Életmód

Susan Kelly – A pofon

Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg egy másik test vagy mező által kifejtett hatás nem kényszeríti mozgásállapotának megváltoztatására.” (Isaac Newton)

Néhanapján előfordul, hogy minden egyéb elfoglaltsága mellett a kocsmapultba is beáll a néni kisegíteni. Így történt ez az ominózus nyárestén is. Kolléga szól, Zsuzsi ráér és megy. Kedves kis pub, javarészt törzsvendégek, szeretik az új arcokat. Mindennapi rutin útba ejteni. Szerénységemet hamar befogadták, jól el is kvaterkáztunk. A környékből zárás után is odagyűlik a dolgozó nép, a kollégát már jól ismerik. Ő kint ült és beszélgetett, én vittem a pultot. Pereg az este a megszokott medrében, míg meg nem jelenik a szomszéd üzlet, a fekete brit taxiról elnevezett hambizó személyzete.

Kedves srácok, bemutatkozunk, kiülnek dumálni. Hiszen így szokott ez zajlani. De miért is koptatja itt öreganyátok a klaviatúrát egy szimpla estéről? Kolléga ugyanis rossz passzban volt, megláttam, hogy könnyes a szeme. Nem bántották, csak olyan nap volt. Ilyen is van. Jó barátné lévén kaptam magam és kikocogtam a társasághoz, hogy egy öleléssel biztosítsam támogatásomról, és ottmaradtam egy kicsit csacsogni. A fent említett szomszéd pultosokkal éppen nagy témában voltunk, valamiről vitázni kezdtünk, és a vita hevében egyszer csak elcsattant a b-betűs szó. Nem is értettem hirtelen, hogy mi köze az identitásomnak Gogol korai realizmusához, tovább is mentem volna, de ismét elhangzott. Itt már a néni parókája alatt is megfogamzott a gondolat, hogy ezeknek valami bajuk van velem.

Nosza, derítsük hát ki, ugyan mi köze a mi kedélyes témázásunkhoz személyiségemnek ezen szegmense, és feltettem a provokatív kérdést: hogy jön ez most ide? Igazán nem derült ki semmi több a válaszokból, mint amit eddig is sejtettem valahol: hogy buzi vagyok. What a surprise. Izgatta szívemet a téma, mígnem kibukott belőlük, hogy az a gondjuk, hogy én itt ölelgetem a kollégát. Mondom, ember, itt sír az egyik barátom, engedtessék meg megölelnem, nem mellesleg ő is a szivárvány alatt született, mégsincs vele semmi bajotok. „De az más!” Mondom, oké. De miben? Megsértettelek? Bántottalak? Mert akkor mea maxima culpa. Hát nem. De akkor mi?

Erre már a nonverbalitás válogatott eszközeinek segítségével kaptam választ. Szemüveg repül, a néni borul, és kisaggyal leveszi a szemközti kőporozott téglafalat. Úgy szállt az a pofon, kedveseim, mint a győzelmi lobogó. Ezután a társaság egyik korrektebb alfaja még mellkason térdelt, mielőtt kitisztult volna a szép kék szemem világa, elvégre semmi értelme, ha védekezni tud az ügyfél. Hát így. De ott egye meg a fene azt a sallert. Kaptam már nagyobbat is, fogok is még. Sag schon. Majd visszavakoljuk az alapozót.

 

 

Valahol az a pont csípődött be, hogy emberekből, akik véletlenül egyébként pont elfelejtettek gyűlölködni, ez az ösztönös mechanizmus még mindig előugrik, és szélsőséges esetben addig spannolódik, hogy el is pattan. Ha az utcán valaki megcsapdos, mert nem tetszik neki a fekete velúrcsizmám, hát mindjárt más a leányzó fekvése, még ha nincs is rendjén.

De mi játszódhatott le ezen teraszos élőlényben ebben a helyzetben? Fene se tudja. Nem egy olyan ismerősöm, hovatovább, barátom van, aki “elfogad”, akinek semmi baja a melegekkel – ez is milyen világi csacskaság egyébként –, de mégis, ha valaki hülyeséget mond, szavajárása a “jajjdebuzivagy”. Majd bocsánatot kér személyesen tőlem. Nem boncolnám tovább, szimplán érezd át, kérlek, a dolog mélységét és magasságát. És ebben részéről semmi rossz szándék nincs, így van berögződve neki. Én mégsem mondom még puszta berögződésből sem, hogy “jajjdecsúnyavagy”. Rögtön személyeskedést kiáltanának. De hát én is “csak úgy mondom”. Pedig hát egy kicsit szabad gondolkozni beszéd közben is. És mindennemű cselekedetek előtt.

Lehet, hogy ha nem a saját bőrömben élnék, talán én is rühellném magamat. De semmiképp nem beszélgetnék magammal ebben az esetben, és utána semmiképp sem hivatkoznék baromságokra, ha esetleg utána megverném magamat.

Egy dolgot mindenképp szeretnék kijelenteni: a nap végén azért tök jó dolog élni. Még a pofon ellenére is. Newton bácsi – bár gondolom, nem társított ide vonatkozó többletjelentést a tövényeihez – csakugyan nem mondott butaságokat. Nem gyűlölködni kell, nem szidni a felmenőket, hanem elgondolkozni és a végeredmény fényében cselekedni a továbbiakban.

Felmerülhet a kérdés, hogy mit is akart mondani ebben a két oldalban ez a spiné. Melegében meg is válaszolnám: semmit. Kérdezni akartam, de a válasz a napnál is világosabb. Beszélgetek csupán.

Annyit megtanultam, hogy hol nem hambizok többé, és hogy igenis el kell hajolni, ha meg akarnak csapni. Mert bár az intelligens ember ésszel él, de hiába az igazad, ha a másik meg az öklével érvel, és eheted szívószállal a rántotthúst.

Susan Kelly

 

hirdetés
Previous post

Lady Gaga imádnivaló módon lepte meg meleg rajongóját

Next post

Végre valami jól megdolgozta a testem!