Kedden azt kérdeztük tőletek a Facebookon, van-e olyan ismerősötök, aki korábban homofób volt, de mára megváltoztatta nézeteit, és az elfogadás lett a vezérelve a mindennapokban. Akkor még nem is sejtettük, hogy egy, a hazai közéletet felkavaró politikai megnyilvánulás (Kövér László minden értelmet nélkülöző, sőt, mondjuk ki: ostoba és káros megszólalása) bizarr aktualitást is ad a kezdeményezésünknek. Tegnap volt a homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnap, ennek alkalmából közöljük most Futó Csilla és Szász István gondolatait, akik készséggel vállalták, hogy megosztják velünk “pálfordulásukat”.
Csilla gyermekként nem is találkozott a melegséggel, tinédzser korában pedig, ha felmerült a téma, az leginkább egy zaftos buzi vicc formájában történt. “Akkor sem gondoltam bele egyáltalán, hogy ez valakinek fájhat.” Ismerős mondatok, ugye? A felelőtlen vicceskedés, a mások érzékeny pontján való élcelődés mindennapos – nem csak a magyar társadalomban. Az amerikai polkorrektség innen nézve néha megmosolyogtató túlzásnak tűnhet, de az emberek általában valóban nem gondolnak bele, hogy ami nekik humorforrás, az másokban a szorongást erősíti, globális méreteket öltve pedig a gyűlölet igencsak nehezen kioltható tüzét szítja.
István rendkívül konzervatív nevelést kapott, nála még vicc formájában sem merült fel a téma. A szülei attól is tiltották, hogy más nemzetiségű lányokkal kerüljön kapcsolatba. Saját bevallása szerint nem ismert senkit, aki meleg lett volna – legalábbis nem tudott róla. Míg fél füllel el nem csípett egy beszélgetést, melyben az unokaöccse coming outol a szüleinek. Ez a momentum először sokkolta, három évig tagadásban élt. “Gyerekes hóbortnak tartottam – meséli akkori érzéseit. – Haragudtam a világra, az internetre, a fiatalságra, mindenre. Persze nem lehetett ezt a végtelenségig elhallgatni. Személyesen, nyíltan beszéltem vele, és elmondtam neki a nemtetszésem, kifejtettem, hogy mennyire undorító dolog az, amibe belekeveredett.”
Térjünk vissza Csilla esetére. Ő később – saját szavaival élve – belekényszerült egy rossz házasságba, ahol a férje és annak családja a jókeresztény, tökéletes família látszata mögött csak bántani tudták egymást. Emellett a rokonok és a barátok is mind homofób nézeteket vallottak. Álláspontjuk ledominálta Csilla saját véleményét, amit – nem nehéz elképzelni – meg sem oszthatott velük, majd ez odáig fajult, hogy lassan eszébe se jutott, hogy lehetnének saját gondolatai is a kérdésben.
Mikor a férje elhagyta, közel negyven éves korában kezdte meg azt az önismereti folyamatot, amelyben akkorra legtöbben – szerencsés helyzetben – már eléggé előrehaladunk. “Rájöttem, hogy az ízlésem és az érdeklődésem teljesen más, mint azelőtt – mesél a torokszorító változásról. – Más ízeket szerettem meg, más emberekkel kezdtem kapcsolatokat kialakítani, és az ajándékba kapott, nyugodt órákban rászoktam az olvasásra. Egyszer teljesen véletlenül felkaptam egy Becca Prior kötetet a könyvesboltban, és itthon, olvasás közben döbbentem rá, hogy ebben bizony két férfiról van szó. Annyira lehengerlő, megható, vicces és szenzációs volt, hogy miután gyakorlatilag két óra alatt kiolvastam, csak ültem döbbenten és összezavarodva. Azt kérdeztem magamtól: nekem végül is mi a fene bajom van a melegekkel?”
István pálfordulásában is az játszotta a döntő szerepet, hogy bár Csillával ellentétben ő tudatosan, de elkezdett kutakodni a témában. Mikor egy alkalommal összeveszett az unokaöccsével, és majdnem a gyerekét is eltiltotta tőle, megijedt a hirtelen reakciótól, és úgy döntött, inkább utánaolvas annak, amin vitatkoznak. A végkimenetel egészen megrendítő. “Körülbelül három hónapig bújtam a melegekről szóló cikkeket és videókat. Megváltozott a gondolkodásom, és azóta rájöttem, hogy rasszista is voltam.”
A folyamat Csilla esetében sem ment egy csapásra, bár természetesen más impulzusok érték őket, így más úton értek el a végeredményig is. A lényeg mégis ugyanaz: elértek odáig. A katartikus könyvélmény után Csilla kiolvasta az írónő összes könyvét, csatlakozott egy olvasócsoporthoz a Facebookon. “Szépen lassan, minden ingert befogadva rájöttem: nem hogy nem vagyok homofób, de már egyenesen ki merem nyitni a számat, amikor valaki buzizik, és keményen leoltom.” Amikor a multinál, ahol dolgozott, az egyik tréner coming outolt neki és kollégáinak szűk körben, már “lelkes melegpártinak” vallhatta magát.
Arra a kérdésünkre, hogy mit gondolnak ma az LMBTQ jogokról, szerintük hogyan és miért vagyunk mindannyian egyenlőek, István olyan választ adott, ami tulajdonképpen mindannyiunkra vonatkozik, heterókra és az LMBTQ-közösség tagjaira is. “Ha bujkálunk, nem lehetünk részesei az életüknek, és azzal csak mi veszíthetünk.” Nézzétek csak meg István példáját, aki kezdetben a homokba dugta a fejét.
Csillától az alábbi választ kaptuk: “Szerintem kétféle ember létezik a világon: a jó szándékú és a rossz szándékú. Ha valaki jó szándékú, akkor mindegynek kell lennie, honnan jön, kit szeret, ki az istene, ki nevelte fel és hogy néz ki. Az LMBTQ jogokról akkor lehet majd beszélni, ha lesznek, mert ma sajnos még csak próbálkozások vannak, azokat viszont nagyra tartom. Amit megtehetek, hogy a gyerekeimnek az én szemléletemet adom át. Ezt pedig lelkesen meg is teszem.”
Ha valaki lenne olyan kedves, juttassa már el ezeket a sorokat Kövér Lászlónak! Persze tudjuk, ez szinte lehetetlen, és nincs is nagyon értelme. A politikusok olyan köveket dobnak a közélet pocsolyájába, amilyet csak nem szégyellnek. A mi felelősségünk az, hogy a Csilla és László történetéhez hasonló sztorikat és az elfogadó nézeteket terjesszük, legalább a mikroközösségünkben. Higgyétek el, ezzel is óriási lépést teszünk a változás felé! Ahogyan azt akár egy katartikus olvasmányélmény esete is igazolja.
Fábián Barbara
