Itthon

„Szerintem egy igaz Krisztus-követőt az jellemez igazán, hogy tud szeretni”

Interjú Perintfalvi Rita teológussal

Perintfalvi Rita teológus régóta az LMBTQ közösség egyfajta védelmezője a magyar egyházi életben, felvilágosult gondolataival és liberális gondolkodásával hangosan mond ellent a magyar egyháznak, ami hamar kiemelte a teológusok közül. Idén jelent meg mérföldkőnek számító könyve, amelyben tíz olyan ember történetét mesélte el, akik szexuális zaklatás áldozatai lettek az egyházon belül gyerekként vagy felnőttként. A könyv óriási taburól rántotta le a leplet, ám fontos tudni, hogy nem botránykönyvről beszélünk: Rita nemcsak mesél, hanem elemez és magyaráz, és ami a legfontosabb, a szeretet és a megértés jegyében segít. Pont, mint az LMBTQ-közösségnek vagy bárkinek, akit az egyháznak segítenie kéne. A „progresszív teológussal” a 21. századi teológiáról, a kormány egyházra gyakorolt befolyásáról, Ferenc pápa magyarországi látogatásáról, a valódi keresztény viselkedéséről és persze könyve hatásáról beszélgettünk. És a végén üzent is teológusként és hívőként az LMBTQ közösségnek.

 

 

A Pécsi Pride-on a beszédedet úgy kezdted, hogy „progresszív, katolikus teológus vagyok”. Furcsa, hogy kiemeled azt, progresszív vagy. 2021-ben nem bántó-e valahol, hogy ezt ki kell hangsúlyoznod? Egyáltalán mitől progresszív ma valaki az egyházban?

Azért emelem ki, mert szembe akarom helyezni a bigott, maradi, a fundamentalista és legfőképpen a fanatikus jelzőkkel. De nem a konzervatívval. Konzervatív az a teológia, vagy az a kereszténység, amely számára nagyon fontosak a hagyományok, de dialógusképes, tehát kész a párbeszédre. A progresszív irányzat a reformok felé is nagyon nyitott; azt gondolja, hogy a kereszténységnek akkor lehet jövője, ha meg tudjuk valósítani a reformokat. Ha viszont nem vagyunk erre képesek, beleragadunk a hagyományainkba, és nem találjuk meg a párbeszédet a mai emberrel. És ekkor a kereszténység, valamint ezek az egyházak egyszerűen elveszítik a lehetőséget arra, hogy meg tudják szólítani a társadalmat. Ezért elveszik a jelentőségük.

A progresszívben számomra emellett benne van az is, hogy feminista, LMBTQ-barát, és magába foglalja a felszabadítás teológiáját is. Egyébként ez a három fogalom számomra egy gyökérből ered, és ennek a gyökérnek az a lényege, hogy az általam képviselt teológia szerint Isten a kicsinyek, a kirekesztettek, az arctalanok, tehát a jogfosztott emberek pártján áll. Ezek lehetnek nők, lehetnek szexuális kisebbségek, de lehet bármilyen társadalmi csoport, például a romák. És ha ez így van, akkor én mint keresztény ember szintén melléjük kell, hogy álljak. Nem állhatok az elnyomók oldalára.

És amikor arról beszélek, hogy teológus vagyok, azért is használom a progresszív kifejezést, mert azt érzem, hogy a teológus Magyarországon ijesztő fogalom: mert Semjén Zsolt egy teológus – akiről azt gondoljuk, amit. Nekem pedig muszáj valamit még mondanom magamról, hogy rögtön ne ez az asszociáció működjön. Én nem vagyok Semjén Zsolt. Hanem éppen az ő ellentéte vagyok. Tehát vakon meg kell magamat különböztetni tőle.

Egyébként meglepett, amikor úgy fogalmaztál, hogy nem szomorú-e, hogy progresszívnek nevezem magam. Hogy értetted?

Talán azért szomorú, mert jelenleg nem Semjén Zsoltnak kell címkéznie magát, hogy ő egy bigott teológus. És nem te vagy az úgymond „mezei” teológus, aki támogatja az elesetteket és a kisebbségeket.

Igen. Ilyen értelemben abszolút jogos, amit kérdezel. Tényleg azt gondolom, hogy szerintem a normális teológia az ez. Lehet, hogy úgy kellene hivatkoznom magamra, hogy a „normális teológus”. De utálnának!

Ha globálisan nézzük, akkor hova tart a teológia?

Ha Nyugat-Európát nézzük – mondjuk Ausztriát, ahol épp vagyok –, a grazi fakultásomon a progresszív irányzat képviselői vannak többségben. De itt is vannak olyan egyetemek, ahol éppen a konzervatív többség van. Német nyelvterületen általában nagyon sok a progresszív teológus. De Kelet- és Közép-Európában ez az irányzat nagyon gyenge maradt, szinte nem is létezik. Vagy legalábbis most láthatatlannak tűnik.

Ennek az az oka, hogy bár 1962­−65-ben a második vatikáni zsinat kijelentette, hogy reformok kellenek az egyházban, de a magyar egyház például nem tudott fejlődni a kommunista elnyomás alatt. Nem volt szabad tér arra, hogy egyáltalán normálisan lehessen foglalkozni a teológiával. Ezért ezek az egyházak megrekedtek; kimaradt nagyjából 50 év fejlődés, és valahogy mi ezt a rendszerváltás óta nem tudtuk behozni, sőt azóta is csak mélyül ez a szakadék a kelet és a nyugat között. Én most már száz év lemaradásról beszélek. Ezért is kelt akkora megütközést hazai körökben, ha nyilvánosan elmondom a véleményem bizonyos társadalmilag fontos ügyek kapcsán.

Igen, és úgy érződik, hogy Magyarországon az egyház egyre konzervatívabb. És ennek azért van egy eléggé nagy politikai hátszele is…

És én a konzervatív kifejezést a hazai közegben negatív értelemben használom. Mert a valóban konzervatív politika vagy egyház az nem ilyen, mint amit itt látunk. Szerintem a konzervatív pozitív értelemben igenis nyitott a fejlődésre és párbeszédképes. Ami nálunk van, az egyáltalán nem ilyen. Szerintem az nem konzervatív politika, amikor gyűlöletkeltésre használjuk a politikai eszköztárat. Ami nálunk most konzervatívnak van címkézve a politikában, az valójában szélsőjobb, és ami az egyházban van konzervatívnak jelölve, az pedig fundamentalista vagy fanatikus.

Az egyház imidzse talán sose volt annyira rózsás Magyarországon az elmúlt évtizedekben, viszont a politikai hátszéllel most még nagyobb lejtőn indulhatott el…

Igen. Az egyházak és a képviselőik – persze tisztelet a kivételeknek – nagyon gyakran beleállnak abba, hogy a gyűlöletkeltő kormánypropagandát erősítsék. Ilyenkor vallási érvekkel vagy bibliai szövegekkel támasszák alá például azt, hogy miért kell gyűlölni a melegeket. Ilyenkor ezek az egyházak instrumentalizálva vannak. Tehát a politika egyszerűen kihasználja őket. Még régebben mondta Várszegi Asztrik, hogy a politika úgy játszik az egyházakkal, mint a rongybabával. Ez a kommunizmus alatt is igaz volt, csak akkor az egyház más módon volt elnyomva és kiforgatva. De ez most folytatódik.

Számomra döbbenet, hogy a magyar egyházi vezetők soha nem mondták ki – mondjuk az elmúlt tíz évben – hogy „tőlünk elvették a szabadságunkat”. Márpedig erről van szó. Az egyházak nem mondhatják el a véleményüket, mert ha az nem felelne meg a politikának, akkor elvennék tőlük az összes anyagi támogatást. Tehát van egy nagyon erős financiális függésben tartás, amely miatt az egyház nem egy prófétai hang – mint például Ferenc pápa –, hanem egyszerűen a kormánypropaganda szócsöve. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a hívek egy része el fogja hagyni az egyházat, mert nem tudnak azonosulni a sok uszítással.

Illetve folyamatosan hagyják el; most hallottam egy statisztikát, miszerint a magyar katolikus egyház rendszeres templomba járó híveinek 30%-a nem tért vissza templomba a Covid után. Ez körülbelül kétszázezer embert jelent. Ez óriási szám. És azt gondolom, hogy ezek az emberek azért nem térnek vissza, mert nem kapnak ott semmiféle lelki táplálékot. Azért a politikai maszlagért, amivel etették vagy táplálták őket, már nem mennek vissza. De lehet, hogy ez lesz az egyetlen visszajelzés az egyházi vezetők felé, hogy nem jó fele tartunk. Nem jó felé mennek a dolgok, nem Jézus van a központban, nem az evangélium, hanem valami egészen más. És persze vannak olyan hívek is, akiknek ez az egész tetszik. Tudnak azonosulni például a bármiféle másság iránt táplált vallási alapú gyűlöletkeltéssel. Jól érzik magukat ebben, mert az ő világképük is ilyen. Csakhogy szerintem a Mester nem erre tanított minket…

Az Eucharisztikus Világkongresszus kapcsán könnyen érezhettük azt, hogy a kormány cirkuszt csinált belőle és egyfajta önigazolásra használta. Te hogy élted meg ezt az időszakot?

Én már akkor rosszul éreztem magam, amikor kiderült, hogy megtartják. Eszembe jutott 1938, akkor volt utoljára Magyarországon Eucharisztikus Világkongresszus, amely az akkori autoriter rezsimnek a teljes ideológiai hátszelét biztosította. Majd miután megrendezték, szinte rögtön bevezették a zsidótörvényeket. És manapság is egyértelműen látszik, hogy az egyházak jó része, de a katolikus egyház mindenképpen fasizálódik. És akkor jön egy Eucharisztikus Világkongresszus… Számomra ez ijesztő volt.

Persze az, hogy eljött Ferenc pápa, szerintem csodálatos dolog. És az is az ő hitelességét és bátorságát mutatja, hogy képes volt csak három órára eljönni Magyarországra, majd utána Szlovákiában három és fél napot tölteni. Ennek szerintem nagyon egyértelmű politikai üzenete volt: mégpedig az, hogy ő nem akar a magyar politikai elittel mély kapcsolatot, nem akar országjárást, csak eljön a kongresszus miatt. Minimalizálta a programját.

Amit pedig a püspököknek üzent – a magyar püspököknek –, az egy nagyon-nagyon erős kritika volt. A szolidaritást emelte ki. Nagyon tetszett, hogy azt mondta: „legyen a magyar egyház a hidak építője és a párbeszéd előmozdítója”. Arról beszélt, hogy az evangélium az élet a forrása, olyan, mint a Duna vize. Valahol ez csak akkor lenne igaz, ha az egyház befogadóbbá válna, ha a testvériesség és a szeretet helyévé válna. És a szolidaritás üzenetét vinné a világba. És itt emlegette azokat az embereket, akik kívülről jönnek, a kulturális különbségeket, az etnikai különbségeket, hogy a másság felé ki kell tudni nyitni a szívünket. Ha ez az egyház ezt nem teszi meg, akkor tulajdonképpen nagyon messze kerül a Jézusi üzenettől. Én ehhez persze hozzáteszem még azt is, hogy a szexuális kisebbségek felé is éppígy nyitottnak kell lenni. Hiszen mindenki úgy, ahogy van, Isten teremtménye.

A misén mondott szentbeszédnek pedig volt egy nagyon kemény politikai üzenete, amit nagyon ügyesen becsomagolt egy többrétegű szövegbe, mert minden bizonnyal nem akart direkt módon politizálni. Tehát nem azt akarta mondani, hogy „Orbán Viktor, nem vagy keresztény”, de burkoltan igenis kimondta, hogy a hatalomimádatnak nincsen köze a krisztusi úthoz.

 

 

Közben pedig Orbán Viktor azt mondta, hogy nagy egyetértésben voltak például a családpolitika kapcsán, és „go ahead” és így tovább… Ez azért eléggé hamisnak hangzik azután, miután több millió ember előtt igencsak kritikus volt a pápa. Akkor itt valaki füllent?

Szerencsés helyzetben van Orbán Viktor, mert azon a beszélgetésen senki nem volt ott rajtuk kívül. Hogy ott valójában mi hangzott el, azt nem tudjuk. Azt el tudom képzelni, hogy Ferenc pápa a család klasszikus fogalmáról beszélt: anya, apa és gyerekek. Lehet, hogy elmondta, hogy fontos és jó, hogy ezek a családok Magyarországon a kormánytól kapnak támogatást. De ez még egyébként szerintem sem rossz dolog.

A családok támogatásával nincs is senkinek baja.

Nincs. De a mondatnak lehet, hogy volt egy másik fele is… Ferenc pápának van egy nagyon fontos üzenete, mégpedig az, hogy az emberiség családjáról nem szabad elfeledkezni. Tehát nekünk nemcsak egy szűk vér szerinti családunk van, ami összeköt, ahol van apa, anya, gyerekek, hanem van egy sokkal szélesebb családunk is. Ebbe pedig beletartozik az egész társadalom, amiben élünk, és így azok a társadalmi csoportok és kisebbségek is, akiket valamilyen szempontból kirekesztenek vagy üldöznek. Értük is felelősek vagyunk. Tehát rájuk is gondoljunk úgy, mint a testvéreinkre.

A pápával kapcsolatban elég változó időszakot él át az LMBTQ közösség: néha azt érzik, hogy a pápa támogató, néha aztán megint jön egy hidegzuhany, és azt érzik, hogy nem az. Alapvetően azt látom, hogy azért a közösség egy jó része már nem csupán lemondott az egyházról, hanem így el is hessegeti a vallás vagy a hit gondolatát és abszolút nem foglalkozik vele.

Ferenc pápa 2013-ban lett pápa, és akkor nagyon erősen beleállt ebbe a témába, és azóta is nagyon sok pozitív üzenete volt a meleg közösség felé. A sok témája közül, amelyekbe egészen újszerűen állt bele, kettő az, amelyek miatt a legkeményebb támadások érték: az egyik éppen a homoszexualitás, a másik pedig a menekültkérdés. Ezek miatt olyan egyházon belüli agresszió indult ellene, amivel XVI. Benedek emeritus pápa és II. János Pál pápa soha nem találkoztak. Látnunk kell, hogy ez az ember tényleg megpróbálta kinyitni a katolikus emberek szívét, de olyan súlyos támadásokat rántott magára, amiket nem tudom, hogy rajta kívül bárki el tudns-e pszichésen viselni. Tényleg borzasztó. Úgyhogy amikor ő lavírozik, vagy próbál utakat keresni, akkor az azt jelzi, hogy már nagyon nehezen találja meg a módját annak, hogy még mindig képviseljen valamit, de közben ne radikalizálja tovább az ellentáborát. Szerintem ezért van ez az ellentmondásosság a nyilatkozataiban. Nem találja az utakat. Nehéz a helyzete, de nyilván ezzel nem akarom felmenteni.

Én az LMBTQ keresztényeknek azt mondanám, amit a könyvemben is mondok: ahol az embert bántalmazzák, onnan el kell menni! Ha spirituálisan bántalmaznak, megaláznak, megszégyenítenek, csak azért, mert LMBTQ vagy, akkor el kell menekülni. De előtte érdemes körülnézni és keresni, hogy esetleg van-e ott valaki, akinek van hatalma és megvéd.

Nagyon kevés ilyen embert látok most a magyar egyházakban. De persze vannak Magyarországon is befogadó közösségek. A lutheránus egyházban például sok ilyen lelkészt ismerek, és ott a teológiaoktatás is sokkal nyitottabb. Van egy-két kisebb közösség is, ami befogadó, ilyen például a Szim Salom, ami egy progresszív zsidó közösség. És vannak LMBTQ keresztény közösségek, mint a Mozaik vagy a Keresztények a melegekért csoport. De a nagy egyházak nem igazán lettek átitatva ennek a témának a nyitottságával. Ennek az egyik oka, hogy a magyar politika pont azóta kezdte egyre jobban lábbal tiporni az emberi jogokat, mióta Ferenc pápa az egyházfő. Ez pedig hatással van az egyházra is.

Azt is üzenném az LMBTQ keresztény embereknek, hogy ne higgyék el, hogy az egyház kizárólag ott van, ahol a papok és püspökök vannak. Ez most egy nagyon radikális mondat. De Jézus azt mondta, hogy az ő egyháza ott van, ahol ketten-hárman összegyűlnek az ő nevében. Én ezt úgy fordítanám le, hogy a Mester egyháza ott van, ahol az emberek képesek szeretni és egymás iránt szolidárisan cselekedni. Attól, hogy valakin ott van a püspöki süveg, még nem biztos, hogy a Mester egyházát képviseli! Ahol a püspökök gyűlölködnek és úgy nyilatkoznak a közmédiában, hogy a melegség abnormalitás, ott már nincs jelen a Mester egyháza.

Én ezt így fordítottam meg magamban. Ez számomra is fontos, hogy el bírjam viselni az egyházat, hogy benne tudjak maradni. Úgy már könnyebb, ha tudom, hogy ők nincsenek is benne…

Ha már forradalmiság, akkor kicsit beszéljünk a könyvedről (Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban – Kalligram kiadó). Milyen volt a fogadtatás? Hogy élted meg a megjelenést követő hónapokat? Az első nyomás el is fogyott.

Igen, három hónapon belül elfogyott a könyvem első háromezer példánya, ami mindenképpen hatalmas nagy öröm számomra, mert azt jelenti, hogy érzékenyült a magyar társadalom, és ezt a könyvet nagyon sokan elolvasták. Nekem ez volt az egyik legfőbb célom, valamint az, hogy Pető Attila mellett legyen még másik tíz áldozat, akik elmondják a történetüket. Mert így nem lehet többet ebben az országban azt mondani, hogy ez a dolog nem létezik, és hogy ilyen, hogy szexuális zaklatás az egyházon belül csak a dekadens nyugaton van. Nem, ez itt itthon is jelen van, ezek az emberek itt szenvednek, itt tettük őket tönkre. Tehát tessék őket meglátni.

Szerintem ezután a könyv után a magyar társadalom és egyház már nem lesz ugyanaz, mint amilyen előtte volt. Ebben egészen biztos vagyok. Attól függetlenül, hogy a katolikus egyházon belül hivatalosan senki nem reagált a könyvre. Egyedül Hodász András katolikus pap készített egy videót, ami egy borzasztó személyeskedő támadás volt. Arról szólt az egész, hogy én milyen borzasztóan nárcisztikus vagyok, és az áldozatok szenvedését a saját karrierem építésére használom.

Ebben az egészben az a legfájdalmasabb, hogy az áldozatokkal mind a mai napig dolgozom; létrejött azóta egy áldozatsegítő csoport két pszichológussal. A könyv teljes bevételét is arra ajánlottam fel, hogy tudjak segíteni ezeknek az embereknek. Ő pedig az egyház papjaként egyszerűen ennyit bírt reagálni. Semmit nem üzent a könyvben megszólaló áldozatoknak. Egyáltalán nem mondta el nekik, hogy én mint az egyház papja nagyon sajnálom, hogy veletek ez megtörtént. A katolikus egyház most az elhallgattatás stratégiáját folytatja. De erre számítottam is. Lassú víz partot mos, a könyv hatása most észrevétlenül munkál.

A közmédia hallgatására is számítottál?

A hallgatásból azt a következtetést vonom le, hogy a történetek voltak olyan erősek, hogy nem merték azt mondani, hogy ami a könyvben le van írva, az hazugság – pedig arra számítottam, hogy ezt fogják tolni az összes kormányújságban. Lehet, hogy azért, mert féltek, hogy ezáltal felbőszítették volna a még hallgató áldozatokat, akik ennek hatására szintén megszólaltak volna. De annak is nagy tétje lett volna, ha bepereltem volna a sajtót és az áldozatok nyilvánosan is megszólaltak volna. Szerintem azért döntöttek a(z) (el)hallgatás mellett, hogy ne legyen még nagyobb botrány.

De az idő nekünk dolgozik. A könyv az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a teológus hallgatók és a doktori programban résztvevők számára máris kötelező anyag lett. Az egyetemen azt mondták nekem az evangélikus lelkészek, hogy Rita, nyugodjál meg, hozzánk járnak a pünkösdisták, baptisták, ádventisták, ide mindenki jön, mi terjesszük majd az üzenetet. Tehát ez azt jelenti, hogy valami elindult, és ez majd erjedni fog. Nem gondoltam, hogy a könyv pillanatok alatt változást hoz, hanem majd szépen lassan formálja át a társadalmat és az egyházat. Lehet, hogy ehhez akár egy évtized is kell.

Lesz második kötet?

Igen. Az első kötet az áldozatok szemüvegén keresztül mutatta be az egész témát. A második kötetben a tettesekre akarnék fókuszálni. Nyilván nem fognak a tettesek megszólalni – bár hátha –, de megkeresek olyan papokat, akik el tudják azt mesélni, hogy mi vezethet ahhoz, hogy valaki bántalmazóvá váljon. Ennek az okaival már az első kötetben is foglalkoztam: a cölibátus vagy a homoszexualitás démonizálása, a látens nőgyülölet, satöbbi. Szeretnék beszélni meleg papokkal, akik kiléptek az egyházból, hogy elmeséljék, mit éltek át. Milyen volt melegként egy olyan közösség tagja lenni, ahol ezt nem lehet vállalni, nem lehet párkapcsolata, szerelmi viszonya… sőt el kell hinnie, hogy mindezért a pokolra fog jutni.

Emellett az eltussolás mechanizmusaival is foglalkoznék. Lehet, hogy van olyan belső ember, aki magas pozícióban volt egykor, de aki már elhagyta az egyházat, viszont előtte belelátott abba, hogy milyen szinten zajlott ez a folyamat.

Számomra furcsa volt, hogy női elkövetők nem szerepeltek a kötetben. Nem gyakoriak, vagy ez még a férfi elkövetőknél is nagyobb tabu?

Ez a tabuknak a tabuja. Az erre irányuló német felmérésből, amellyel én dolgozom, az látszott, hogy az elkövetők 90%-a férfi, 10%-a nő. Ennek a magyar egyházban valószínűleg még kisebb az aránya, mivel a magyar egyház nagyon férficentrikus, nagyon kevés nő van vezető pozícióban. És általában olyan emberek az elkövetők, akik hatalmi pozícióval rendelkeznek.

Nyilván elkövetők lehetnek például apácarendekben, ahol az elöljárók a fiatal apácanövendékeket zaklathatják. Én 40 esetet dolgoztam fel, ebből kettő a női elkövetők száma. Az egyik esetben az apácajelöltet több nővér is bántalmazta. Egy másik esetben pedig egy szerzetesrend által működtetett lánygimnáziumban volt szó spirituális bántalmazásról. Ezekben a bentlakásos lánygimnáziumokban női nevelőtanárok, apácanevelő tanárok vannak. Az itt felbukkanó problémákról évtizedek óta lehet hallani.

Súlyos témákról beszéltünk. Kicsit próbáljuk lélekemelőbben lezárni az interjút, jó? Mit üzensz a Humen Magazin olvasóinak?

Az egyik fontos üzenetem, amit elmondtam a pécsi Pride-on is: nem szabad elhinni, hogy minden keresztény homofób. Szerintem most ez is egyfajta politikai üzenet. Sőt, velünk is el akarják hitetni azt, hogy ha nem vagy homofób, akkor nem vagy jó keresztény. De ezt mi se hisszük el. Szerintem egy igaz Krisztus-követőt az jellemez igazán, hogy tud szeretni. És ebbe a szeretetbe semmilyen módon nem fér bele sem a gyűlölet, sem a kirekesztés. Viszont annak a kötelezettsége igen, hogy kiálljunk egymásért. Pont azért, mert a szeretet határozza meg a mindennapjainkat vagy a gondolkodásunkat. Próbáljuk meg ezt látni egymásban!

Azt is üzenném a közösségnek, hogy látszólag egy olyan kontextusban élünk Magyarországon, ahol egyre jobban szűkülnek a lehetőségeik, és azt érezhetik, hogy egyre reménytelenebb a helyzet. Hogy minden szinten egyre több a bántalmazás akár politikailag, akár ennek folyományaként az utcán, ami egyre több félelmet is kelt. De ez egyszerűen nem maradhat így. Amilyen irányba haladunk, az nem egy élhető társadalom felé vezet, és ennek a lejtmenetnek vissza kell fordulnia. Mert egyszerűen képtelenség tartósan gyűlöletben élni. Ha a politikusok ezzel a gyűlölettel mérgezik tovább ezt az országot, akkor nagyon kemény árat fognak érte fizetni. Nekem óriási reményem, hogy újra fel fogjuk fedezni, hogy igazából a szeretetben rejlik az erőtér, hogy jó dolog szeretni egymást, nyitni egymás felé, és szivárványos életet rajzolni maguk köré. Ez annyit jelent, hogy sokszínűek vagyunk. Hogy úgy szeretjük a másikat, ahogy van.

Perintfalvi Rita Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban című könyve a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg 2021-ben.

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar

Ez a cikk a Humen Magazin októberi számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb