz, kínoz és elutasít.
Évekig járt a Szent László Kórház speciális fogászatára, ahol becsülettel ellátták, ám egyszer csak nem volt erre elég pénz, így megszüntették. Egy rendelés, ami amúgy nem kellene, hogy speciális legyen, hiszen egy fogorvosnak alapvetően úgy kellene dolgoznia, hogy egy beteg se kapjon el semmit a másiktól – se HIV-et, se hepatitiszt, se egyszerű influenzát. Új helyet kellett keresnie, az viszont nemigen van. Egy alkalommal András fájó foggal ült órákig egy váróban, ahol aztán betegek, orvosok és nővérek előtt közölték vele hangosan, hogy őt utoljára látják el a betegsége miatt. Mikor jelezte fájdalmát, csak annyit mondtak, hogy az őket nem érdekli.
Néha az elutasítás nem merül ki a megalázásban. Mikor András fogpótlásért folyamodott, elutasították a vizsgálatot, arra hivatkozva, hogy ahhoz orvosi beutaló kell, ami persze nem igaz. Mikor végül megszerezte a szükséges papírt, pénzügyi alapon nem akarták ellátni, azt állítva, hogy azt nem fedezi az Országos Egészségügyi Pénztár. Végül az OEP egy e-mailben írta le Andrásnak a pontos jogszabályokat és paragrafusokat, hogy mire is hivatkozzon, hogy ez a szolgáltatás neki is – ahogy bármely más magyar állampolgárnak – ingyen jár. Nemcsak emberi, hanem jogi alapon is.
Persze ezek a nagyobb példák. De van számos kisebb eset is, amik elborzasztják az embert. A mentő, ami korábban ki sem jött. Ezen a téren történt közben változás, hiszen már megjelenik, de a mentős öt méter távolságot tartva ír beutalót a kórházba. A három gumikesztyűt húzó nővér, aki állítja, ezzel csak Andrást védi, ám András állítja: jobb lenne az őszinteség, és ha a nővér bevallaná: csak saját egészségét félti.
De nem csak az orvostársadalomtól érkezik sérelem. Sokszor maga a meleg társadalom is támadó. András sokáig volt egy közismert társkeresőn arcképpel, az állapotát feltüntetve. A támadó üzenetek után, melyek leginkább abból álltak, hogy miért vállalja fel és hogy meg kellene már halnia, inkább levette a képét. De sokszor a barátai sem kímélték, akiknek a 80-90 százaléka lemorzsolódott. Volt, aki egy könyvesbolt kirakata előtt hívta fel Andrást, megmondva neki, hogy addig ő nem megy be az üzletbe, míg András ki nem jön.
Az ilyen szituációk nemcsak kegyetlenségük miatt ijesztőek, hanem a mögöttük megbúvó tudatlanság miatt is. András szerint ideje lenne a meleg társadalomnak is végre rájönnie, hogy a vírus pontosan hogy terjed, és ha a társadalom is elfelejtené azt a tévedést, miszerint csak egy meleg lehet HIV pozitív.
„Ez egy stigma, hogy HIV-fertőzöttek csak melegek lehetnek. Egyre több heteroszexuálissal és lánnyal találkozom, akik egy átmulatott éjszaka után kapták meg. Tudatosítani kellene az emberekben: az, hogy valaki HIV pozitív, nem egyenlő a melegséggel. És hogy a HIV nem egyenlő az AIDS-cel.”
Ezek mögött a problémák mögött tudatlanság bújik meg. A probléma oka minden magyar probléma refrénje: nincs rá pénz. Holott igény lenne a tudásra. Azért, hogy végre megmutassa az embereknek és felvilágosítsa őket, hogy HIV pozitív emberként is lehet teljes életet élni, András egyetemekre jár, beszélgetésekre, hogy meséljen és kérdezzék. A fiatal magyar orvostársadalom rendkívül nyitott a témára, és ők maguk is sérelmezik, hogy nincsenek új tájékoztatók, amelyek a vírusról szólnak. András előadásaira 8-9 éves tájékoztatókat visz, holott sok minden változott, ám ezekről Magyarországon az emberek sokszor nem hallanak. Pedig kellene. Valóban itt lenne az idő arra, hogy leszámoljanak a stigmákkal. És mégiscsak abszurd, hogy egy vírus kapcsán éppen az orvosok és a nővérek a leginkább tájékozatlanok.
András egyik karácsonyát egy német, ugyancsak HIV pozitív ismerősénél töltötte. Ott folyamatos a tájékoztatás, a foglalkozás és külön klinikák működnek ezekért a betegekért. Szóval lehet ezt máshogy is. „Magyarországnak fel kéne nőnie” – mondja.
András tisztában van vele, hogy egyedül nem képes arra, hogy valós változást hozzon. Nagyobb volumenű dolgokra lenne szükség. Szélesebb körű, aktuálisabb tájékoztatásra, egy orvosi kör létrehozására, akik ellátják a HIV pozitív betegeket, és persze a HIV pozitív emberek erősebb összetartására, ami ugyanannyira elképzelhetetlen, mint az előbb felsoroltak: „Mindenki belefáradt, mindenkinek fontosabb a saját problémája. Sok betegtársam van, aki helyhez van kötve, nem tud elmenni Szegedre és Pécsre. Belefáradnak a pénztelenségbe és azt gondolják, hogy Magyarországon ebből nem lehet jól kijönni.”
Miközben András beszél, mégis folyamatosan mosolyog. Mosolyogva beszél országos útjairól, mosolyogva számol be arról, mit tesz a prevencióért, mikről beszélget az érdeklődő fiatalokkal, orvosokkal, kutatókkal, de mosolyogva beszél borzalmas tapasztalatairól, sőt, arról is, hogyan látott valakit, akit 3 hét alatt elvitt a vírus, és mosolyogva vallja be, hogy ő maga is fél a haláltól. Mosolyogva állítja, hogy teljes az élete. Ismerkedik, és miközben az interjú után váltunk még pár szót, arról beszél, hogy éppen arra készül, hogy kipróbálja a vitorlázást. Mert új élmények kellenek.
„De belül biztos nem mosolyogsz” – vetem fel. „Rengeteg negatív dolgot kaptam, mikor belém rúgtak az emberek. Meg kellett tanulnom, hogy kifelé mindig mosolyogjak. Hogy belül mit érzek? Imádom a kutyákat, eljárok kutyát simogatni, próbálom az állatok szeretetétől visszakapni azt, amit az emberektől nem. Keményebb ember lettem. Nehezen engedek valakit magamhoz közel.”
Félve, naivan kérdezem meg, hogy azért az emberektől is kap-e szeretetet. Hiszen biztosan kap tőlük is. Betegtársaitól, akiken segít, a fiatal orvostanhallgatóktól, akik az ő segítségével már mások lesznek, mint mai kollégáik, vagy azoktól a betegektől, akik felhívják, és akiknek segít az életük minden területén. A válasza: „Kapok.”
És még mindig mosolyog.
Kanicsár Ádám András
