Itthon

“Sosem állítottam, hogy az élethez ne volna szükség szerencsére is”

Interjú Náray Tamás divattervezővel, íróval és festővel

Elismert divattervező, bestseller szerző, de már a spanyol könyvkiadásban is benne van fél lábbal, és a festményeire is van kereslet – leginkább külföldön. Náray Tamás csak elköltözött, nem menekült Barcelonába, ám azt bevallja: nem bírta tovább a magyar környezetet és közéletet, még ha imádja is Budapestet. A multitalentummal a magyar politikáról, egy LMBTQ pártról, és terápiáról beszélgettünk. Ő is tudja, hogy megosztó személyiség. De ennek az interjúnak adjon mindenki esélyt.

 

 

Miért pont Barcelona?

Mert szeretem. Ahogy Párizst és Berlint is, mindhárom helyen el tudtam képzelni az életem. Végül az időjárás döntött. Párizs esős, Berlin hűvös. Én a napfényben érzem igazán jól magam. Bevállalós döntés volt, mert franciául és németül beszélek, spanyolul csak tanulok. De még annyi minden megtörténhet, így az is, hogy jól megtanulom egyszer a nyelvet.

Miben ad többet Barcelona Budapestnél és miben kevesebbet?

Budapest a világ egyik, ha nem a legszebb városa. Az adottságaival és a szépségével a szememben nem vetekedhet másik város. Noha nem ott születtem, ott vannak a gyökereim, most már „csonkjaim”: a fiatalkori barátaim, a szerelmeim, a boldog életem java része. Ez feledhetetlen, ahogy az ott átélt sikerek is. De bevallom, egyre jobban zavart a stílus, a közbeszéd, a hőbörgés, a gúnyolódó hangnem és az örök elégedetlenség, no meg hogy folyton mindenki a másikkal foglalkozik, legtöbbször nem túlságosan jóindulattal. Nyilván ismert emberként én ezt máshogy éltem meg, mint mások.

Barcelonában pont ez a lényeg, hogy a kutya se tudja, ki vagyok. De feltételezem, akkor sem érdekelné az ott élő embereket a privát életem, ha tudnák. És ezt határtalanul élvezem. Nem mintha az életemben olyan félelmetesen nagy titkok lennének, de jó érzés tudni, hogy előítéletmentesen, tiszta lappal indulok, és rajtam múlik, hogyan alakítom magamról a képet.

Menekülés ez? Az országban egyre több olyan intézkedés születik, ami miatt az emberek már azt mondják, nem „elköltöznek”, hanem „menekülnek”.

Amikor mi eljöttünk, még nagyon az elején járt minden. Én az Alaptörvényre kaptam fel a fejem, különösen a család definíciójára, és akkor már láttam, hogy mi az irány. Ott és akkor döntöttünk, hogy köszönjük, de ebből a vonalból mi nem kérünk. Az adómat – ami tetemes – olyan helyen is fizethetem, ahol nem akarnak másodosztályú állampolgárként kezelni. Aztán vártunk még egy ciklust, és útra keltünk. Nem úgy éltük meg, hogy menekülünk, mert menekülni annak kell, akit üldöznek. Engem nem üldöztek. Ugyan cikkeztek mindenfélét velem és a munkámmal kapcsolatban a kultúrharc berobbanása idején, de akkor én már javában szerveztem a kinti életemet, így, ha nem is mosolyogtam rajtuk, de könnyebben a hátam mögé hajítottam a nem kért csomagot.

Mik voltak az okaid a költözésre?

Az én összes foglalkozásom adaptálható. Ez nagy előnyt jelentett. Divattervezőnek lenni vagy képeket festeni bárhol lehet, ez nem földrajzi helyhez kötött, ahogy a regényírás sem az. Természetesen örülök, hogy Magyarországon nagyon népszerűek a könyveim, és köszönöm az olvasóimnak, hogy megveszik őket, azonban nagy ütemben szerveződik a külföldi kiadása a Zarah trilógiának, így ez a függőség is megszűnik idővel. A ruhatervezést, bár volt ajánlatom cégektől, nem akartam már folytatni. Ha filmre felkérnek, és olyan a feladat, azt azért el fogom vállalni. A képeimet pedig zömmel külföldiek vásárolják. Persze ezt előre nem tudhattuk, hogy így lesz, de bíztunk benne, hiszen már Magyarországon is érezhető volt, hogy a nyugat-európai piac jobban érdeklődik a munkáim iránt.

A galériánk megnyitása pedig egy csapásra kinyitotta a kortárs képzőművészeti kapukat. Talán szerencsénk is volt. De sosem állítottam, hogy az élethez ne volna szükség szerencsére is. A hangsúly természetesen az „is” szón van.

 

 

Magyarországon egyre növekvő állami homofóbia érezhető, ami bizony komolyan hat a társadalomra is. Hogy éled ezt meg?

Értetlenül, ha egy szóval kell válaszolni. De nemcsak a homofóbiát, hanem a bármilyen tartalmú megkülönböztetést értetlenséggel nézem, amelyből azután az utálat vagy a gyűlölet fakad. Sosem értettem, hogy nekem egy másik vagy harmadik személy magánéletéhez mi közöm lehet. Mennyiben tartozik mások magánélete rám, mégpedig olyan mértékben, hogy arról véleményt is formáljak, és azt hovatovább el is mondjam vagy hangoztassam. Ahogy azt sem értettem soha, hogy a munkámhoz és az elért eredményeimhez mennyiben tartozik hozzá a magánéletem. Ugyanakkor tudom, hogy sokan nem osztják ezt a nézetet, és könnyen ráfordulnak a kirekesztő útra, főként, ha még állami segítséget is kapnak hozzá. Ez embertelen és rendkívül aljas is egyszerre, ugyanis manipulálja az emberek atavisztikus ösztöneit, azaz az ismeretlentől való félelmet. Úgy vélem, a hozzáállás mindehhez természetesen intelligencia függvénye.

Én azt sem értettem egész életemben, bármennyire is erőltette a konzervatív kánon, hogy ha két felnőtt ember saját akaratából egymással szexuális kapcsolatot létesít, az miért lenne az én dolgom. Egyáltalán miért lenne bárki dolga rajtuk kívül? A megítélése meg főleg. Ha pedig mégis zavarna, akkor elkerülöm, ilyen végtelenül egyszerű ez. De azt sem értettem, hogy miért tartozna rám az életem szempontjából kívülállók származása, vallása, vagy akár politikai meggyőződése. És ez mindaddig szerintem így is van, amíg közelebbi kapcsolatba nem kerülök az illetővel. Természetesen, ha valaki késztetést érez arra, hogy a magánélete dolgairól a nyilvánosság előtt megnyíljon, tegye. De még akkor sem kell azt véleményeznem vagy minősítenem. Legfeljebb magamban, de kifelé semmiképpen.

Szerinted mit lehetne vagy mit kellene tennie a magyar LMBTQ közösségnek? És mit lehetne tenni a magyar LMBTQ közösségért?

Összefogni és nem széthúzni. Félretenni a személyes ellentéteket, mert szó szerint bőrre megy a vásár. Akár pártot alapítani, és elindulni a választásokon. Nem LMBTQ zászló alatt, hanem bármilyen másik névvel. Ha a lakosság 5 százaléka érintett, az 450 ezer ember. Ennek a mennyiségű embernek vannak rokonai. Minimum kettő, de inkább három fő is akár. Vannak szimpatizánsai és vannak barátai. Innentől matematika. Aztán beállni egy olyan párt mögé, ahol megfelelő elveket vallanak. Mások ilyen embermennyiséggel kétharmadot nyernek.

Amikor elkezdtem utánaolvasni, hogy mi történt veled az elmúlt hónapokban, nem egyszer találkoztam azzal, hogy „a világhírű Náray Tamás”. Világhírű Náray Tamás?

Ugyan már! Világhírű George Clooney meg Julia Roberts. Ez mesés túlzás, és persze érzem, hogy valahol az elismerés jele. Nem tagadom, ismerik néhány helyen a világban a nevem, elsősorban szakmai körökben, s újabban a képzőművészet terén. De ez inkább nemzetközi ismertség. Vagy még az sem.

Világhírű akart lenni Náray Tamás? Volt ilyen álmod?

Nem volt. Én nem híres vagy gazdag akartam lenni, mert idejekorán felismertem, hogy egyik sem lehet cél, mert mindkettő következmény. Én csak jó akartam lenni abban, amit csinálok. Vagy a legjobb. Igen. Valamiben elsőnek lenni. Az motivált mindig is. A többi aztán már érkezett magától.

 

 

Alapvetően mik voltak az álmaid? Mire vágytál gyerekként, hogy nézzen ki Náray Tamás élete 2020-ban? Nyilván leszámítva a covidot, azzal senki sem számolt.

Fura, de visszagondolva az életemre nekem soha nem voltak ilyen nagyívű álmaim. Mindig aznapra, vagy legfeljebb a másnapra koncentráltam, hogy az akkor elvégzett feladataim tökéletesek legyenek. Jóllehet a tökéletes filozófiai fogalom, így aztán csak kevésszer éreztem, hogy valamit tökéletesre sikerült megcsinálnom. Álmodozás helyett inkább terveket szőttem, igyekezve, hogy a realitások főszerepet kapjanak bennük. De lehet, hogy ez csak szójáték… Viszont amit megvalósíthatónak ítéltem meg, és hasznosnak a jövőm szempontjából, azt sosem adtam fel, sosem mondtam le róluk, és küzdöttem tiszta erőből a megvalósulásukért.

Világhírnév ide vagy oda, az biztos, hogy az embereknek elég sarkalatos véleménye alakult ki rólad. Rengetegen vannak, akik imádnak, mások pedig… nem igazán. És átmenet, néha úgy néz ki, nem is nagyon van. Szerinted miért alakult ki ez a végletesség? Egyáltalán létezik?

Mindig is megosztó személyiség voltam, így beleszoktam a helyzetbe. Ez elsősorban a kompromisszumképtelenségemből fakadt és fakad ma is. A megalkuvást nem ismerem, úgy érezném, megcsaltam az életemet vagy az életem céljait. Ezzel szinte törvényszerűen együtt jár az, hogy megmondom, amit gondolok, kertelés nélkül. Természetesen igyekszem ezt szalonképes keretek között megtenni, nem vagyok bunkó. De nem foglalkoztat, hogy ez másoknak tetszik-e. Nekem se tetszik sok minden, mégis van ilyen, és nem tudok rajta változtatni. Márai azt mondja, az embernek egy rangja van, a jelleme. Nos, én próbálom magam ehhez tartani. Tisztában vagyok azzal, hogy az igazsággal való szembesülést sokan nem szeretik. De szerencsére ez az igazságot egyáltalán nem szokta érdekelni.

Most már azt is bonyolult megmondani, hogy miért is vagy híres és miért nem. Divattervezőként hatalmas utat futottál be, a regényeid is óriási sikereket érnek el, a festményeidből pedig kiállítások nyílnak. Melyik ágat szereted a legjobban, melyik fejez ki a legjobban?

Minden terület más, és én mindenhol egy kicsit idegen is vagyok. Amikor divattervezéssel kezdtem foglalkozni, azt mondták, hogy „jó, de hát külkereskedő volt eredetileg”. Amikor írni kezdtem, akkor meg azt, hogy miért ír egy divattervező, és na, vajon milyet ír. Lehet, hogy nem is ő ír? Amikor pedig megnyílt az első nagy kiállításom, akkor azt kérdezték, hogy de hát író, nem? Mindig eggyel később lettem a külső szemlélő számára az, ami voltam azelőtt.

Megmosolyogtató szituációk kerekedtek ezekből. Persze azt nem állítom, hogy mindig jól szórakoztam rajtuk, sőt, volt, amikor kifejezetten bosszantott egynémely faragatlan megnyilvánulás, de később rájöttem, hogy ezek nem rólam szólnak, hanem azok tudatlanságáról, akik mondták. És ebből az aspektusból nézve igazán könnyen megbocsáthatóak voltak. A divattervezést azért szerettem, mert a pillanat művészete volt, rengeteg improvizációval, és ez felpezsdített. Az írás nagyon komoly dolog, azt nem lehet félvállról venni. Állóképesség is kell hozzá, szorgalom és tudásszomj meg olthatatlan kíváncsiság, azzal a vággyal és elköteleződéssel, hogy egy író csak igazat beszélhet. Nehéz. Az írás a legkomplexebb dolog a világon.

A festészet pedig egy más állapot. Az absztrakt festészet végképp. Valójában nem is tudom felidézni magamban, ha nem készülnek fázisfotók vagy film, hogy egy-egy képem hogyan készült el. Csak egyszerre ott terem, és sajnálom, hogy a folyamatnak vége. A pillanat pedig, amikor ott állsz, és veled szemben az üres, nagy fehér vászon, hát az óriási kihívás, mindig. De az első vonalat nem lehet másodszor a vászonra húzni. Az meghatározza az egész képet. Olyankor kiugrik a szívem az izgalomtól, és imádom ezt az érzést!

 

 

Egyáltalán hogy van minderre időd? Ilyen életmű… Kicsit emberfeletti. Más egy könyvet ha létre tud hozni az életében.

Nem gondolkodom olyasmin, hogy mire van időm, vagy mire nincs. Csinálom. Igaz, nem vagyok szórakozós, bulizós fajta, így azért könnyebb, mert nem vesztegetek el órákat vagy napokat a magamhoz téréssel. És viszonylag kevés alvással beérem. Ez is sokat nyom a latban. De azért ne gondold, hogy a szeretteimre vagy az állataimra nincsen időm. Mert ha a társamnak szüksége van rám, leteszem az ecsetet és megyek. Azonkívül imádok etetni! Enni adni annak, akit vagy akiket szeretek, boldogság. Úgyhogy, ha pörköltre nem is mindig, de egy finom sütemény vagy torta elkészítésére bármikor kapható vagyok. Ha éppen kiállításra készülök, vagy könyvleadásom van, akkor felkelek hajnalban és megcsinálom. Vagy az éj leple alatt. Nem fáradság! És akkor reggelire befalják az egészet, és ez feltölt energiákkal engem is.

Nemrég egy interjúban beszéltél róla, hogy terápia miatt döntöttél a divatszakma elhagyásáról. Terápia az írás és a festészet?

Ó, nem csak azért volt szükség terápiára, és nem csak azért hagytam fel a tervezéssel. Terápiára azért volt szükségem, mert bár elég magabiztosnak tartom magam, még engem is meg tudott ingatni az a sok rosszindulatú kritika, ami rengeteg helyről dőlt rám. Különösen azután, hogy az első regényem miatt szükség volt a közösségi médiában való jelenlétre is, kiadói javaslatra. 2015 előtt azt se tudtam, mi az az Instagram vagy a Facebook. Vagyis hallomásból igen, de mindig gúnyoltam a kollégáimat, hogy mi a francot csinálnak vadidegen emberekkel egy ilyen hálózaton. Aztán tessék… mostanra már-már függővé lettem, de nyilván ebben nagy szerepe volt a kiköltözésnek is, hiszen a kapcsolattartáshoz szükségem volt rájuk. Még idegenekkel is, ami totál furcsa… de így volt. És azért mondom, hogy volt, mert éppen most dolgozom azon, hogy „lejöjjek a szerről” és átadjam a kollégáknak a bíbelődést a posztokkal. Igen, valószínűleg nem lesz ugyanaz vagy ugyanolyan. De én sem vagyok egyik sem, ahogy telik az idő. Szóval nem voltam felkészülve arra, ami a közösségi oldalakon várt rám, és a végén már tehetségtelen romhalmaznak éreztem magam. Teljesen elbizonytalanodva kezdtem kifordulni önmagamból és befordulni önmagamba egyszerre.

Rémes időszak volt, úgy közlekedtem a saját életemben, mint valami elszabadult hajóágyú. Aztán szerencsére a pszichiáterem megfogta a kezem, és azt mondta, gyere el. És én elmentem. Örökké hálás leszek érte. Az írás akkor terápia, ha kiírsz magadból valamit. Így született meg Az utolsó reggel Párizsban. A festés maga a terápia, mert kivonódsz általa a jelenedből.

A divatszakmával most milyen a viszonyod?

Nagyon érdekel! Most is megnézek minden kollekciót, követem a nagy divatházakat, úgy érzem, abszolút képben vagyok. Szeretem a divatot. Ha egész nap a lakásban vagyok, akkor is felöltözöm. Vicces, nem igaz? De szükségem van az eleganciára. Pizsamában vagy trenyában egyszerűen képtelen vagyok fókuszálni.

Mik a nagy tervek a jövőre nézve?

Meg kell tanulnom jól spanyolul. Meg kell írnom a következő családregényem első kötetét, ami az orosz-lengyel háború kirobbanásával indul még az októberi szocialista forradalom előtt, és egy lengyel család életét követi egészen napjainkig, a háború sújtotta Magyarországra érkezésüktől az ’56-os tragikus eseményeken átívelve. És a svájci kiállítás után szeretnék egy önálló nagy kiállítást Barcelonában. Remélem, addigra végleg búcsút intünk ennek a hülye járványnak.

Rengeteg teljesítmény és mérföldkő van mögötted. Milyen mérföldkőre vágysz még mindenképpen?

Nagyon sok minden van, amit még nem csináltam. Hegyet mászni félek, pontosabban tartok a magasságtól, de ezt le kell győznöm, szóval ahogy kitavaszodik, szeretnék túrákon részt venni. Plusz alig várom, hogy országos körútra induljunk Spanyolországban, mert a tartományok legnépszerűbb és legfinomabb süteményeiből szeretnék csinálni a francia süteményeskönyvem mintájára egy isteni spanyol édességes könyvet. Erre egy itteni nagy kiadó is igényt tartana, már tárgyaltunk róla, mert külföldi turistáknak szeretnék megjelentetni. Na, és akkor a tervek szerint már bent is van a mellső lábam a spanyol könyvkiadásban…

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb