Életmód

Sam Wilberry – Még mindig…

Még mindig megremeg a kezem, keresem a szavakat. Még mindig nem tudok igazán, valóban, teljesen önmagam lenni. Sem a világ, sem a család előtt.

Az ember szeretne – persze hogy szeretne! – őszintén, álarcok nélkül élni. Kiskoromban, amikor még nem tudtam minden érzelemnek nevet adni, inkább hallgattam, mert úgy éreztem, ez nem olyan egyszerű, mint a fájdalom vagy a boldogság, nem olyan könnyedén beazonosítható, ez kiemel az átlagból, és nem épp a legszerencsésebb értelemben. Csak abban voltam biztos, hogy jobb a sarokban ülni vagy meghúzódni az iskolapadban, mint beszélni – jobb megőrizni a szavakat, mint olyanokra bízni, akik gúnyt űznek az emberből. A hallgatás megbélyegez, és talán olyannak mutat, amilyen nem vagy, de néha piszkosul jól jön, én pedig így éltem túl az óvodát, később pedig a gimnáziumot. De az én arcom tükör, és ebben a tükörben sok minden látható. Nem értek olyan jól ahhoz, hogy elfedjem az érzelmeim – rajtam látszik a gyengeség, látszik a félelem, látszik a düh.

Úgy képzelem az óvoda időszakát, majd az iskola első éveit, mint egy vonatsínt, ami szépen, egyenesen fut, mígnem egy pontján feltűnik a váltó, én pedig hirtelen átsiklok egy addig láthatatlan szakaszra: az önismeret útjára. Ezt az utat mindig be tudtam azonosítani. Többnyire megállapítottam, milyen a közösség, aminek a tagja vagyok; az iskolában való megnyilvánulás egyébként is sok mindent elmond rólunk és a társainkról. Persze, jócskán akadtak olyanok, akiktől hallgattam az „Ez biztos buzi”, „Te gyáva nyuszi!”, „Na, szia buzikám” típusú becsesebbnél becsesebb beszólásokat, de otthon más volt a helyzet. A homoszexualitás mint téma sosem jött szóba. Ha a melegségre és a családom hozzá fűződő véleményére gondoltam, úgy éreztem, mintha egy sötét szobába csöppennék: tapogatózom, fel-alá járkálok, tárgyakba ütközöm, de nem tudom azokat beazonosítani – mint egy-egy érzés, ami számomra idegen.

Most, évekkel később édesanyám elmondta, hogy egy anya ismeri és felismeri a gyermekében rejlő érzéseket, de ő nem akart rám törni – kivárta, amíg megnyílok neki. Szeretném, ha minden anya, minden szülő ilyen lenne! Úgy érzem, nem vagyok elfogult, ha róla van szó; olyasmit kaptam tőle, amit mástól sosem: a bizonyosságot, hogy elfogad, és a legtökéletesebb tanácsot: hogy mindig a boldogságot válasszam.

Azt vettem észre, hogy az agy játszik az emberrel. Hogy hiába vagyunk a saját testünk ura, néha felülkerekedik rajtunk. Nem akartam csalódás lenni. Nem akartam egyedül maradni, és nem akartam a magányt mint egyetlen társat. Féltem, hogy Anyu nem fogad el, hogy ez a tény – Igen, meleg vagyok! – végigszivárog a családon, és mindent befeketít. Most ott tartok, hogy a fél család tudja, támogatnak, mellettem állnak – és a valóság cseppet sem annyira szörnyű, mint azt elsőre elképzeltem. De ott a családom másik fele is, akik előtt nem nyíltam meg, akik csak hallomásból tudhatnak róla, vagy egyszerűen azért, mert sejtik.

 

 

Megragadt bennem a közelmúltból egy eset. Nálunk vannak az édesanyám felőli unokatestvéreim, ülünk a hosszú asztalnál, a nap betűz az ablakon, odakint az udvaron filmbe illően szikrázik az érintetlen hótakaró. Bámulok ki az ablakon, elképzelhetetlenül hiányzik a barátom, és bennem rugózik az ingerület, hogy ha túlságosan sokat kérdezősködnek, színt vallok… Ezeknek az ebédeknek megvan az a feszült hangulata, ami lehetetlenné teszi, hogy igazán bekapcsolódjak a társalgásba, és ezt olyan szívesen eltörölném. Szeretnék közelebbi kapcsolatot ápolni velük és szeretném meglépni ezeket a láthatatlan lépcsőfokokat, de kevésnek érzem magam hozzá, bátortalannak.

Pontosan egy hónnappal jártunk az első regényem megjelenése után – Végre sikerült valami elfogadhatót írni! –, ezt tudták ők is, a nagybátyám sokszor érdeklődött, hogy vagyok, mit írok. Őt korábban már beavattam, még az első szakításom után. Az egy olyan helyzet volt, ahol beszélnem kellett, és éppen vele voltam, bíztam benne, hogy megért. Furcsa lenne, ha pont ő nem – kevés nála empatikusabb embert ismerek.

Szóval, ültünk az asztalnál, és egyszer csak felvetette, hogy reméli, hoztam neki a regényből. Ahhoz képest, hogy mennyire nyíltan élek, úgy éreztem, mintha a védőbástyám valamelyik pontját bombáznák. Bólintottam, és bementem a szobámba. Megfogtam két kötetet, dedikáltam, szép ajándéktasakba tettem. Álltam, pislogtam. A kezem a kilincsen, a gondolataim már vadul pörgették a következő percek lehetséges eseményeit. Oké, írtam egy LMBTQ regényt. Majd kiveszik a csomagolásból, mindenki ránéz, rögtön kiszúrják a két félmeztelen srácot…

Csak az járt a fejemben, hogy: Még mindig remeg a kezem, keresem a szavakat. Még mindig nem tudok igazán, valóban, teljesen önmagam lenni. Sem a világ, sem a család előtt.

Végül nem került ki az ajándékzacskóból a két kötet. Fogalmam sincs, hogy azért, mert látták rajtam a bizonytalanságot, vagy mert hosszú perceken át a szobában rejtőztem, és ez egyértelmű jel volt arra nézve, hogy én még nem állok készen rá, hogy a regényről beszéljek. Előttük nem. Pedig igazából csak a nagybátyám családjának reakciójától tartottam, holott az is lehet, hogy teljesen jól fogadnák. Az is lehet, hogy önmagam lehetnék. Hogy ez nem lenne baj. Hogy azáltal, hogy nekik is megnyílok, a kapcsolatunk új szintre lép. Titkon ebben bízom, ebben reménykedem.

Azért meséltem el mindezt, hogy akik kevésbé értik a coming out folyamatát, lássák, hogy sosincs vége, újabb és újabb helyzetekben kell leküzdeni ezt az akadályt. És ami a legfontosabb: jobb félni, mint megijedni. Ha még nem jött el a megfelelő alkalom, várhatunk. Egyszer úgyis sikerül.

Sam Wilberry

 

hirdetés
Previous post

Az ánusznapoztatás az Instagram új őrülete

Next post

A melegek nem ünnepelhetik a hálaadást, mert ők alapból hálátlanok