Kultúra

Star Wars – Az Ébredő Erő

„Új Star Wars filmet mutatnak be december 18-án.” Ízlelgessük ezt a mondatot és közben figyeljük meg, hogy reagál a testünk! Az agyunkban motoszkálni kezd egy régi érzés. Feldereng egy gyerekkori emlék, majd eláraszt minket az erő, abból a messzi-messzi galaxisból. Lassan égnek mered az összes szőrszálunk. Légdobolni kezdjük John Williams jól ismert taktusait hangos dáááá-dáááááá, dá-dá-dá-dááá-dááááá , dá-dá-dá-dáááá kíséretében. Vagy nem. Szubjektív lelkesedés következik. 

Mert hát mit is írhatnék egy olyan filmről, amiről már mindent megírtak? Nagyjából minden második nap megjelenik egy új hír, kiveséznek egy új képkockát vagy felbukkan egy új teória arról, hogy vajon Luke van-e Kylo Ren maszkja alatt. Ehhez én, egy átlagos élhosszúságú kocka, már nem sokat tudnék hozzátenni. De talán osztozhatunk kicsit a rajongásban. Magamról nem is sejtettem, hogy ekkora rajongó vagyok – habár láttam minden részt vagy hússzor – mindaddig, míg tavaly ilyenkor ki nem jött Az ébredő Erő első előzetese. Mikor fellángolt az a teljesen logikátlan vörös fénykard a téli erdőben, elvesztem. A Csillagok háborúját anno még a nyolcvanas években láttam másolt VHS kazettán, alámondásos verzióban. Meghatározó élmény volt. Ha nincs Star Wars (és Conan és Végtelen történet), akkor ma lehet, hogy nem is írnék filmekről. Ezzel nem csak én vagyok így. A világon alig van olyan ember, aki nem ismeri a Birodalom és a Lázadók közötti összetűzés részleteit, de ők is legalább egyszer szájukra vették már az ikonikus „Én vagyok az apád!” mondatot. 

A Star Wars kultuszt teremtett, amely felülemelkedik téren és időn, generációkon és kultúrákon. Az IMDb szerint több, mint négyezer filmben említik meg valamilyen formában, bizonyos országokban még a jedi vallás is hivatalos lett. Ez azért nem lehet véletlen. Az elmúlt 38 év alatt a saga fénye nemhogy nem kopott meg, de mára teljesen megkerülhetetlen része lett a világnak. Szóval az új résszel és alkotóival szemben nagyok az elvárások. Megfelelni mindnek talán nem is lehetséges, de személy szerint jó előérzetem van. Sokan kiborultak, hogy a Disney égisze alatt készül az új trilógia, Mickey egér formájú űrhajókat és éneklő Sith lovagokat vizionáltak. Pedig a korábbi részekről sem mondanám, hogy tocsogtak a vérben és az erőszakos jelentekben. Lucas babapopsi puhaságú új trilógiájában több volt a CGI, mint egy átlagos Disney rajzfilmben.

Ha szabad ilyet mondanom, szerencse, hogy a Lucasfilm és a filmjogok eladása miatt végre nem Lucas rendezi a filmet. Az tagadhatatlan, hogy a világ sokat köszönhet George agytekervényeinek, de rendezni azt nem annyira tud. Főleg akkor nem, ha sok pénze is van hozzá. A Star Wars univerzum eddigi hat filmjéből négyet rendezett a mester. Az első (vagy negyedik) rész minden esetlensége ellenére is korszakalkotó munka, ahol tipikusan kreativitással kellett pótolni a hiányzó dollárokat. A következő két rész Irvin Kershner és Richard Marquand keze munkája, ennek köszönhetően jó ritmusú és összetett filmek. Aztán jött az új trilógia, végtelen mennyiségű pénzzel és kimeríthetetlen számítástechnikai kapacitással a háttérben. Lucas jellegzetes rendezői stílus hiányában nem is boldogult túl jól a grandiózus anyaggal. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet szeretni az új részeket.

Most viszont egy időszerű vérfrissítésen mehet át az univerzum. Az első etap J. J. Abrams munkája lesz, aki ha legalább olyat produkál, mint a Star Trek 2009-es újrája, akkor már nem lehet okom panaszra. A fickó tudja, hogy kell akciót rendezni és ezért még az állandó kamerába villanó fényeit is megbocsájtom neki. Nem mellesleg a CGI-t nagy részben félretette és visszatért a makettek, épített díszletek és valós hátterek világába, amiért szintén nem tudok elég hálás lenni. A régi szereplők szinte mind visszatérnek egy kis nosztalgiára. Ami jó nekünk, mert hát imádjuk őket, és jó nekik is, mert többségük (Harrison Ford kivételével) soha nem tudott több lenni, mint Luke vagy Leia. A vérfrissítés persze nem maradhat el. Az új generáció vezéralakjai Daisy Ridley (akit biztos azért szerződtettek, mert pont úgy áll a szája, mint Natalie Portmannek) és John Boyega (aki mindjárt a „fekete srác fehér maszk alatt” eszmefuttatások központjába került). Kíváncsi vagyok rájuk, de még inkább arra, mikor Han Solo és Chewbacca megint az Ezeréves Sólyom fedélzetén hozza majd a formáját. John Williams szolgáltatja a zenét, úgyhogy abban nem lehet hiba. Kasszasiker lesz, az biztos. Megdönt majd minden rekordot, az is biztos. Csak nehogy elkótyavetyéljék a hatalmas potenciált a mindenféle spin-off filmekkel. Azért ezen még korai lenne aggódni. Tudom, mikor feltűnik a vásznon a hatalmas sárga felirat, magamra öntöm a kólám és szétszórom a pattogatott kukoricát – de hát végül is ilyen élményekért járok én moziba.

Robi

hirdetés
Previous post

Törzs

Next post

Ruby Rose és párja szakítottak