Itthon

Válaszok a magyar szivárványcsaládokat támadó cikkre

fotó: Facebook

 

„A család az család”-kampány tagjai egy ma publikált részletes posztban adtak választ egy olyan publicisztikára, amely tárgyi tévedésekkel és tudományosan nem alátámasztott kijelentésekkel érvelt a szivárványcsaládok ellen.

A kampány szervezői – ahogy azt már korábban is megtettették –, szakemberek segítségével, jelen esetben Takács Judit szociológussal, az Magyar Tudományos Akadémia doktorával, és Szél Dávid tanácsadó szakpszichológussal adtak erre választ.

Mivel velük együtt fontosnak érezzük, hogy ezek a tények a szélesebb nyilvánossághoz is eljussanak, ezért válaszukat az alábbiakban változtatás nélkül közöljük:

“Több cikk jelent meg mostanában, amit tételesen cáfoltunk itt válasz-posztok keretében. Óriásit mentek ezek a bejegyzések, Nektek köszönhetően!
Most egy újabb cikkre szeretnénk reagálni és kérünk Titeket, hogy segítsetek, hogy ez is sok emberhez eljuthasson!
Mint tudjátok, “a család az család” kampány egy teljesen civil kezdeményezés, néhány kisgyerekes család közös ötleteléséből indult. Ismerjétek meg Rózsa Krisztián pszichológust, családterapeutát, és Rédli Balázs riportert, tévés újságírót. Ők is dolgoznak #acsaládazcsalád kampányon. Ezt a válaszcikket – ez az eddigi leghosszabb – Mandinernek írtuk, ahol nemrég egy pontatlanságokkal teli újabb publicisztikában foglalkoztak a kampánnyal és a szivárványcsaládokkal. Fontos, hogy beszélgessünk a témáról – de az is, hogy megbízható kutatások alapján tegyük.
———-
A tudomány védelmében – válaszcikk Szilvay Gergelynek
A Mandineren február 1-én jelent meg Szilvay Gergely írása, “a Háttér Társaság és a tudományos kirekesztés módszertana” címmel. Az előzményeiről annyit érdemes tudni, hogy a vasarnap.hu január végén cikket közölt a kisgyermeket nevelő azonos nemű párokról. Mivel ez tele volt tárgyi tévedésekkel és tudományosan nem alátámasztott kijelentésekkel, a tartalmát egy Facebook posztban elismert szakértők cáfolták. Szilvay Gergely erre reagált. A cikke azonban sok olyan állítást tartalmaz, amit azóta többszörösen cáfoltak, más tényeket pedig egyszerűen elhallgat – a Mandiner olvasói ezért szerintünk nem kaphatnak valós képet belőle. Ezért szerettünk volna válaszolni rá. Kezdjük.


A Háttér Társaságról és a “Háttér-féle megközelítésről”
Bár Szilvay Gergely a cikk címében és a szövegben is következetesen a Háttér Társaságot emlegeti, a cikket nem ők írták – ahogy egyébként ezt korrektül jelezték is -, csak továbbosztották a közösségi oldalukon. Nyilván mert egyetértenek a tartalmával. A válaszcikket a vasarnap.hu írására civilek írták: olyan kisgyermekes szülők, akik dolgoztak a decemberben indult “a család az család” kampányon.


A szakértőkről
Szilvay Gergely szerint azért szólaltattunk meg szakértőket (Takács Judit szociológust, az MTA doktorát, Szél Dávid tanácsadó szakpszichológust, egyetemi előadót és Rózsa Krisztián pszichológus-családterapeutát), hogy “tekintélyelven” ellehetetlenítsük az értelmes párbeszédet. Éppen ellenkezőleg. Hiszünk abban, hogy normálisan beszélgetni és vitázni csak a tudomány által kijelölt keretek és tények ismeretében lehet.


A tudományról
Az azonos nemű párok gyermekvállalását több mint négy évtizede kutatják. Az eredmények alapján a szexuális irányultság egyáltalán nem befolyásolja, hogy milyen szülő lesz valakiből, az azonos nemű párok által nevelt gyerekek pedig nem teljesítenek rosszabbul a társaiknál, az átlagosnál nem vonzódnak gyakrabban a saját nemükhöz, és érzelmi szempontból is olyanok, mint bármelyik kisgyerek. Mivel a kutatások a világ minden pontján következetesen erre jutnak, ezeket a megállapításokat nagyjából olyan tudományos konszenzus övezi, mint azt, hogy a dohányzás abbahagyása csökkenti a rák kockázatát.
Az egybehangzó eredményeket Szilvay Gergely olyan kijelentésekkel igyekszik cáfolni, hogy a társadalomtudományok esetében nincsenek is “tudományos igazságok”, majd kifejti, hogy a társadalomtudósok többsége “baloldali” és a “meleglobbi” markában van. Szerintünk ez összeesküvés elméletnek ütősen hangzik – de valójában a tudomány tagadása. Úgy tűnik, Szilvay Gergellyel nem fogunk egyetérteni. De szerintünk ha egy kutatás jól megválasztott mintán alapul, megfelelő módszertant követ, jól dokumentált, az eredményei megismételhetők, a megállapításai kiállják a publikáláshoz szükséges kemény szakmai bírálat próbáját, ráadásul a hasonló kutatások rendre ugyanarra az eredményre jutnak, akkor azt a kutatást komolyan lehet venni. A tudomány az tudomány.


Paul Sullinsról
Szilvay Gergely a cikkében visszatérően egy amerikai kutatóra, Paul Sullinsra hivatkozik, akivel egy nappal később a Mandiner interjút is közölt. Az amerikai szociológus tanulmányai pont úgy néznek ki, mint egy komoly tudományos munka: lábjegyzetekkel, grafikonokkal, hivatkozásokkal. Szilvay hangsúlyozza, hogy Sullins “hatalmas” mintával dolgozik, majd a Mandiner interjúban a szociológus maga is “statisztikailag reprezentatív adatbázist” emleget, közte a kanadai népszámlálás kétmilliós, és az amerikai országos egészségügyi felmérés 1,6 milliós esetszámát. Erre laikusként akár elismerően is csettinthetnénk, de a tudományban viszonylag kis mintából is lehet kiváló kutatást csinálni és óriásiból is rosszat, szóval érdemesebb inkább módszertanra figyelni.
Sullins saját adatgyűjtést nem végzett, ehelyett a már említett felmérésekből dolgozott. A családok összehasonlításánál az egyik csoportba olyan családokat sorolt, ahol a szülők régóta házasok, a gyereket pedig együtt vállalták vagy fogadták örökbe. A másik csoportba olyan a szülőket tett, akiknek van gyereke (például egy korábbi házasságból), a válaszadás pillanatában pedig azonos nemű partnerük volt. Sullins ezt a partnert is elkönyvelte “szülőnek”. Ezt a kategorizálást viszont a szakmaiságra törekvő kutatók visszautasítják, és egy kis józan ésszel könnyen belátható, miért.

Gondoljunk csak bele: ha néhány hete együtt járunk valakivel, akinek már van gyereke, még nem leszünk a “szülei” annak a kislánynak vagy kisfiúnak. Kivéve Sullins kutatásában – mert az ő módszertana szerint igen. Ez a felosztás nem veszi figyelembe az élethelyzetek sokféleségéből adódó különbségeket. Teljesen más kapcsolatot jelent, ha a pár tagjai mondjuk 25 éve együtt nevelik a gyereküket, vagy épp csak megismerkedtek és az addig egyedül nevelt gyerek már majdnem nagykorú. Arra sincs tekintettel, hogy a gyereket közösen vállalták, egy korábbi kapcsolatból származó vér szerinti gyerek, esetleg örökbefogadták – és ha az utóbbi, akkor mennyi időt töltött intézményben, vagy egy másik családban. Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a gyerek egyáltalán szülőként kötődik-e az édesanyja vagy édesapja választottjához – aki ugye Sullins szerint “neveli” – vagy épp ellenkezőleg: alig van kapcsolat közöttük. Pedig a gyerekeken minden ilyen körülmény nyomot hagy, és befolyásolja a érzelmi életüket. Így viszont a kutatásból szakmailag megalapozottan nem lehet olyan következtetéseket levonni, mint Sullins tette. Amit a szerző érzelmi problémaként azonosít a gyerekeknél, az esetleges depresszió, szorongás vagy figyelemzavar könnyen lehet a család szétesésének, a válásnak az eredménye. Nem pedig annak, hogy azonos nemű szülők nevelik.

Szilvay Gergely szerintünk méltatlanul elkeni azt a tényt is, hogy Sullins megállapításait komoly szakmai lap nem közölte. Itt egyáltalán nem kell semmiféle sznobizmusra gondolni: a közlés helye a megbízhatóság miatt fontos. Az elismert, rangos lapoknál komolyan ellenőrzik a beadott cikkek minőségét, a független szakmai bírálat pedig lényegében garanciát jelent a minőségre. Szilvay úgy tesz, mintha ennek nem sok jelentősége lenne, annyit ír, “állítólag komolytalan” folyóiratban jelent meg. Nem állítólag. A valóság: a kutatást egy úgynevezett “predátor” lap közölte, ami szakmai lapnak látszik – de nem az. Az ilyen folyóiratoknak a legtöbbször valamilyen hangzatos címe van, de hiányzik mögülük a tudományos háttér, a cikkek nem esnek át komoly szakmai bírálaton, és ha fizetsz, akkor megjelentetik a tanulmányod. Ez egy biznisz, ami azt használja ki, hogy a kutatóknak publikálniuk kell. De azok a kutatók is kihasználhatják, akik nem elég alaposak.

Szeretnénk hangsúlyozni, hogy Paul Sullins-szal nem az a baj, hogy konzervatív, vagy az, hogy felszentelt pap. Az a probléma, hogy nem végzi tudományos igényességgel a munkáját. A kutatása tudományos munkának tűnik – de nem az.


Mark Regnerusról
Konzervatív körökben előszeretettel hivatkoznak még Mark Regnerus kutatásaira is – Szilvay Gergely is megteszi. Az amerikai szociológus azonban lényegében ugyanolyan módszerekkel dolgozik, mint Paul Sullins. Az egyik legismertebb tanulmányában azt állította, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyerekek közül sokkal többnek fordul meg a fejében az öngyilkosság gondolata. A kutatásnál az egyik csoportba olyan gyerekeket sorolt, akiknek a szülei házasok voltak, a gyerek születésétől egészen a nagykorúvá válásáig. Ahhoz, hogy a különbségek tudományos módszerekkel kutathatóak legyenek, a másik csoportba olyan gyerekeknek kellett volna kerülniük, akiket a születésüktől fogva azonos nemű szülők neveltek. Regnerus ezzel szemben a másik csoportba olyan gyerekeket sorolt, akiknek a szülei elváltak, újraházasodtak vagy akár egyedülállóként nevelték tovább a gyereküket – és közben valameddig azonos nemű kapcsolatuk is volt. Az, hogy ez meddig tartott, Sullins-hoz hasonlóan Regnerusnak sem számított: ha valakinek azonos nemű kapcsolata is volt, akkor meleg apaként vagy leszbikus anyaként került be a mintába, még akkor is, ha csak egy futó kalandról volt szó. Vagyis Regnerus hosszú ideje stabil házasságban élő szülők gyerekeit hasonlította össze olyan szülők gyerekeivel, akik átélték édesanyjuk és édesapjuk válását, majd mindazt, ami utána következett: volt, akit egyedülállóként neveltek, másnak újraházasodott a gondviselője. Ez pedig az almát összehasonlítani a körtével tipikus esete. A hatás, amit Regnerus kimutatott, nem a szülők nemi orientációjának a következménye, hanem mindannak, amin ezek a gyerekek keresztülmentek.

Szilvay Gergely azt a tényt elhallgatja, hogy Regnerus adatait utólag két kutatásban is újra elemezték, és az eredmény mindkét esetben cáfolta azt, amit a szociológus kimutatott. Az egyik ilyen megismételt kutatás ugyanabban a tudományos folyóiratban jelent meg, ahol az eredeti tanulmány. A szerzői, Simon Cheng és Brian Powell kutatók részletesen levezetik, Regnerus hogyan manipulálta a mintát, hogy bombasztikus eredményeket kapjon. A szociológus azt állította, hogy 236 olyan gyerek válaszait dolgozta fel, akiket azonos nemű szülők neveltek. A valóságban a válaszadók több mint fele sosem élt együtt az édesanyja vagy édesapja azonos nemű partnerével, további 53-an pedig csak egy évnél rövidebb ideig. A teljes kutatásban mindössze két olyan gyerek volt, akit a születésétől fogva azonos nemű szülők neveltek. Az ő eredményeik azonban semmiben sem voltak rosszabbak a házaspárok által felnevelt gyerekek eredményeinél. Regnerus azzal védekezett, hogy nem talált olyan azonos nemű párokat, akik ilyen hosszú ideig együtt élnek. Ha ez így is van, nem változtat a tényen, hogy két, ilyen módszerekkel összeválogatott csoport összehasonlításából nem lehet tudományosan alátámasztott megállapításokat tenni.


Paul Sullins és Mark Regnerus kutatásainak hátteréről
A tudóstársadalom nem azért határolódik el Paul Sullinstól és Mark Regnerustól, mert mindenki a “meleglobbi” zsebében van, hanem azért, mert nem végeznek tudományos igényességű kutatást. Ehelyett olyan tudományosnak tűnő eredményeket próbálnak fabrikálni, amiket aztán konzervatív körökben hivatkozási alapnak lehet használni – például a melegházasság körüli vitákban. A szakmai kritikán túl a munkásságuk megítéléséhez – vagy a motivációik megértéséhez – szerintünk az is fontos információ, hogy Paul Sullins két olyan szervezetben is vezető tisztséget visel, amely az azonos nemű párok jogai ellen küzd. Mark Regnerus kutatását pedig két melegellenes szervezet finanszírozta, hogy aztán az eredményeit felhasználhassák. 785 ezer dollárt fizettek érte.


A többi tudósról
A Mandiner szerzője négy további tudóst is megemlít a cikkében (Robert P. George, Pierre Manent, Patrick Lee, John Finnis), akiket ő – ha jól értjük – szaktekintélynek tart a témában. Ez a nevekkel teletömött mondat kicsit megtévesztő, mert azt hihetnénk, hogy ezt a területet kutató tudósokról van szó. A felsorolt szakértők között azonban filozófus, politikai filozófus és jogfilozófus is van. Mindannyian elvi és világnézeti okokból ellenzik, hogy az azonos nemű párok gyermeket vállaljanak. Még ha nem is értünk egyet, de el tudjuk fogadni, ha valaki így gondolkodik.


Összegzés
Szilvay Gergely azzal zárja az írását, hogy az azonos jogokért küzdő mozgalmat el fogja érni a végzete, és végignézzük majd a bukását. Szerintünk a történelem mást mutat. A világ megy előre. Még akkor is, ha ezt néhányan nehezen fogadják el.
Pár emberöltővel ezelőtt voltak, akik tudományosnak álcázott cikkekben bizonygatták: a rabszolgaság valójában a feketék érdeke. Hangosan kikeltek az ellen, hogy a nők a férfiakkal azonos jogokat kapjanak. Érveltek az ellen, hogy különböző bőrszínű emberek házasságot köthessenek. Élesen támadták, hogy egy szűk elit helyett minél több ember szavazhasson. 1879-ben Gustave Le Bon, a modern szociálpszichológia alapítója egy tudományos értekezésben így érvelt az ellen, hogy a nők ugyanolyan minőségű oktatást kaphassanak, mint a férfiak:
“Veszélyes agyrém az a vágy, hogy ugyanolyan oktatást biztosítsunk nekik. (…) Azon a napon, amikor a nők a természet által rájuk kirótt alacsonyabb rendű foglalkozásokat félreértelmezve elhagyják az otthonokat és részt vesznek a küzdelmeinkben; egy társadalmi forradalom kezdődik majd el, és minden, ami a család szent kötelékeit összetartja, el fog tűnni.” (Szabó Salfay Orsolya fordítása, “Az elméricskélt ember” című könyvben Stephen Jay Gould idézi)

Úgy látszik, koronként változik, hogy a konzervatív kutatók épp mitől féltik a családokat. Ha ma a kezünkbe kerül egy ilyen poros újságcikk, akkor kicsit mosolygunk, és kicsit talán szégyenkezünk amiatt, hogy régen milyen érveket hoztak fel azért, hogy a társadalom bizonyos csoportjainak ne járhassanak a többiekkel azonos jogok. Szerintünk pár évtized múlva a gyerekeinket pont ilyen érzés fogja majd el, ha beleolvasnak Paul Sullins vagy Mark Regnerus kutatásaiba. Vagy Szilvay Gergely valamelyik cikkébe.

(A válaszunk szakmai részének megírásához köszönjük Takács Judit szociológus, az MTA doktora, és Szél Dávid tanácsadó szakpszichológus segítségét.)”

 

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb