Kultúra

“Repüléskor az ember boldog” – Interjú Feledi Györggyel

Feledi György neve sokaknak ismerős lehet, de ha éppen nem is az, az arcáról vagy a hangjáról biztosan felismerni. Gyuri volt ugyanis a Magyar LMBT Szövetség választásra buzdító kampányának tavalyi arca, főállásban pedig egy diszkont légitársaság pilótája. Karrierjéről és a meleg életben való szerepelvállalásáról is beszélgettünk.

Feledi György

Humen: Hogyan döntötted el, hogy pilóta leszel?

Feledi György: A szüleim jogásznak, orvosnak vagy közgazdásznak szántak, de nekem egyik sem tetszett. A repülés egyfajta menekülés is volt, mert azt éreztem, nem tudok a magyar felsőoktatásban érvényesülni – nem vagyok elég jó hozzá. Az angoltanárom gimiben egy nap azzal hívta fel a szüleimet, hogy sajnos én soha nem fogok megtanulni angolul. Végül Oxfordban jöttem rá, hogy nem velem volt a baj. Könnyebb volt ott elvégezni egy iskolát, mint itthon. A célom az volt, hogy olyan szakmát válasszak, amelyet szeretni fogok majd. Így lettem pilóta, és egy pillanatig sem bántam meg a választásomat, annak ellenére, hogy a repülés a szabályok pontos követéséből áll.

Humen: Előtte is szeretted már a repülést?

Gy.: Már a gyerekkoromat is átszőtte a repülés iránti szeretet, a vitorlázó- vagy kismotoros repülés ugyanakkor sosem vonzott. Nem is volt előtte lehetőségem kisgéppel repülni, ezért ez az ún. “zero to hero” iskola tökéletes volt számomra. Több út van ugyanis arra, hogy az ember pilóta lehessen.

Humen: Oxfordban döntötted el, vagy már előtte is tudtad, hogy erre a pályára lépsz?

Gy.: A külföldi tanulást Hollandiában kezdtem, ahová egy iskolaprogram keretében mentem ki. Eleinte csak hollandul tanultam, ez kellett hozzá ugyanis, hogy felvegyenek a holland KLM iskolájába. Ötfordulós volt a felvételi és a harmadiknál buktam el, ezután felvételiztem Oxfordba. Sok sikertelenség ért előtte, és visszanézve, ennyi kudarc miatt sokan meg is hátráltak volna. Én viszont azt vallom, hogy olyannak kell lenni, mint a bumeráng: addig menni és próbálkozni, amíg be nem jön.

Humen: Oxford után merre vitt az utad?

Gy.: Miután elvégeztem az iskolát, különböző légitársaságoktól kaptam ajánlatokat Kelet-Európában. Mivel kicsit honvágyam volt és szerelmes is lettem, úgy döntöttem, hazajövök Airbust vezetni. Ezt azóta sem bántam meg, borzasztóan jó érzés itthon lenni és mégis repülni.

Humen: Ha valaki pilóta akar lenni, akkor tanulás szempontjából csak külföldben gondolkodhat?

Gy.: Ma már nem. Amikor én kezdtem, akkor sok lehetőségem nem volt itthon, egyedül a Nyíregyházi Főiskola repülési szaka, de abban nem nagyon gondolkodtam. Aki ma repülést szeretne tanulni, az elmehet egy “zero to hero” iskolába, és 2,5-3 év múlva megkaphatja a szárnyait és már mehet is dolgozni. Ma Magyarországon is vannak olyan iskolák, amelyek leképzik mindazt, amit anno csak Angliában tudtam megcsinálni. Modulokból álló képzés van, ami nagyon gyakorlatias, arra készít fel, hogy utána el tudj helyezkedni egy légitársaságnál. A gimnázium elvégzése után már lehet is jelentkezni, de természetesen szeretik, ha az embernek már van valamilyen diplomája a zsebben – ugyanakkor ez nem alapfeltétel.

pilota

Humen: Van államilag finanszírozott tanulási lehetőség is?

Gy.: Igen, most már különböző lehetőségek vannak. De én továbbra is azt vallom, ha valaki egy jó diplomát szeretne szerezni ezen a területen, akkor Angliába menjen. Ők ugyanis a legjobbak, náluk nagy múltja van a repülésnek. Egyébként pedig azt látom, hogy sokkal inkább az számít, hol tanul az ember, mintsem az, hogy mit.

Humen: Hogy működik az oktatás valójában?

Gy.: Először volt egy elméleti alapképzés, ami 14 tantárgyból állt és utána kiküldtek minket Arizonába gyakorlati oktatásra. Tíz hónapon keresztül egy kisgéppel repülgettünk: egy börtönkomplexum és az azt körülvevő sivatagos, kietlen táj felett gyakoroltunk sokat. Arizonában nagyon jó idő van, ezért jó helyszín a vizuális repüléshez. Az instrumentális repüléshez pedig visszajöttünk Londonba, ami a forgalma és a rossz időjárási viszonyai miatt pont ideális terep a gyakorlásra. Ezt követően mentünk vissza Oxfordba befejezni a sulit.

Humen: Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Életed végéig repülni szeretnél?

Gy.: Azzal, hogy új pilótákat oktatok és szimulátorok segítségével tréningeket tartok, próbálom megtörni azt a fajta monotonitást, ami egy pilóta életének a része. Emellett szeretnék visszamenni az iskolapadba és továbbtanulni. Szerintem sosem szabad leállni a tanulással, teljesen mindegy mit, de napi egy órát olyasmivel kell foglalkozni, ami érdekli az embert. Semmi másban nem leszünk ugyanis olyan jók, mint abban, amit szeretünk csinálni. És attól nagyobb boldogság sincs, mint megtalálni azt, amit a hivatásunknak tekintünk.

Humen: Légügyi szakértő is vagy. Mit jelent ez pontosan? Ez egy plusz dolog vagy ez a szakmáddal együtt jár?

Gy.: Része annak. Azt vettem észre, hogy Angliában a pilóták vagy akik a légügyi közlekedésben dolgoznak, informálják az embereket arról, hogy mi történik aktuálisan a repülésben. Magyarországon viszont azt tapasztaltam, hogy a pilóták többsége elzárkózik az interjúktól, mintha egy nagy titok őrzői lennének. Szerintem ez egy nagyon idült világkép. Sok kérdés van ugyanis az emberekben, és fontos, hogy hiteles forrásból kapjanak információt. Jelenleg például egy olyan könyv írásában veszek részt szakértőként, ami az eltűnt maláj gép kereséséről szól, és New York-ban lesz kiadva. Egyébként pedig az MTI nek szoktam kérdésekre válaszolni.

Humen: Magyarországon a szakma kiöregedőben van, vagy azért van utánpótlás? Azt látom ugyanis, hogy az emberek nem tudnak arról, hogy mennyi magyar pilóta van.

Gy.: Igen, itt Magyarországon kevés pilóta van, ennél sokkal több lehetne – ráadásul igény is lenne rá. A WizzAir például egy folyamatosan növekvő cég, amelynek szüksége van az új alkalmazottakra. Itthon ez exkluzív szakmának számít, pedig nem kellene, hogy az legyen. Angliában nagyon sok iskola van, így rengeteg pilóta kerül ki az iskolapadból és számtalan olyan helyzet áll elő, hogy az iskola elvégeztével már állást kínálnak a frissen végzett pilótáknak. Sőt olyan is van, hogy éppenséggel egy légitársaság finanszírozza a tandíjat.

Humen: A légügyi szakmában sok meleg dolgozik, akár légi utaskísérőként vagy a földi kiszolgáló személyzetben. Ez szerinted miért van?

Gy.: Repüléskor az ember boldog. Élményt jelent találkozni az utasokkal, kiszakadni otthonról, de nem is feltétlenül egy új úticél kedvéért, hanem magáért az utazásért. Talán az vonzza a melegeket, hogy ez egy olyan közeg, ahol kedvesek az emberek, és ahol boldogok lehetnek. De az is sokat számíthat, hogy ez a szakma kiszakít abból a közegből, ahol atrocitás érné őket. A segítségével én is elmenekültem Magyarországról, és a szüleim elől is egy kicsit.

Humen: Szerinted miért van a magyar légiközlekedés még mindig picit lemaradva Európa más országaihoz képest?

Gy.: Szerintem itt szemléletváltásra lenne szükség. Nagyon kicsi ország vagyunk a repüléshez. Viszont ebben a kérdésben nem is lokálisan kell gondolkodni, hanem az egész régiót kell szemlélni. Nyugat-Európában az emberek 13 %-a használja a repülést mint általános tömegközlekedési eszközt, és nem csak nyaraláshoz. 10 évvel ezelőtt ez a szám mindössze 5-6 % volt Kelet-Európában. Talán azért, mert mesterségesen magasan volt tartva a repülőjegyek ára és így szinte megfizethetetlen volt egy jegy. A légitársaságok közötti egészséges európai verseny miatt azonban mindenki számára elérhetővé vált a repülővel való utazás.

gyuri2

Humen: Láttunk tavaly egy választásra buzdító kampány, a Szevasztok! Szavaztok? plakátján. Ez egy nyilvános szerepvállalásod volt. Hogyan lettél meleg aktivista?

Gy.: A melegségem miatt is menekültem el Magyarországról, meg amiatt is, mert úgy éreztem, hogy nem tudok labdába rúgni itthon szakmai téren. Külföldön ismertem meg azt a fajta elfogadást, ami még új volt itthon. Amikor Oxfordba jártam suliba, a 14 fős osztályból ketten voltunk melegek. Ezt mindenki tudta, és teljesen normális dolognak tartotta. Az pedig külön megható volt, hogy a szokásos hétvégi bulijaink keretében havonta egyszer meleg helyre mentünk. A 12 hetero osztálytárs pedig úriember módjára vett részt ezekben a meleg bulikban. Ha ki is kezdtek egyikükkel, az illető azt csak bóknak vette és nem kezdett el verekedni. Hazatérve viszont ismét intolerancia fogadott, amely ellen úgy éreztem, nekem is tennem kell.

Olyan programokhoz szerettem volna csatlakozni, melyek az elfogadást segítik elő. Ekkor tudtam meg, hogy az ELTE-nek van egy olyan iskolaprogramja (Melegség és megismerés – a szerk.), amelyben egy leszbikus lány és egy meleg fiú oktatási intézményekben a saját életének bemutatásán keresztül próbálja lebontani azokat a téves elképzeléseket, amelyek a melegekről élnek az emberek fejében. Toleránsnak kell lenni, mert csak így tudunk egymás mellett élni, és nagyon fontos megemlíteni, hogy a tolerancia nem szelektál! Egyébként szerintem Magyarországon az emberek nem homofóbok, csak félnek az ismeretlentől.

Humen: Mit kapsz ezektől az előadásoktól?

Gy.: Engem is építenek, és minden egyes előadás után jobbnak érzem magam. Úgy érzem, tettem azért valamit, hogy elfogadjanak. Magától ugyanis semmi sem fog változni. Ezen nekünk kell változtatni és szerencsére lehet is, mert az emberek alapvetően jóhiszeműek, és ha leülsz velük beszélgetni – akár ilyen irányított módon –, akkor meg fogják érteni, honnan jössz. Nagyon fontos, hogy ne rontsunk ajtóstul a házba, és ne mindig csak a szivárványszínű zászlóval körbetekerve hirdessük, hogy melegek vagyunk. A figyelmet megkaptuk, töltsük meg tartalommal.

Szerző: Zsoltee

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb