Kultúra

Tessék megismerni azokat, akiktől idegenkedünk! – Interjú Kovács Patríciával

Kovács Patrícia nem csupán arról híres, hogy nagyszerű színészi alakítások fűződnek a nevéhez, hanem arról is, hogy kiáll az emberi jogok érvényesítése mellett. Mint mondja, ezt a késztetést otthonról hozta.
 
kovacs_patricia_01
 
Évekkel ezelőtt miért döntöttél úgy, hogy a vígszínházi tagságodat szabadúszó pályára váltod?

Egyrészt azért, mert annál autonómabb embernek gondoltam magam, mint amilyenre akkor a Vígben szükség volt, másrészt több jel is vonzott ebbe az irányba. Orlai Tibor például megkeresett, jelezte, hogy szívesen dolgozna velem, de társulati tagként nem tudtam megoldani, hogy máshol is szerepet vállalhassak. Akkor még nem volt gyerekem, úgy éreztem, kipróbálhatom, hogy milyen szabadon létezni, és tudtam, hogy Orlai mindenképpen számít rám. Az első közös munkánk a Krämer kontra Krämer volt, amiben az ellentmondásos Joannát játszottam, akit a filmben Meryl Streep. Kemény munka volt. A szülésem előtt és utána is játszottam. Összehasonlíthatatlan volt a szülés előtt, illetve utána Joanna. Egészen máshová kerültek a hangsúlyok. (Nevet.)

A Mindent Éváról szintén nagy kihívás lehetett.

Abban számomra az a nagy színészi feladat, hogy egy ártatlan, naiv kislányból három óra leforgása alatt hogyan lesz egy szörnyeteg, mindenki ellensége. De nem csak ez volt benne jó kihívás, hanem az is, hogy együtt dolgozhattam Pelsőczy Rékával. Ez az előadás nagy találkozás volt, remélem, lesz folytatása a közös munkának. Novák Eszterrel szintén nagyon jól tudtunk együtt dolgozni a Várj, míg sötét lesz! című darabban, amelyet idén tavasszal mutattunk be. Ezek mind örömmunkák.

Az a hír járja, hogy a Várj, míg sötét lesz!-t kifejezetten miattad akarta színre vinni Orlai. Tényleg így történt?

Igen, ezt az előadást lényegében rám és Szabó Kimmel Tamásra találta ki Orlai. Tibor eleve ránk, az ,,orlais” színészekre keres darabot, ami egy színházban nagyon ritka. Eléggé sok helyen voltam már az országban, és elmondhatom, hogy Orlai a legszínészköpontúbb igazgató. Ebben a darabban egy olyan nőt játszom, aki két éve vakult meg. Speciális helyzet, ha valaki felnőttként vakul meg, egészen másképp működik, mint egy született vak. Sokat kellett dolgoznom ezzel a szereppel, termékeny, befelé forduló, nagyon-nagyon fontos munka volt, igazán szerettem. Szerintem kimondottan érdekes pszichokrimi lett belőle.

Segítette a karakter megformálását, hogy ha nem is a vakok, de a gyengénlátók kiszolgáltatottságát a privát életedben is megtapasztaltad?

Nyolc és fél dioptriás rövidlátó voltam. A kiszolgáltatottság érzése ismerős volt számomra, igen. Ha nem volt rajtam a szemüvegem, vagy fájt a szemem a kontaktlencsétől, és ki kellett venni, akkor teljesen elveszett voltam, mert szinte csak színeket láttam, kontúrokat nem. Egyébként pont akkor határoztam el, hogy megműttetem a szemem, amikor a Várj, míg sötét lesz!-t – még nagyon rosszul látóként – próbáltam. A bemutató után egy hónappal szántam rá magam a lézeres műtétre, amit évekig halogattam. Jól döntöttem: azóta tökéletesen látok.

Mi késztet arra, hogy arccal, névvel kiállj a sérült vagy bármilyen szempontból hátrányos helyzetű emberek mellett?

Otthonról hozom azt a késztetést, hogy mindig kiálljak a kisebbség mellett, és ezt teszem is mindenféle módon, lehetőleg nagyon hangosan. A látás-, értelmi vagy mozgássérült gyerekek és családjuk tömegsportba való bevonásával, az épek és fogyatékkal élők együttes mozgási, sportolási lehetőségének megteremtésével foglalkozó SUHANJ! Alapítvány már hat éve az életem szerves része, de nem csak ezt tartom fontosnak. Például voltam már a Pride megnyitója, kétszer is. Már csak azért is, mert egészen közeli barátaim a melegközösségből valók. Minden helyen és platformon igyekszem kiállni az egyenlő bánásmód jogáért. Azt gondolom, hogy akinek bármiféle ismertsége van, annak kutya kötelessége is a valamilyen szempontból hátrányosan megkülönböztetett emberek mellé állni, de nálam ez ráadásul már gyerekkoromban is így volt. Emlékszem olyan helyzetekre, amikor iskolai konfliktusokban kiálltam azért, akit bántottak, mert roma volt, vagy mert mondjuk béna volt a tornaórán. Tapasztalataim szerint az emberek attól félnek, amit nem ismernek. Igenis ki kell állni, mondani kell sokszor és hangosan, hogy tessék nyitottnak lenni, tessék megismerni azokat, akiktől idegenkedünk vagy akiktől idegeníteni akarnak bennünket! Ha megismerjük őket, attól szélesebb, színesebb lesz a világ, és nem utolsósorban sokkal kevesebb félelem lesz az emberekben.

 

 

Szerző: L. Horváth Katalin

 

Previous post

Nyereményjáték: Mozinet Filmnapok - Állva maradni

Next post

Lerobbant a 3-as metró? Menj munkába szivárványos unikornissal!