ÉletmódKultúra

Valóban senkit nem érdekel?

Sokszor szóba kerül, mitől elfogadó egy társadalom. Pro és kontra tudunk érvelni a témában, viszont valahogy mindig kilyukadunk oda, hogy bár egyes szempontokból nagyon is nyitott tud lenni, addig más területeken ugyanígy igen elutasító a többség. Az LMBTQ aktivizmus kapcsán is érdemes beszélni arról, hogy vajon helyes irányból közelítjük-e meg a heteronormatív kirekesztő csoportokat? Hogyan lehet elmagyarázni valakinek önmagunk működését, egyáltalán érdemes-e próbálkozni vele? Megmutassuk-e magunkat vagy bujkáljunk? Vajon nyitott a magyar társadalom vagy homofób?

Ezeken a kérdéseken valószínűleg mindnyájan elgondolkoztunk már, mivel mindennapi életünket valamelyest meghatározzák, de ahogyan az egész társadalom végtelenül összetett, úgy ezekre a kérdésekre sincsen egyszerű válasz. Amennyire sokszínű az LMBTQ közösség, annyira sokfélén fejezi ki önmagát, éli meg identitását, és egyetértésben, de mégis különbözően vélekednek ezekről a kérdésekről. A hónap végéig az Art9 Galériában látható Senkit nem érdekel című fotókiállítás kapcsán nemrég harmincnál is több embert kérdeztem meg ebben a témában. Az LMBTQ közösség minden lehetséges rétegét képviselik, néhányuk vidéken él, többen frissen költöztek Budapestre, de tősgyökeres fővárosiak is akadnak közöttük. Alanyaim között nemcsak magyarok találhatóak, hanem nyugat-európaiak is, sőt, valakik a tengerentúlról jöttek. Korban és etnikum szempontjából sem egy homogén társaság gyűlt össze a műteremben, akiket arról kérdeztem, milyen most Magyarországon LMBTQ játékosnak lenni, milyen változásokat tapasztalnak.

 

 

Miért olyan kiemelkedően fontos erről most beszélnünk? A közelmúltban az LMBTQ közösség számos alkalommal a média kereszttüzében találta magát, a kisgyerekektől a nyugdíjasig mindenki véleménye számított, s hirtelen úgy tűnhetett, minden elveszett, gyűlölet és kirekesztés van, szeretet és elfogadás pedig nyomokban sem található hazánkban. Én is ebben a hitben voltam, dühösnek és reményvesztettnek, tehetetlennek éreztem magam. Olvastam a kommentcunamit, és elhittem, hogy bárhogyan is élek, abba bele fog valaki kötni; soha nem lehetek a saját hazámban maradéktalanul boldog. Egy valamit viszont megtanított számomra ez a nap a műteremben. Mégpedig azt, hogy nem szabad elhinni mindent, amit az interneten olvasok – ezt azért korábban is sejtettem –, továbbá a propagandagépezet trollhadseregének egy pillanatra sem szabad bedőlni. Mind profi színészek, és ha elhisszük, amit mondanak és írnak, akkor elérik a céljaikat – mi elbizonytalanodunk, és el fogjuk hinni, hogy helytelen az elfogadásért folytatott küzdelem.

Ami a beszélgetőpartnereimet illeti, itt most nincs anonimitás, mind emberek, mind itt élnek Magyarországon, és mindannyian ugyanannyira jogosultak a boldog és nyugodt életre. A beszélgetések során egyöntetűen mindenki pozitív változásokról számolt be: a társadalom egyre nyitottabb, egyre szabadabbnak érzik magukat. És hogy mindez senkit nem érdekelne? Dehogynem, az emberek kíváncsiak, viszont egyre jobban megismerik az LMBTQ közösséget, amelynek pozitív hatása egyre inkább érezhető interjúalanyaim szerint is. Véleményük alapján ma már elfogadóbb és békésebb hely Magyarország, mint amilyen korábban volt – olyannyira, hogy néha nehéz is önmagukká lenni a sok évnyi bujkálás után.

A mérhetetlen negatív hozzáállásom egy csapásra megváltozott az egyre kiegyensúlyozottabb és boldogabb arcokat látva, akik már-már túl idilli képet festettek le. Be kellett látnom, hiába nem tökéletes minden, érdemes a jó dolgokra is koncentrálni, és nem engedni, hogy magával ragadja az embert a médiában tapasztalható mérhetetlen negativitás, szenzációhajhász hírszerkesztés. Amíg a Pride rendezvényein évente tízezernyi látogató van, addig ellentüntetőből alig három tucat – mégsem a felvonulók kerültek a középpontba idén sem, hanem a maréknyi ellenző, akiknek a performanszát esetenként több operatőr veszi, mint amennyi a csapatuk teljes létszáma.

A nagyon sok felemelő történet mellett mégis sokan érzik úgy, hogy nem tudnak azonosulni önmagukkal és az LMBTQ szervezetek által rendezett eseményekkel. Ezeket az embereket is segítenünk kell, nem viselkedhetünk kirekesztően velük semmilyen esetben sem. Meg kell próbálni megérteni őket, megmutatni nekik is, milyen jó közösség gyűlik össze minden egyes ilyen alkalommal. Sokan szakadékot éreznek a melegek és a heterók között, viszont ezt nem gondolják áthidalhatatlannak – az LMBTQ közösség nyitottsága eredményezni fogja szerintük a többségi társadalom elfogadását.

A teljesség igénye nélkül következzenek az interjúalanyok válogatott álláspontjai, amelyek leginkább példázzák beszélgetőpartnereim véleményét.

 

 

Milyen akadályokba ütközöl a mindennapokban, ha felvállalod az identitásod?

„A legnehezebb talán az volt, hogy önmagam legyek, főleg eleinte, a tudás hiánya miatt, annyira nem ismertem saját magam. A környezetem meglepően jól fogadta az előbújásomat, pozitívan álltak hozzá. Ekkor ismertem fel, hogy én voltam igazán előítéletes, amiért azt gondoltam, hogy nem fogadnának el. Szerintem ez nagyon jellemző a meleg közegre, ilyen szempontból nagyon előítéletesek vagyunk. Ahogyan a többséghez tartozók nem ismernek minket, úgy mi sem tudunk igazán sokat róluk, nem tudjuk, hogyan reagálnának LMBTQ mivoltunkra, ami egy ördögi kör ebben a formában, és nekünk kell lépni először.”

„Soha nem tapasztaltam konkrét akadályokat, vagy bármilyen negatív megnyilvánulást a környezetem és mások részéről.”

„Nem vagyok annyira nyílt, mint szeretnék lenni, meg nem is igazán beszélek az identitásomról. Mondjuk nem is titkolom. Az egyetemen nyíltan vállalom, szerencsére semmilyen negatív megkülönböztetésben nem volt részem eddig.”

„A közvetlen környezetem elfogad, a munkahelyem és családom is nagyon nyitott, nem igazán ütközök akadályokba.”

Volt olyan helyzet, ahol nem mertél önmagad lenni?

„Az iskolában, a munkahelyemen, a családommal otthon, az utcán, és szinte bárhol sokáig rejtegettem, ki is vagyok én. Nehéz idők voltak. Öltözhettem akármilyen férfiasan, mégis beszóltak, mára viszont akármit viselek, lehet, hogy néha megnéznek, de amióta vállalom magam, senki nem szólt be.”

„Sokszor a mai napig félek, de a saját boldogságomat kockáztatom ezzel, amit nem szabadna. A munkahelyemen néha beszólnak, ami elég nagy lelki teher tud lenni, viszont sokan támogatnak is. Aki támad, általában még nem ismer. Miután megismer, már egyből meg is kedvel és jó viszonyt alakítunk ki.”

Hiába egyre nyitottabbak az emberek, mégis vannak diszkriminatív helyzetek. Hogyan lehet ezekre reagálni?

„Én igyekszem nem személyesen magamra venni, türelemmel kezelni a szituációt, de néha elborul az agyam és visszaadom, amit kapok, hiába tudom, hogy nem helyes. Ilyen mondjuk nagyon ritkán fordul elő.”

„Sokszor egyszerűen szomorú leszek, és nem tudok mit tenni, mert leblokkolok. Viszont tudom, hogy ha elmagyarázom a saját szemszögemből a helyzetet, és a másik felet is meghallgatom, közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük egymás érzéseit.”

„Az emberek nagyon kíváncsiak, ami kedves tőlük, viszont sokszor tesznek fel kellemetlen kérdéseket, amikre igyekszem nem válaszolni. Ha érzem, hogy átléptek egy határt, jelzem nekik kedvesen, mire többen a fejükhöz kapnak, hogy ez lehet, tényleg sok volt.”

„Mindig mérlegelni kell. Szerintem a legfontosabb elsősorban a saját biztonságunk, de egyébként sem lehet agresszívan reagálni, mert az csak még több agressziót szül.”

„Engem nem igazán érdekel, mert az az ő elképzelésük. Nekem is megvan a sajátom. Ha esetleg beszólna valaki, arra nem is akarok hatással lenni.”

 

 

Milyen irányba halad a magyar LMBTQ közösség helyzete szerinted?

„Az embereknek talán megvan a saját véleményük velünk kapcsolatban, viszont egyre jobban igyekeznek tiszteletben tartani, hogy mi tőlük eltérően gondolkozunk.”

„Egy meleg férfi vagy nő számára sem csak a szexualitás elsődleges, annyi minden más tényezője van az életének – hogy kivel él, mit szeret csinálni az életben. Ahogy egy heteró kapcsolatban is lehet tök fontos a szex, de lehet tök irreleváns. Annyira jó lenne, hogy ha teljes egészként tekintenének ránk, nem csak egy karakterként az LMBTQ betűszóból.”

„Egyre szabadabban lehet felvállalni a szerelmet, végre a Pride sincs kordonok közé szorítva – szerintem ez jó dolog, én igazán örülök ennek.”

„Úgy gondolom, nagyon nyitottnak kell lenni azok felé is, akik nem fogadnak el, mert ők még nem láttak igazán minket. Türelmesnek kell lenni, és tapasztalataim szerint ezt vissza is fogjuk kapni nagyon pozitív értelemben.”

„Ha beszélünk magunkról, az ellentábornak tűz gyúl a szemében, hogy ez megint afféle propaganda, így akármit lehet mondani, ha valaki nem akar nyitni felénk. Szerintem akkor lesz végre egyenlőség, ha már nem kell erről beszélni, hanem természetes lesz egymás tisztelete és elfogadása.”

A beszélgetéseink során elhangzott legerősebb mondatokat a Humen Fesztivál keretein belül megrendezett Senkit nem érdekel című fotókiállításon olvashatod el, ahol az interjúalanyokról készült gyönyörű portréfotókat is megtekintheted. A kiállítás szeptember 11–30. között látogatható ingyenesen az Art9 Galériában. Cím:1092 Budapest, Ráday u. 47.

Bernhardt Dániel

 

hirdetés
Previous post

Brad Pitt volt barátnőjével randizott Ellen DeGeneres

Next post

Ilyen volt a bőrösök idei európai találkozója