Életmód

Szabad-e előbújtatni a homofób magyar politikusok meleg rokonait?

Előljáróban rögtön egy személyes megjegyzés: a címben megfogalmazott kérdésre csakis nem lehet a válasz. A coming out, az előbújás egy annyira személyes döntés, hogy azt senki sem hozhatja meg az érintett helyett.

Jövő vasárnap, október 13-án önkormányzati választásokat tartanak Magyarországon. Normális esetben ennek nem lenne különösebb jelentősége az LMBTQ közösség életére, most azonban szaporodnak jelek, hogy a mostani már nem az a tankönyvi “normális eset”.

Még július elején írta meg az index, hogy ősztől markáns alkotmánymódosítás kezdődhet itthon. Ennek részeként az alkotmány tiltaná, hogy azonos nemű párok gyereket fogadjanak örökbe. Ezt azóta egyre több forrás, köztük parlamenti képviselők is megerősítették. Mivel a kormánypártok itthon a legfelsőbb szintekre emelték a korábban csak hallgatólagosan támogatott homofóbiát (lásd Kövér László megnyilvánulásait a témában), ezért az tekinthető a tervezett alkotmánymódosítás előkészítésének, illetve a közhangulat megdolgozásának, felkészítésének.

 

 

Hivatalosan ugyan ma sem fogadhatnak örökbe közösen gyereket az azonos nemű párok, annak azonban nincs akadálya, hogy egy LMBTQ ember ezt önállóan megtegye – még abban az esetben is, ha történetesen azonos nemű párkapcsolatban él. A gyermekvédelmi hatóságoktól kezdve a különböző szakvéleményekig ezzel ugyanis semmilyen hátrány nem éri az örökbefogadott gyereket.

Vagyis ez a tervezett döntés pusztán politikai.

Szükség van ugyanis egy – újabb – szimbolikus győzelemre. Ha végignézzük az elmúlt évek történéseit, jól látható, hogy itthon a kormánypártok folytonos háborúkat vívnak. De ne igazi férfimunkára gondoljunk, ezek ugyanis operett-háborúk. Ki kell nevezni egy súlytalan ellenfelet, aki vagy nem képes (menekültek, hajléktalanok), vagy nem akarja (Brüsszel, Soros) megvédeni magát, aztán lehet is diadalittasan csatába indulni, majd gyorsan győzelmet hirdetni. Bajtársiasan megveregethető utána egymás válla, jöhetnek a kitüntetések. Ismét győztünk.

Khm, uraim, hát most emberükre akadtak.

Az első óriási hibát ott sikerült elkövetni, hogy jellemzően jó száz évvel korábbi világképben gondolkozva most az LMBTQ közösségnek akarnak nekiesni. Vajon hogyan okoskodtak az új ellenség keresésekor, a sztereotip kép alapján itthon mit is utálhat az átlagember? A romákat? Hát igen, sokan rasszisták, de könnyen begyűjthető a szavazatuk, úgyhogy őket nem szabad. A zsidókat? Hát igen, vannak antiszemiták, egyes pártok soraiban is meglenne rá az igény, de az végképp nem szalonképes, úgyhogy őket sem szabad. A migránsokat? Hát igen, pár évvel ezelőtt még a kutya se tudta, mi az, ma meg a fél ország tőlük retteg (hála az alapos propagandamunkának). De már lerágott csont, ráuntak, nem hozza a számokat, úgyhogy őket sem szabad. Akkor a buzikat…? – És ekkor kigyulladt a fényesen világító villanykörte a fejek felett, és már lehetett is kiszámlázni a túlárazott politikai tanácsadás óradíját.

(Ebből is látszik, hogy már a valamirevaló politikai agytrösztök is rég Londonban mosogatnak. Az embernek szinte kedve lenne becsengetni a Lendvay utcába, hogy felajánlja a szolgálatait, mert már nem bírja elnézni ezt a dilettáns vergődést.)

Nagyon úgy tűnik, tényleg azt hiszik, hogy “a buzik” az egy maroknyi bőrszerkós férfi valamelyik pesti pince homályában.

Hát nem. Az LMBTQ közösség félmillió magyart jelent.

Leszbikus tanárnőket, meleg pékeket, biszexuális vállalkozókat, transznemű informatikusokat, queer egyetemistákat. És amíg egy jóhiszemű szabolcsi nagymamával el lehetett hitetni, hogy rettegjen a migránsoktól, most tényleg komolyan gondolják, hogy a vasárnapi asztalnál vele szemben ülő, leszbikus unokájától fog ugyanígy rettegni? Csak mert a párt azt mondja?

Mert aki tényleg ezt hiszi, arra egy bajuszkötőt sem szabad rábízni, nemhogy egy országot.

Félmillió magyar alkotja az LMBTQ közösséget. Nem elesett hajléktalanok vagyunk, akiktől elfordulnak a tekintetek. Van családunk, rokonaink, barátaink, munkatársaink, akinek számítunk, akiknek fontosak vagyunk. Nem vagyunk egyedül. Aki velünk akar kikezdeni, az velük is szembetalálja magát.

Nem vagyunk elesett migránsok, akik akár a háború borzalmai elől menekülve, akár egy jobb élet reményében hagyták hátra kényszerűen a hazájukat. Mi nem megyünk innen sehová. És ha a gránitszilárdságú alkotmányba akarják belevésni, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk, akkor azt nem fogjuk hagyni.

Életünk során a mindennapokban mi hozzáedződtünk a bántásokhoz, a támadásokhoz, de nem ám holmi operett-háborúkban. És vannak fegyvereink. Ahogy a hidegháborúban sem azért gyártották az atombombákat, hogy azt valaha is bevessék, a puszta létük elég volt ahhoz, hogy letörje az ellenfél harcias kedvét. És ilyen alantas fegyvere az LMBTQ közösségnek is van, és én büszke vagyok arra, hogy még soha nem használta.

A mai Magyarországon ugyanis a homofób nézeteket valló pártokban vannak LMBTQ politikusok. (Ha igazak Ungár Klára egykori állításai, akkor egyikük épp tevékeny részt vállal a tervezett homofób alkotmánymódosításból.) A pártoknak a képviselőin túl vannak szakpolitikusai, ifjúsági szervezetei, alapítványai, háttér-intézményei. És mindegyikben vannak melegek.

Ezen ne lepődjünk meg különösebben. A nyíltan meleg ír miniszterelnök egy konzervatív pártot vezet, a leszbikus szerb miniszterelnök egy nacionalista kormánykoalíció élén áll, az amerikai republikánus pártnak pedig egyenesen meleg tagozata is van.

 

Aaron Schock amerikai republikánus politikus, aki homofób döntéseket szavazott meg, majd egy melegbárban bukott le egy sztriptíztáncossal.

 

Képzeljük el, hogy egy választási kampányban milyen hosszan tartó muníciót adna mondjuk a magyar érintettek hetenkénti előbújtatása.

Vagy akár most, az önkormányzati választások előtt az egyik LMBTQ polgármesterük előbújtatása.

És hogy még tovább menjünk, ott vannak a családtagok. Igazán senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy homofób politikus ritkán látott leszbikus unokahúgának bármilyen befolyása is lenne a politika alakítására, de az ő előbújtatásával felmérhetetlen károkat lehetne okozni egy homofób törvény előterjesztésekor. A kérdés az, hogy félmillió magyar védelmében szabad-e feláldozni egy másikat.

És itt idézzük fel a hírhedt 2015-ös esetet. Akkor a homofóbia-ellenes világnap alkalmából számos politikus kinyilvánította a világon, hogy meg kell adni a tiszteletet a melegeknek. A magyar kormány hallgatott, ezért az index Debrecenben megkérdezte a miniszterelnöktől, mit üzen a homofóboknak. A kormányfő akkor azt mondta, a kérdés csábítja a viccelődésre, majd megköszönte, hogy a melegek nem provokálnak. Szerinte minden úgy jó, ahogy van.

Nos, akkor kérjük tisztelettel a miniszterelnök urat, hogy hivatkozva a saját szavaira, tartsa magát ő is a hallgatólagos megállapodásunkhoz és ne provokáljon. Például azzal, hogy Tarlós István budapesti győzelmétől teszi függővé, hogy belevág-e a tervezett homofób alkotmánymódosításba.

Ha nem provokál tovább, azt ugyan nem ígérjük, hogy nem csábít majd viccelődésre. De akkor minden maradhat a régiben. Bár mi azt éppen nem mondjuk, hogy szerintünk minden úgy jó, ahogy van.

 


 

 

hirdetés
Previous post

Meglepő csók csattant el a legújabb James Bond film forgatásán

Next post

Mi minden vár ránk a stockholmi ABBA Múzeumban?