Kultúra

“Van valami, amit az egón túl is át kell tudni adni a nézőknek”

Veréb Tamást színházból, tévéből és a popzenei életből is ismerheti a közönség. Eljátszotta már az Elfújta a szél, a Rómeó és Júlia és A Notre Dame-i toronyőr főszerepeit, nyáron pedig a Titanic musicalváltozatában láthatjuk a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni, szóba került maximalizmus, őszinteség, transzcendens élmények, és hogy az ember néha Psota Irénként indul haza a stúdióból…

A pályád íve azt mutatja: rendkívül határozottan haladsz előre. Fiatalon kerültél a színházi, televíziós világba, sőt még mindig nagyon fiatal vagy. Dolgoztál azon, hogy meglegyen ez a tudatosság vagy a természetedből fakad?

Szeretem tudatosan élni az életem, kisebb vagy akár nagyobb döntéseket határozottan meghozni. Ez persze nem mindig egyszerű, és nagyon irigylem azokat az embereket, akiknek könnyen megy. Én sokszor túlagyalok dolgokat. Valóban fiatalon, kilencévesen kerültem színházi közegbe, hamar meg kellett tapasztalnom olyan dolgokat, amikkel mások csak később szembesültek. Mindig nagy segítségemre voltak a szüleim, az otthoni hangulat, sokat beszélgettünk, és beszélgetünk ma is az engem érintő dolgokról.

Ezek szerint van mögötted egy erős bázis…

A családomban mindenkinek polgári foglalkozása van, nincsenek művészek, így a helyzetem sok újdonságot hozott, számos eddig ismeretlen szituációt generált. Ma már sokszor előfordul, hogy teljesen máshogy látok dolgokat, de mindig számíthatok a véleményükre. Sosem ért a színházban olyan rossz vagy jó élmény, amiről otthon ne tudtunk volna beszélni.

 

Veréb Tamás

 

Ha szereted tudatosan élni az életed, akkor biztos nagyon tervezgetős is vagy. Mi van, ha felborulnak a tervek?

Apukámtól – aki rendőr és katona is volt – részben örököltem a túlzott precizitását. Szeretek tervezni is, de az esik jól, ha mindig csak egy lépcsőfokot kell magam előtt látnom. Évekre előre nem tervezek, ez igaz a magánéletemre és a szakmára is. Egyetlen olyan terület van az életemben, ami brutális tervezést, hónapokra történő előrelátást igényel: a zenekarom körüli teendők. Ezt egyedül csinálom, mert még nem találtam meg azt az embert, aki érdemben tud segíteni, és a szükséges szimbiózis is adott lenne vele.

Lehet, hogy ez abból fakad, hogy nehezen adsz le feladatokat?

Abszolút emiatt van. Nagyon szeretem kézben tartani a dolgokat, és általában azt gondolom, hogy csak az van megcsinálva, amit én csinálok meg. Nehéz megtalálni az embert, aki annyira kapcsolódik a projektedhez, annyira szívén viseli az ügyedet, mint te. Viszont szeretek megoldani helyzeteket, nem pánikolok, ha valami nem sikerült.

 

 

Mindez a művészi munkával némileg ellentétes, nem? Az ugyanis alapvetően ösztönösséget kíván. Amikor egy szerepre készülsz, akkor is van benned ebből a tervezgetős, matematikailag felépítős hozzáállásból?

Messzebbről kezdem a választ, ha nem bánod. Hiszek abban, hogy ez az élet, amelyben most vagyunk, fázis, és az ember több életen megy keresztül. Nevezzük lélekvándorlásnak. Sokszor úgy érzem, bizonyos kérdésekre tőlem független válaszok érkeznek. Az intuíciómra nagyon tudok támaszkodni, ez indokolja az „úgyis jó lesz minden” lazaságomat. A szerepeket is így látom általában. Mivel 19 évesen kerültem a Budapesti Operettszínházba, és előtte nem jártam színművészeti egyetemre, sok szakmai fogást az idősebb kollégáktól tanultam el. Szerencsém is volt, mert egy olyan színházi világlátásba kerültem bele, amelyben az ösztönös létezésre sokkal nagyobb szükség volt, mint a technikai tudásra. Ebből alakult ki szépen lassan egyfajta stabilitás a színpadi jelenlétemben.

Ha időben visszafele tekintesz a pályádra, látod már a csúcspontjait, amik a mostani énedet formálták? Mi az, ami épített, vagy valami mást adott hozzá, mint amire számítottál?

Vannak szerepek és nagy lehetőségek, amiket ki tudok emelni. Meghatározó volt a pályámon Quasimodo szerepe A Notre Dame-i toronyőrből. Éppen akkor talált meg, amikor visszaigazolásra volt szükségem. Előtte nyertem meg a Sztárban sztárt, és szerettem volna érezni, hogy nem csak ezért kaptam meg ezt a szerepet, hanem azért, mert a színházban engem találtak a legalkalmasabbnak. A darab sikere nagyon jó visszacsatolás volt, élveztem a karaktert, a történetet. A korábbi témára visszatérve, Quasimodo esetében is azt éreztem, hogy bár nem értek olyan élmények, mint őt – például, hogy nagy tömeg előtt megalázták és megverték –, de lehet, hogy egy előző életemben megtörtént, ez pedig nem múlik el nyomtalanul – én ebben hiszek. Színészként jól lehet ezeket használni.

 

 

Érdekes, hogy erről így gondolkodsz, ezt nem tudtam rólad.

Pedig már elég régóta így gondolkodom. Hiszek abban, hogy van valami az egón, az ember saját tehetségén, ügyességén túl, amit aznap át kell adnia a közönségnek, valami, ami nem az ő érdeme.

Térjünk vissza a csúcspontokra, mert szerintem akad még!

Az Operettszínházba az Elfújta a szél castingján kerültem be. Rögtön a válogatáson megkérdezték tőlem, hogy ismerem-e a Rómeó és Júlia musicalből valamelyik dalt, és eljönnék-e egy másik meghallgatásra. Nekem ez a casting volt az első operettes élményem, azt se tudtam, hol vagyok, utána ki is ment a fejemből, hogy erre a kérdésre igent mondtam. Egyik napról a másikra hívtak később, hogy menjek vissza, és adjam elő a dalt. Így történt, hogy az Elfújta a szél Szegedi Szabadtéri bemutatója előtt a kőszínházban már bemutatkozhattam a Rómeóval. A Sztárban sztárt is ki kell emelnem. Ebben a műsorban ismert meg a tévénéző közönség, és hetente olyan helyzetekbe kerülhettem, ami egyszerre volt ijesztő és fantasztikus. Ráadásul nem a saját arcommal, hanem a kiválasztott előadóvá maszkírozva szerepeltem. Azon a héten, amikor Psota Irént alakítottam, annyira belemerültem a szerepbe, hogy Psota Irénként mentem haza… Ijesztő volt átélni, hogy nem a saját akaratom szerint, hanem az eljátszott előadóra jellemző módon cselekszem. Néha a saját tekintetemet sem tudtam felfedezni egy-egy produkcióban. Nem szoktam semmit visszanézni magamról, de ezeket a felvételeket hétről hétre megnéztem. Amikor Balázs Fecó élőben látta a produkciómat, az hatalmas élmény volt. Utána úgy nyilatkozott, hogy neki is furcsa volt saját magát látnia a színpadon.

Nem ez volt az egyetlen tévés műsor, amiben részt vettél. Mi vonz, mi motivál téged ebben a világban?

Korábban is imádtam a Sztárban sztárt nézni, aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, felhívtak, hogy szerepeljek benne. Szerintem arra számítottak, hogy kiesek a harmadik körben. (nevet) Az első kérdés, amit feltettem magamnak: mit lehet ebből kihozni a csillogáson kívül? Fontos volt számomra a hitelesség, és az, hogy a közönségnek valami olyasmit adjak, amit a színházban nem kap meg, egyúttal mégis színházi értékrendet csöpögtessek a csillogásba. Olyan mértékű pozitív visszaigazolást kaptam az első adás után, amilyenre nem is számítottam. A legrosszabb komment az volt, hogy megkérdezték, ki is vagyok én tulajdonképpen. A visszajelzések alapján azt mondtam magamnak, hogy igenis megérte.

Hogy viseled a konfliktusokat? Nemrég felmondtál az Operettben. Ez a döntés nagy lelki erőt igényelhetett. Bár ahogyan most a visszaigazolásokról beszélsz, úgy érzékelem, hogy  nem viseled rosszul, ha valakinek nem tetszik, amit csinálsz, vagy ahogy gondolkodsz. Mennyire mész bele ezekbe lelkileg?

Könnyen el tudom engedni az ilyesmit. Azt is természetes dolognak tartom, ha nekem valami nem tetszik. Miért lenne ez fordított esetben máshogy? Semmi bajom nincs azzal, ha valakinek nem tetszik a dalom, vagy nem tetszettem neki a színházban. Őszinte embernek tartom magam, és ugyanezt várom el másoktól is.

 

 

Bátor lépés otthagyni egy gigaintézményt, amiben biztos helyed van és ahol a fontos, foglalkoztatott színészek közé tartozol. Mi vár rád a váltás után?

A Szegedi Szabadtéri Játékokon fogjuk bemutatni a Titanic című musicalt augusztusban, ősszel pedig a Rómeó és Júliát a Papp László Sportarénában. Nagyon várom őket. A Titanic lesz az első olyan produkció, amire független színészként kértek fel, és mégis egy picit hazai terepen dolgozhatok benne. Egyrészt mert Szegedről, a Dóm térről van szó, ahol már öt különböző produkcióban szerepeltem. Ez óriási dolog egy színésznek, pláne ennyi idősen. Másrészt azokkal a kollégákkal léphetek színpadra, akikkel korábban sokat dolgoztam együtt, például Vágó Zsuzsival vagy Szabó P. Szilveszterrel. Szuper próbafolyamatra számítok. Somogyi Szilárd lesz a rendező, vele is többször dolgoztam már.

Azt hallottam, hogy más a sztori a musicalben, mint a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült sikerfilmben.

Fontos, hogy a nézők ne a filmre számítsanak. Természetesen a musicalben is megvannak azok a kötelező elemek – a szerelmi szál, a tragédia, a hajó legendája –, amik a mozis feldolgozásban szerepelnek. A történet magja ugyanaz, az pedig csak plusz, hogy ehhez kiváló zenék is társulnak. Azért szeretem a zenés színházat, mert érzelmileg hatalmasat tud lendíteni a zene és az ének egy jó jeleneten. Ezeket a színpadon, színészként átélni is nagyon jó érzés.

A popkarrieredet se hagyjuk említés nélkül. Azzal kapcsolatban mik a terveid?

Most több időm lesz rá. Van még pár kiadatlan szerzemény, májusban megjelenik egy angol, kicsit később pedig egy magyar nyelvű videoklip. Ezektől nagyon sokat várok. Hosszútávon pedig azt szeretném, ha minél több olyan saját zenét dobnánk piacra, ami már nem csak a fiatalság gondolatait jeleníti meg, mint például az Előttem a kép című dal, hanem egy komolyabb irányt képvisel.

Fábián Barbara

Previous post

Szorulnak vissza az LMBTI-jogok Európában

Next post

Megérkezett az első fotó Kate Winslet leszbikus filmjéről