Alföldi Róbert négy év szünet után visszatér nagy sikerei színhelyére, a szegedi Dóm térre. Ezúttal nem rendezőként, hanem színészként örvendezteti meg a Szabadtéri Játékok közönségét: Malvolio szerepét játssza Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című vígjátékában. A július 28-ai, 29-ei és 30-ai előadások nemcsak a közönség, hanem a művész számára is különlegesek lesznek, hiszen régi kollégái mellett olyan színészekkel is együtt szerepel majd, akikkel színpadon még nem találkozott.
A Szegedhez közeli Szentesre jártál középiskolába. Nézőként már akkor el-elmentél a Szabadtéri Játékokra?
Nem, mert nem szerettem olyan helyekre járni, ahol nagy a tömeg. A Szabadtérivel 2005-ben kezdődött a kapcsolatom. Az akkori igazgató, Bátyai Edina új alapokra akarta helyezni az operett-előadásokat, és meghívott a Csárdáskirálynő rendezésére. Nagyon sikeres előadás lett, a következő évben is játszottuk. 2011-ben játszottam a Béres Attila rendezte Valahol Európában musicalben, 2012-ben megrendeztem a Mágnás Miskát, 2013-ban pedig az István, a királyt. Az idén Béres Attila a Vízkereszt, vagy amit akartok Shakespeare-vígjátékot rendezi, és engem kért fel Malvolio szerepére. Örültem, hogy pár év szünet után visszatérhetek Szegedre, mert szeretem a várost, és nagyon jó emlékek fűznek a Szabadtéri Játékokhoz.
Amikor színészként vagy benne egy előadásban, nem ágaskodik benned a rendezői éned, ha valamit nagyon másképp csinálnál?
Egyáltalán nem, eszem ágában sincs okoskodni. Csak annyit kérdezek, annyit beszélek, amennyit a többi színész kollégám. Amikor rendezek, az egészet kell látnom, az egész előadásról kell gondolkodnom, de színészként csak egy részlet, a szerepem tartozik rám. Ilyenkor az dolgom, hogy arra figyeljek, aki lent ül. Nincs konfliktus, sőt nagyon jólesik, hogy nem nekem kell mindent megoldanom. Béres Attila, miközben csinálja a dolgát, most éppen Szombathelyen rendez, már ezerrel foglalkozik a Vízkereszttel. Mi a többi kollégával még ráérünk, csak június közepén fogunk beszállni.
Latinovits Zoltán azt mondta anno, hogy a gondolkodó színészek életében egyszer csak eljön az a pillanat, amikor már egy egész darabot szeretnének eljátszani, azaz rendezni akarnak. Nálad is így volt? Meghatároztad magadnak, hogy a pályádon milyen arányban legyenek a rendezések és a szerepek?
Nem, nálam ez nem ilyen romantikus elhatározás. Hogy úgy mondjam, a piacról élek, a felkérések szerint alakul minden, amikre vagy igent mondok, vagy nem. Most úgy alakult, hogy sokat játszom, de volt tíz év, amikor alig játszottam, inkább rendeztem. De nem azért, mert tudtam előre, hogy valami nagyot durran majd. Azt soha nem lehet igazán tudni, hogy egy előadás betalál-e vagy nem. A dolog szakmai részét tartom a legfontosabbnak: ha dolgozunk, akkor dolgozzunk tisztességgel, ne blöfföljünk! Azt, amitől majd ilyen, olyan vagy amolyan lesz az előadás, úgysem lehet befolyásolni. Én magam sem tudom befolyásolni. Nem biztos, hogy amit én gondolok, mutatok valamiről, az másnak is ugyanazt jelenti. Kiszámíthatatlan, hogy miből lesz különös erejű előadás.
A Radnóti Színház-beli Futótűz-rendezésedről sem sejtetted, hogy átütő erejű lesz?
Valami sejtésem volt, azért vettük elő a darabot, de szerintem a színészek miatt lett ennyire erős. Nem mondom, hogy nem vagyok benne, de ők hitelesítik igazán az előadást, mert nagyon fontos nekik az, amit játszanak.
A közönséget lázba hozta, hogy a Vízkeresztben a régi kollégák, Hernádi Judit, Bodrogi Gyula mellett olyan színészekkel is együtt láthat, akikkel eddig még nem. Téged is lelkesítenek az első színpadi találkozások?
Persze, abszolút! Ez mindenkit lázba tud hozni. Ugyanazokban a körökben forgolódunk mindannyian, és nagyon jót tesznek az új találkozások. Persze, hogy kíváncsi vagyok Pálmai Annára, Görög Lászlóra, akikkel még soha nem dolgoztam. Hernádihoz, Bodrogihoz sok minden köt, benne voltak a Csárdáskirálynőben, Gyuszival megcsináltam Az ügynök halálát, a főnöke is voltam a Nemzetiben. Velük is nagy találkozás lesz a Vízkereszt.
1967-ben születtél, az idén kerek évfordulód lesz. Számodra van ennek jelentősége?
Nincs, nem érdekel. Belül nem érzem, hogy annyi vagyok, amennyi. Az, hogy olvasószemüvegem lett, mert már nem láttam rendesen, kisebb sokként ért, de azért nem vagyok tőle kétségbe esve. Nem nézek vissza az életemre, nem összegzek, nem állítok föl új jelzőtáblákat, hogy hogyan, merre tovább.
Amikor végeztél a főiskolán, eltervezted, hogy hol szeretnél tartani ennyi idős korodban?
Soha nem gondolkodtam ilyesmin. Mindig sokkal jobban érdekelt a jelen. Ahogy mások is, nyilván én is úgy indultam neki az életnek, hogy szeretnék sokat dolgozni és sikeres lenni. Hogy ebből egy csomó minden sikerült, az nagy szerencse, de mit tudnék ezzel a ténnyel kezdeni visszamenőleg vagy előremenőleg?
Például kitalálhatod magadnak, hogy öt éven belül mondjuk Kuala Lumpurban akarsz rendezni.
Dehogy találom, majd felhívnak. (nevet) Az én szakmám nem olyan, amiért úgy igazán lehet tenni valamit. Nem hiszek abban, hogy telefonálni, ajánlkozni kell. A szakmai teljesítményben és a szerencsében hiszek. Lehet, hogy az első meghívást el lehet intézni, de a visszahívást biztos, hogy nem.
Soha nem volt impresszáriód, aki keverte a lapokat?
Ügynököm volt, de Magyarországon az ügynök arra való, hogy ezt az eszelős életet intézze, tárgyaljon. Munkát szerezni nem tud. Ez igazán külföldön sem megy. Ha nekem hozna valaki egy csodálatos portfóliót, attól még nem hívnám meg a színházba. Ez nem így működik. Úgy működik, hogy valaki látja a munkádat, felfigyel rá, olyan helyzetbe kerül, hogy meghívhat, és éppen eszébe jutsz. Nagyon sok függ a szerencsétől. Most például Szombathelyen a Volponét rendezem Jordán Tamással a címszerepben. Utána az Armel keretében csinálok egy kortárs operát, Wainwright Prima Donnáját, a szegedi Vízkereszt Malvoliója után pedig a Hegedűs a háztetőnt rendezem az Arénában. Stohl András lesz benne Tevje.
Számodra nyitott a világ boldogabbik fele is, hívnak külföldre, mégis mindig azt nyilatkozod, hogy itt szeretsz élni. Miért?
Itt vagyok otthon. Imádom ezt a várost. Most én menjek el?
Gulyás Mártont, a Humán Platform ötletadóját és aktivistáját épp most akarják azzal lejáratni, hogy meleg társkereső oldalon szerepel. Van erre szavad?
Azok után, hogy engem öt évig buziztak a Parlamentben? Azon csodálkozom, hogy ez eddig nem jött elő.
Mi a dolgunk szerinted, mit kell tennünk ez ellen?
Nem szabad megijedni. Ez az egyetlen módszer. A tárgyalása a legdurvább ötvenes-hatvanas éveket idézte. Egy festékesflakon miatt. Ez nem róla, hanem a magyar társadalomról szólt. Hitelteleníteni akarják azzal, hogy valósan vagy vélten milyen szexuális beállítottságú. De azt gondolom, és lehet, most furát mondok, hogy ez ma már csak a nagyon sötét embereknek érv, és nem hiszem, hogy ez a sötétség általános. Nem vagyok ilyen rossz véleménnyel az emberekről. Zavarodottan élnek. Az a társadalmi változás, amit megpróbáltunk 1989-től, sokként ért mindenkit. Nem készültünk föl, nem tanultuk meg, nem tanították meg, nem mondták el nekünk, mivel jár majd a változás. És ez nem csak a jelenlegi elit felelőssége. Volt egy kataklizmaszerű társadalmi változás, amiről azt gondoltuk, mindenki tudja, hogyan kell kezelni, miközben tele volt sok becstelenséggel, lopással, harácsolással, aljassággal. Ez huszonöt év rémisztő bűne, meg az elmúlt ötven évé. Azt gondolom, amíg nem vagyunk hajlandóak szembenézni azzal, hogy kik vagyunk, ez így is fog maradni. Egyik reggel arról beszélgettem valakivel, hogy Norvégiában 2019-ben már csak elektromos autók lesznek. Azt kérdeztem, miért van az, hogy ezek az északi országok ilyen felelősen gondolkodnak saját magukról és a társadalomról. És oda jutottunk, hogy azért, mert szembenéztek a múltjukkal. A németek szembenéztek azzal, hogy mennyire voltak nácik, a norvégok azzal, hogy mennyire voltak az adott pillanatban rossz oldalon. Nem tagadják le, nem hazudnak maguknak. Akkor, amikor a múltunkkal kapcsolatban hazudunk, akkor a jelennel kapcsolatos hazugságainkat ugyanúgy simán elhisszük.
L. Horváth Katalin
