„Az emberek nagy része retteg mindentől, ami más” – interjúnk Steiner Kristóffal

Már lassan hagyománynak mondható, hogy a neved ott szerepel a Budapest Pride programjában. Mikor kaptad az első felkérést a szervezőktől és akkor pontosan milyen formában vettél részt az eseményen?

Nagyon különleges viszonyom van a Budapest Pride-dal, amire egyszerre vagyok büszke, és a magam módján kicsit pironkodom is, ugyanis én tipikusan az a meleg voltam, aki azt hirdette: az efféle provokáció csupán olaj a tűzre. Persze a büszkeség sokkal erősebb bennem, mint a szégyenérzet – már csak azért is, mert abban hiszek, hogy a véleményünk megváltoztatása nem gyengeség, épp ellenkezőleg: igazi bátorság. A korábbi évek során már rengetegszer dolgoztunk együtt a Pride csapattal: voltam műsorvezető a felvonulást követő rendezvényen, zsűriztem a tavalyi Budapest Pride kommunikációját segítő plakátpályázaton, idén pedig beszédet mondtam a megnyitó eseményen.

Mire gondoltál, amikor először megkerestek? Egyből igent mondtál vagy kértél gondolkodási időt?

Kétség sem fért hozzá, hogy ezer örömmel vállalom a felkérést – a nehézséget inkább az okozta, hogy Tel Avivban élek már lassan hét éve, és viszonylag ritkán vagyok Budapesten, ám a szerencsés csillagzatoknak köszönhetően épp kaptam egy meghívást a Múzeumok Éjszakájára, így 48 órát töltök Budapesten, amibe mindkét program belefér. A megnyitó mellett a Holokauszt Emlékközpontban tartok egy szubjektív tárgybemutatót – kapcsolódva a saját szakácskönyvemhez, a Kristóf konyhájához – egy koncentrációs táborban íródott receptgyűjteményről, amelyet egy magyar Soá-áldozat jegyzett fel.

Véleményed szerint mennyire fontos az, hogy hozzád hasonló médiaszemélyiségek, ismert emberek, színészek, stb. kiálljanak egy-egy ilyen eseményen és hallassák a hangjukat?

Végtelenül fontosnak tartom, hogy az emberek hallassák a hangjukat, és ez nem csak az ismert arcokra vonatkozik. A társadalmunk talán legijesztőbb problémája az, hogy a destruktív emberek gyakran nagyobb önbizalommal, határozottabban állnak ki a véleményük mellett, mint azok, akik a közös jón, az elfogadáson, a megértésen dolgoznak.

Szerinted ez segít valamelyest a társadalmi elfogadásban?

Bizonyos vagyok benne, hogy inspiráló, ha gondolkodók, véleményformálók, alkotók, akiknek a munkájára sokan odafigyelnek, felszólalnak az egyenlő bánásmód mellett, mert ezzel rengeteg embert sarkallnak pozitív változásra. Ha csupán arra gondolok, hogy azok a művészek, akik engem inspiráltak gyermekként, milyen sokat adtak hozzá ahhoz, hogy milyen irányba indulok el, legyen szó az önmegvalósításról vagy a társadalmi felelősségvállalásról, azonnal tudom, mennyire lényeges a példaképek, kedvencek, széles körben ismert emberek pregnáns véleménynyilvánítása.

Közelítsük meg másik oldalról a dolgot! Azzal, hogy te nyíltan felvállalod magad és kiállsz beszédet mondani és különböző médiumoknak adsz interjút, szerinted milyen mértékben segíted az embereket és adsz-e nekik bátorságot az előbújásban és önmaguk felvállalásában? Volt esetleg konkrét példád, hogy valaki miattad bújt elő?

Rengeteg olyan sráccal és lánnyal találkoztam az elmúlt több, mint tíz évben, akik odajöttek hozzám, és a szemembe mondták, mennyire sokat jelent nekik a munkám, és mindaz, amit képviselek. Legyen szó veganizmusról vagy előbújásról, tucatnyi alkalommal történt meg, hogy személyes történeteket hallottam arról, hogyan voltak közvetlen vagy közvetett hatással másokra az értékrendemről publikált írásaim, vagy akár a jelenlétem valami kis blődli tévéműsorban. Ez nyilván csodás érzés, ugyanakkor azt is tudom, hogy adok-kapok viszonyban vagyunk mind: én is rengeteg pozitív energiához jutok annak köszönhetően, hogy tudom: olvas, követ a közönségem, akár magazinokban vagy könyvekben, akár az Instagram vagy Facebook oldalamon.

Szerinted ma Magyarországon mennyire lenne szükséges, hogy még több ismert ember hallassa a hangját és melegként vagy heteróként támogassa az LMBTQ társadalmat?

Erre minden társadalomban hatalmas szükség volna, hiszen mindenfajta elnyomás, jogi egyenlőtlenség és berögzült norma ellen küzdenünk kell akkor is, ha történetesen nem abba a szubkultúrába tartozunk, amely szenved. Tel Avivban élve gyakran emelem fel a hangom az esélyegyenlőség mellett, és a legtöbb izraeli barátom is hasonlóan gondolkodik: ahogy nem kell palesztinnak, zsidónak, feketének, cigánynak lennünk ahhoz, hogy igazságos világban akarjunk élni, melegnek sem kell lenni ahhoz, hogy teljes szívvel támogassa valaki a közös jó ügyet.

Véleményed szerint milyen módon lehetne javítani még ezen?

Az első és legfontosabb dolog az volna, hogy legyünk őszinték magunkhoz. Ne féljünk másnak lenni, másképp gondolkozni. Az emberek nagy része retteg mindentől, ami más, így nem születnek megoldások, mert inkább elnyomják magukban a bárminemű másság csíráját is, mint hogy merjenek különbözni a tömegtől. A másik fontos dolog, hogy a következő generációk már értsék: másnak lenni se nem beteg, se nem tilos, se nem nehéz. A gyerekeket szeretetre és elfogadásra kell nevelnünk, nem pedig olyan szociális normákra, amelyeket vallási vagy más dogmák irányítanak.

Hogy látod a Budapest Pride-ot most? Eléri a célját és küldetését vagy ennél többre van esetleg szükség?

Évről évre többen vesznek részt a Pride-on, és évről évre több médium számol be az eseményről. A Nyitottak Vagyunk kampánynak köszönhetően gigacégek is beálltak a sorba támogatni az összefogást, a különféle sorozatokban, tévéműsorokban, reklámokban pedig egyre nagyobb hangsúly kerül a szivárványcsaládokra, meleg és leszbikus párokra vagy a transzneműségre, ez pedig hatalmas eredmény. Hogy többre van-e szükség? Ha jó dolgokról van szó – mint a szeretet és az elfogadás -, akkor mindig többre van szükség, mindenhol. Ez se nem ország, se nem ügy-specifikus. Tettre kész, okos, kompromisszumkész emberekre van szükség, akik hidakat építenek falak helyett a különféle társadalmi rétegek között.

Az első Pride-élményem a legjobb barátaimmal és az édesapámmal, no meg az akkor alig 3 éves kishúgommal ért. Egyszerre volt felszabadító és egy kicsit szomorú: akkoriban rengeteg ellentüntető gyűlt össze a kerítéseknél, ugyanakkor a menetet övező utcákon végighaladva kedves nénik, lelkes családok integettek a felvonulóknak. Csodálatos volt látni, hogy az édesapám és a húgom milyen természetesen jól érzik magukat ebben a számukra új és ismeretlen közegben.

Tel-Avivban és a világ nagyon sok pontján már nem arról szól teljes egészében a pride, mint még Magyarországon. Szerinted mikor juthatunk el odáig, hogy a Budapest Pride egy olyan esemény lehessen, amit az emberek egy ünnepként, szórakozási lehetőségként élnek meg és mennek ki?

Tel Avivban közel 250 000 ember vesz részt a felvonuláson, az utcák pedig nincsenek lezárva, a rendőrök nem masíroznak a helyszínen, hiszen az egész város ünnepel. Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy Izraelben is „váratlanul”, egyik évről a másikra nőtt, növekedett a Tel Aviv Pride híre. Ennek mintájára Magyarországon is történhet hasonló Pride-bumm, elég, ha az emberek – beleértve azokat is, akik nem Budapesten élnek, és azokat, akik nem LMBTQ emberek – szívügyüknek tekintik, hogy ott legyenek a felvonuláson, ugyanakkor ne kötelességből érkezzenek, hanem azért, mert a békés küzdelem mellett mindez jó mókának is ígérkezik. Valóban, egyfelől tüntetünk a jogainkért, másfelől viszont felhőtlen fesztiválhangulatot teremtünk – boldogságra, könnyedségre pedig minden embernek szüksége van.

Sokan a vallással, a kereszténységgel „takaróznak”, amikor szóba kerülnek az LMBT jogok, viszont ennek nagyon sok ellentettjét fedezhetjük fel a világban. Izrael erősen vallásos országként kiemelkedik az LMBT jogok gyakorlásában és az elfogadásban. Mit gondolsz, miért működik ez olyan jól Tel Avivban?

Bár Tel Aviv végtelenül elfogadó város, sokan nevezik „buboréknak” – Izraelben sem egyértelmű a társadalmi elfogadás. Pár évvel ezelőtt a jeruzsálemi pride-on egy ortodox zsidó gyilkolt le egy fiatal lányt, máskor muzulmánok támadnak békés LMBTQ tüntetőkre, és persze a vaskalapos keresztények is hallatják a hangjukat a heteroszexuális értékek védelmében. Azt hiszem a legfontosabb az volna – és ez teszi Tel Avivot olyan csodálatosan szabad várossá – hogy az emberek megtanulják újraértelmezni a vallást, a spiritualitást. Nem kell ahhoz kirekeszteni másokat, hogy higgyünk Istenben, és nem kell dogmák szerint élni ahhoz, hogy jó keresztények, zsidók, muzulmánok legyünk.

Végig itt leszel a teljes Pride-hét alatt? Részt veszel a megnyitón kívül más eseményeken is?

Sajnos nem maradhatok, mindössze két napra érkeztem, Tel Avivban vár rám egy filmforgatás – mostanában egyre több munkám van színészként, színházban és filmekben is, ami tulajdonképpen az első szerelmem és szakmám volt mielőtt beszippantott a tévézés és az újságírás. Emellett most mutatják be egy fesztiválon azt a rövidfilmet, amelyben nemrégiben szerepeltem: Hardcore a címe, és egy meglehetősen kiéhezett európai fiút alakítok, aki a netes társkeresés gyönyöreiben elmerülve meghív magához két izraeli srácot. A kisfilm – egy új websorozat egyik részeként – már megtekinthető a www.ConfessTLV.com oldalon.

Elég sokat utazol Tel-Aviv és Budapest között, hogy lehet összeegyeztetni a sok ingázást a magánéleteddel?

Szerencsére a szerelmem, Nimrod épp olyan elfoglalt, mint én: hat futó előadásban játszik az izraeli Nemzeti Színházban, két darabot próbál, így mindketten tudjuk, mennyire fontos egy támogató társ. Szerencsés vagyok, mert minden esetben örül a sikereimnek és a munkáimnak, és bár természetesen rettenetesen tudunk hiányozni egymásnak, sosem akarnánk megakadályozni, hogy a másik kiteljesedjen a szakmájában.

A válásod után egyáltalán nem volt opció, hogy esetleg feladod az ottani életed és visszaköltözöl Magyarországra?

Bevallom, eszembe se jutott. Mondhatni függője vagyok a tel avivi létezésnek, életérzésnek, „vibe”-nak. Engem sosem a szerelem kötött Tel Avivhoz… azaz mégis, de nem az exem vagy a mostani párom iránt érzett románc, hanem a szerelem, amit a város iránt érzek. Ezért is írok olyan sokat Tel Avivról a blogomon, a WhitecityBoy.com-on, ezért segítek embereket, hogy élménytúrákon, tematikus kalandokon keresztül megismerjék Izraelt, mostanság pedig egy új projekten is dolgozom: UnlockTelAviv.com címen indítottunk egy webmagazint egy izraeli ingatlancéggel, akik luxuskategóriás lakásokat kínálnak nyaralóknak. Teljesen magába szippantott a város.

Persze az előző kérdés valahol már okafogyottá is vált, hiszen rövid időn belül ismét megtalált a szerelem. Hogy érezted magad a megismerkedéseteket követően? Nem éreztél félelmet, hiszen a válást még talán fel sem dolgoztad akkor teljesen?

Abban hiszek, hogy az embernek nem szabad félnie – azért vannak érzelmeink, hogy hallgassunk rájuk. Szerelmes lettem, és úgy éreztem, sem önmagammal sem Nimivel szemben nem fair, ha hátat fordítok ennek a szerelemnek csupán azért, mert néhány hónapja ért véget a házasságom. Szerettem szinglinek lenni, nem éreztem magam magányosnak társ nélkül, de Nimroddal túl hasonlóak vagyunk, túlságosan jól érezzük magunkat együtt ahhoz, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak a függetlenségemhez.

Persze az látszik a fotókon, hogy nagyon boldogak vagytok együtt és aranyos párt alkottok. Voltatok már együtt Budapesten? A Pride-ra esetleg a párod is elkísér majd?

A sors furcsa fintora, hogy Nimi maga is magyar származású, így volt is már Budapesten, igaz, utoljára 10 évvel ezelőtt: édesanyja remekül ért magyarul, a nagymamája – Zsóka – pedig Erdélyben született. Így aztán különösen nagy izgalommal várja az utazást: augusztusban együtt érkezünk Magyarországra, és terveink szerint Kolozsvárra is elutazunk. Nimi nagyon közeli és különleges viszonyban, barátságban volt a nagymamájával, így igazán különleges és érzelmes élmény lesz. Meggyőződésünk, hogy az ő nagyija és az én mamám – akit tíz éve veszítettem el – együtt tervelték ki ezt a szerelmet nekünk, odafentről.

Az idei évben egy másik felkérést is kaptál, mégpedig a Sziget Fesztiváltól: a Magic Mirror sátor délutáni kerekasztal-beszélgetéseinek lebonyolítását és moderálását angolul. Hogy fogadtad a felkérést? Mesélnél kicsit erről a projektről is?

Végtelenül izgalmas projekt, remek vendégekkel, Oltai Katától és Szűcs Pétertől Csalár Bencén és Frenkó Zsolton át egészen Yair Hochnerig, a TLVFest, Izrael legnagyobb LMBTQ filmfesztiváljának igazgatójáig. A Sziget fesztivál során 5 napon át vezetek kerekasztal beszélgetéseket a Magic Mirror sátorban, minden nap más és más tematikával. Egyik nap a populáris kultúra díváinak hatásáról, másnap a leszbikus láthatóságról, megint másik napon a színpadon, filmen és könyvben történő gender-szerepcserékről beszélgetünk vendégeimmel – ez utóbbi téma hozott össze minket Nimivel, hiszen már javában szerveztem a programot, amikor egy barátom felhívta a figyelmemet: egy fiatal színészsrác óriási sikerrel játssza Gertrúd királynőt a Hamletben. Elkezdtünk beszélgetni arról, van -e kedve velem tartani a fesztiválra, majd hamar egymásba szerettünk.