Életmód

Sam Wilberry – A szó, amit nem is olyan könnyű meghatározni

Mit jelent igazán szeretni? Egy beszélgetés során feltették nekem ezt a kérdést. Egyszerűen hangzik, nem kell különösebb tudás hozzá. Emlékszem, ennek ellenére zavarba jöttem, nem igazán tudtam, mit felelhetnék. Hiszen a szeretetnek nincs pontos képlete. Minden ember másként szeret – ösztönből jön ez, és pont ebben az ösztönösségben rejlik a varázslat. No, hát emiatt nem tudtam válaszolni rá. Meg azért, mert ez az érzés éppen annyira sokszínű, akár az emberi személyiség.

Tizennégy-tizenöt éves lehettem, szerettem filozofálni, elmerülni egy-egy beszélgetésben, akár egy kád forró vízben, és kiélvezni minden pillanatát. Aztán rájöttem, miért nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Mert bár azt könnyedén kijelentettem, hogy az édesanyám és a szűk családi kör iránti szeretetem szinte felülírhatatlan, nem tudtam, milyen egy kapcsolatban létezni.

A párkapcsolati kérdésekre leginkább úgy tekintettem, akár egy házra, amelyben sosem jártam: bár látom kívülről, hogyan néz ki, de nem tudom meghatározni, hol az ebédlő, a hálószoba, a fürdő. Fogalmam sincs, hogyan jutok el egyik pontról a másikra, míg nem járok bent, hogy felmérjem a terepet. A párkapcsolat pont ilyen – vaktérkép, míg nem létezel benne.

 

Sam Wilberry

 

Viszonylag későn, tizennyolc évesen lépett be az életembe a legelső fiú. Hirtelen-ismerkedés volt, annak minden bájával és örömével. Emlékszem, a legelső találkozásunkkor remegtem az idegtől, nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom ahhoz, hogy szimpatikus legyek. Aztán rájöttem: a túlzott tervezgetés gyakran pont ellenkezőleg sül el, néha jó a véletlenre bízni a dolgokat – az életre.

Utólag belátom: tulajdonképpen nem egymásban, hanem sokkal inkább a helyzetben láttuk a varázst. Mindketten egy viszonzatlan szerelemből lábaltunk ki, pont kapóra jött az ismerkedés, elterelte a gondolatokat, új világ nyílt előttünk, és ezáltal olyan érzéseket tapasztalhattunk meg, amiket korábban nem.

Rohantunk. Csöndesen, boldogan. És ez a szinte észrevehetetlen tempó hajtott egyre inkább a bizonyosság felé, hogy mégsem vagyunk egymásnak teremtve. Ennyit az első kapcsolatok margójára.

Aztán megismerkedtem a jelenlegi párommal, és az életem teljesen más megvilágításba került. Különös a mi kapcsolatunk. Az, ahogyan működünk – ahogyan működöm vele. Habár elképesztően különbözik a személyiségünk, ennek ellenére egymás kölcsönös hajtóerői vagyunk. Ez az egyik olyan tapasztalat, amit nagyra értékelek, és amit semmiért nem adnék.

Az a típus vagyok, aki kevésbé hisz az első pillanattól kezdődő boldogságban. Meglehet, hogy azért, mert az én kapcsolataim sosem felhőtlenül indultak, képzeletbeli úton döcögtünk, ahol saját magunknak kellett kijavítani a kátyúkat, kitölteni az ürességet, befoltozni a sebeket.

Meggyőződésem, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Talán unásig ismételt gondolat, de kétségkívül igaz. Nehezebben tudnék létezni egy hozzám hasonló ember mellett, olyasvalakivel, aki az irodalmi életben mozog, és hasonló témákban utazik, mint én. Félreértés ne essék, mindez nem valamiféle hatalmi harcról szól, nem is konkurenciakérdés, egyszerűen csak úgy érzem: szimplán egymás idegeire mennénk.

Hogy mit szeretek benne? Szeretem, hogy okosabb nálam. Hogy olyasmiről tud mesélni, ami újdonság, ami megbabonáz, még akkor is, ha sokszor nem értem. Szeretek hallgatni és fülelni – meghallani a másik gondolatait. Szeretek adni, és ha kapok, meghálálni valami egészen mással. Párban élni, megosztani mással a hétköznapjaim, ölelésre ébredni. Nekem ez a hajtóerő; ösztönöz, inspirál. Látni, hogy a párom is teljes erőbedobással küzd a céljaiért – hihetetlenül lelkesítő.

Szeretek elveszni, majd magamra találni a másikban, meglátni a személyiségünk közös jegyeit, és néha csak hallgatni, mert gyakran a csend a legjobb partner. A közös hallgatások is építhetnek egy kapcsolatot, amikor tudod, hogy most nem kellenek a szavak, mert annyira egy hullámhosszon mozogtok, minden sejtetekkel és minden érintésetekkel egymást egészítitek ki.

Szeret, amikor nem kéne – szeretem, amikor nem kéne. Azt hiszem, ha igazán mélyen szeretünk, akkor megtanulunk maradni, kitartani a másik mellett. És véleményem szerint valahol itt kell keresni a szeretet igencsak nehezen szavakba önthető meghatározását. De ahány ember, annyi érzés – és pont ettől gyönyörű az egész. Remélem, egyszer belátják mindezt az LMBTQ-ellenes emberek is. Hogy a mondvacsinált gyűlölet csak hátráltatja a világot, sorsokat tesz tönkre, csak azért, mert képtelenek tudomásul venni, hogy nem bíráskodhatnak egy olyan érzés fölött, amit mindenkinek jogában áll megtapasztalni.

Sam Wilberry

Instagram: @therealswilberry

 

Previous post

Kirúgták az amerikai nagykövetet, mert kritizálta Zambia homofób törvényeit

Next post

Pár országban már cenzúrázták is a záró Star Wars epizód leszbikus csókját