Életmód

Szokatlan szerelem – pimasz párosok tökéletlen találkozásai

„Egy hal és egy madár szerethetik egymást – de hol fognak fészket rakni?” – szól az amerikai (rendkívül ostoba) közmondás, amire rendszerint azt felelem: „Ők majd megoldják – vagy nem. De ez mit sem változtat azon, hogy neked a világon semmi közöd hozzá.”

 

 

Nyár végén, életünk harmadik közös esztendejét taposva szerelmem és én kimondtuk egymásnak az igent – de a gratulációk mellett kaptunk hidegzuhanyt is. A kedvesem színész az Izraeli Nemzeti Színházban, így a melója finoman szólva helyhez kötött, én viszont onnan dolgozhatok, ahonnan kedvem szottyan, ráadásul Nimrod egy évtizeddel fiatalabb nálam. Mindez elég volt néhány rosszmájú pernahajdernek, hogy leírja a közös boldogságunkat. És bár először szívemre vettem, hamar rájöttem: ha más szemében össze nem illő páros vagyunk, az azt jelenti, hogy igazán passzolunk.

„Legfeljebb egy évet adok nekik!”

…súgunk össze első látásra össze nem illő párok láttán – pedig mi, LMBTQ emberek a saját bőrünkön tapasztaljuk nap mint nap, hogy milyen, amikor mások félremagyarázzák a lelkünket. És mégis: kifecsegjük a csinos szomszéd lányt, aki egy otromba férfival csókolózik a lépcsőfordulóban, viccelődünk az égimeszelő nő és töpszli pasija románcán, a szerény körülmények között élő lányról pedig meggyőződésünk, hogy csakis az érdek hajthatja, ha tehetősebb férfival hozza össze a sors. Pedig a pillanat, amit a kívülálló elkap egy szokatlan szerelmespár életéből, nem ad lehetőséget többre, mint üres ítélkezésre. „Te is más vagy, te sem vagy más” – hirdette a kilencvenes években egy underground kampány a budapesti metrókocsik ablakain. És bár azóta biztosan rengeteg „furcsa pár” mondta ki a boldogító igent, és mosolyalbumba illő egykori szerelmesek adták be a válókeresetet, azóta se értettük meg: az igaz szeretet nem lát kerekesszéket, fehér botot, ranglétrát, kor- vagy társadalmi különbséget. Az igaz szerelem embereket lát, akik szeretnek együtt, egymásért élni. Ettől pedig senki sem foszthatja meg őket gondoskodásnak hitt bíráskodással.

Budapest–Bejrút–Berlin expressz

Egy leszbikus barátnőm, Lia szerelmi történetére sok nyárspolgár sütné rá, hogy többszörösen hátrányos helyzetből indult. Ha két és fél évtized korkülönbség nem volna elég, ő és kedvese a világ két távol eső csücskében nőttek fel: Magyarországon, illetve Libanonban. Öt éve alkotnak boldog párt, és mára a kérdés már nem is az, hogy egymással milyen nyelven beszélgessenek, hanem az, hogy milyen nyelven olvassanak mesét közös kislányuknak. „Tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtem Leilával, ő pedig akkor töltötte be a negyvennégyet” – meséli Lia. – „Eleinte eszünkbe se jutott közös jövőt tervezni, hagytuk az életet a saját medrében folyni; az édesanyám meglehetősen furcsállotta a kapcsolatunkat, és Leila sem avatta be a szüleit a titokba. Oké, a kulturális hátterünk és az anyanyelvünk sem azonos – nem voltam meglepve, hogy a környezetünk nem a legelfogadóbb reakciókkal örvendeztetett meg, de az kikészített, hogy még a legjobb barátnőim sem álltak mellettem. Megkaptam, hogy a pénz miatt vagyok vele, hogy anyakomplexusom van, és hogy nincs közös jövőnk.” Mindezek ellenére ők ketten egyre inkább egymásba habarodtak. Egy év után egy Bejrútba tartó gépen Leila megkérte Lia kezét, és néhány hónapra rá Berlinbe költöztek – ahol végre saját kis buborékjukban senki kéretlen kritikájától nem kellett tartaniuk. Bár a lánynak addig sem voltak kétségei kettőjükkel kapcsolatban, ettől fogva biztosan tudta: a különbségek sokkal inkább jelentenek előnyt, mint hátrányt. „Nemcsak a szerelmünk, de személyesen én is sokkal gazdagabb, tapasztaltabb, nyitottabb lettem” – teszi hozzá.

Amikor a srác helyesebb, mint a helyesírás

Salamon barátom életében az egyetlen szerelem hosszú-hosszú ideje Mózes volt, és sokáig úgy érezte, ez így is marad. Aztán becsörtetett egy idegen az életébe, aki Tóra-szakaszok helyett fociról és rockzenekarokról beszélt, és bár színházba az Istennek se lehet elhurcolni, mégis megajándékozta őt valamivel, ami manapság nagyobb kincs, mint a közös érdeklődési kör. Ez pedig a feltétel nélküli szeretet immáron hét éve. „Nem túlzás kimondani, hogy a páromról, Robiról és rólam ember nem mondta volna meg, hogy egy napon boldog párt alkotunk majd. Ő szegény családból származik, csupán gimit végzett, az én szüleim jómódúak, elit gimnáziumba jártam, két diplomám van. A szerelmem abszolút gyakorlati ember, és fantasztikusan megold bármilyen praktikus problémát, de a helyesírását még mindig rendszeresen javítgatom.” Ám Sala számára a legnagyobb nehézséget a vallási különbség jelentette: „Nekem a zsinagóga és a fiatal zsidó közösség gyakorlatilag a második otthonom volt. Amikor Robi először jött el velem egy Sábeszre, nem voltam biztos benne, hogy nem fordul ki az ajtón – én pedig ugyanígy rettegtem tőle, hogy három percig bírom majd a kedvenc rockbandájának koncertjét.” Nem így lett: a két pólus lassan, de biztosan közeledni kezdett egymáshoz. „Bár nagyon megtetszett a határozottsága, rátermettsége, én magam sem hittem benne, hogy három év után még mindig fülig egymásba leszünk habarodva. Ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, a sok-sok különbség ellenére egyre több közös vonást fedeztünk fel egymásban” – meséli.

Egyáltalán mit jelent az, hogy két ember nem illik össze?

„Semmi mást, mint egyfajta előítéletet.” – „Így van – hiszen honnan tudhatná a külső szemlélő, milyen erős az a kötelék, ami összetartja a szerelmeseket?” – így csevegtünk Tóth-Horváth Gábor pszichológus barátommal, mikor elmondtam neki, milyen sokan érzik úgy, hogy legitim mondandójuk van a párválasztásommal kapcsolatban. Gábor szerint egy kapcsolat ereje soha nem azon múlik, hogy két ember mennyire „egyforma”, sokkal inkább azon, hogy megvan-e a köztük lévő érzelmi, szellemi és szexuális kapocs, amely összeköti őket. „Csak hogy egy példát mondjak, egy mentálisan fiatal középkorú tökéletesen érthet és élhet együtt akár huszonpár évvel fiatalabb kedvesével. Bizonyos különbségeket az érzelmek hidalnak át, másokat pedig megtanulhatunk átívelni” – vallja a szakember. – „Volt egy páciensem, aki csak kerekesszékkel tudott közlekedni, ám ez nem befolyásolta a személyiségét. Olyan vibráló, érzékeny, szépséges lélek volt, hogy bárkit képes volt rabul ejteni, csak épp nem hitte el magáról, amíg azt nem mondtam neki: aki szerint két ember hasonlóságai határoznak meg egy kapcsolatot, azt nem a szíve, hanem a társadalmunkban minden fronton jelenlévő előítéletesség motiválja.” Aki tehát félt engem egy újabb zátonyon kikötő házasságtól, vagy egy rokonát, barátját egy merőben másmilyen társtól, annak érdemes körülnézni és megfigyelni, hány „hivatalosan” összeillő páros mérgezi önmagát és egymást az azonosságokon alapuló kapcsolatuk során.

Azoknak pedig, akiket a társadalom nem összeillő párosként bélyegez meg, azt üzenném, hogy ha meg is hallgatjátok a „találsz te jobbat” és a hasonló lelki töltelékmondatokat, soha ne vegyétek őket a szívetekre. Hiszen attól, hogy valaki jót akar nekünk és szeret minket (a maga módján) – legyen szó szülőről, barátról, bárkiről –, még nem feltétlenül tudja, hogy mi az, ami valóban jó nekünk. Minden szerelemben magunk alakítjuk a szabályainkat, hitrendszerünket, viselkedésmintáinkat, és minden kapcsolatban – legyen szó egykorú, egyszínű, egymagasságú „egyenpárokról”, vagy sem alapvető értékekben, sem korban nem egyező emberekről – épp ugyanannyi esélyünk van a lelki társ meglelésére, mint keserű csalódásra. És mivel ez utóbbit megjósolni nem lehet – az élet egy ilyen műfaj –, mindenki sokkal jobban jár, ha állandó aggódás, rettegés, és mások véleményének kiszolgálása helyett egyszerűen csak a közös boldogságot választjuk.

 

Steiner Kristóf
Instagram: @whitecityboy

 

 

 

Previous post

Videó: A Humen Fesztivál az RTL Klubon

Next post

„Hiszem, hogy a 2019-es prágai pride az egyenlő házassági jogok ünnepe lesz”