A Budapest Pride több mint háromszázezres tömege után a Pécs Pride is több mint háromezer embert mozgatott meg, mely egy főváros orientált országban, egy vidéki felvonulás esetén is csodálatos szám. Arról nem is beszélve, hogy bár a rendezvényt betiltották, mégis diadal lett. A szabadság diadala. Mert még mindig szabadok vagyunk.
Mikor 1969-ban a Stonewall Innben a rendőrök elkezdték vegzálni a queer bár közösségét, majd ez a közösség végül úgy döntött, hogy elég volt, nem bírják tovább, muszáj, hogy emberként tekintsenek rájuk, akkor senki sem törődött a szabályokkal. Senki sem törődött azzal, hogy nem lehet szembeszállni a rendőrséggel, hogy nem lehet eldobni azt a bizonyos első követ, ami elindított egy emberjogi forradalmat és nem törődött senki azzal sem, hogy jogilag be kellene csukni a szemünket, mikor azt látjuk, hogy egy társainkat a rendőrök autókba gyömöszölik be, csak azért, mert úgy él, ahogy ő szeretne élni. Nem bántva másokat, de tisztelve a saját maga vízióit, igényét és valóságát.
Több évnyi vegzálás és jogfosztás után a magyar LMBTQ+ közösség is úgy gondolkodik, hogy nem érdeklik a szabályok. Helyesbítek. Nem érdeklik az értelmetlen szabályok. Több mint háromezer ember mondta ismét azt Magyarországon, hogy az, hogy egy felettünk álló hatalom szava nem ér semmi. Mert ez a hatalom álszenten a keresztény értékek és a családok szentségek mögé bújva tesz tönkre napról napra emberi életeket, rombolja le generációk jövőjét és lop, csal, hazudik, csak a sajátjaival törődve, de sose a néppel, akit szolgálnia kellene. Az a szó nem ér semmit, nem érhet semmit, ami arról szól, hogy valaki kevesebbet ér, valaki kevésbé szerethet, valaki kevésbé lehet önmaga, valaki kevésbé valósíthatja meg ebben az életben magát. Ezek a szavak hamisak. Ezeket a szavakat nem lehet komolyan venni. És ha hivatalossá teszik őket, akkor nem kell hivatalosnak tekinteni őket.
Egy gyűlöletből, hazugságokból és félelemből építkező és táplálkozó kormány legfőbb ellensége mindig a szeretet, az őszinteség és a felszabadultság. Az, hogy idegenek mosolyognak egymásra az utcán szivárványzászló alatt az őszi napsütésben. Az, hogy együtt éneklünk dalokat, amik egy közösség himnuszai és amiknek a szavai úgy élnek az agyunkban, hogy nem is tudunk róluk. Az, hogy együtt nézünk rá bátran a rendőrsorra. Hogy együtt integetünk boldogan az ellenetüntetőknek, hogy együtt tudjuk azt képviselni, hogy „csakazértis.” Hogy együtt megyünk előre, előre, előre, mert nincs máshova menni, mert nem mehetünk hátra, hátra, hátra, vissza a négy fal közé. Hogy együtt integetünk a néniknek és családoknak, akik az ablakokból nézik a furcsa tömeget és talán éppen most értik meg azt, hogy a kék plakátok hazudnak: ezek az emberek nem szörnyek, csak mosolygó emberek. Hogy együtt örülünk egymásnak, együtt érezzük azt, hogy még lehetünk szabadok, mert csak szabaddá kell tennünk magunkat és egymást. Azzal, hogy közösen érezzük és mondjuk azt, hogy igenis, büszke tudok lenni magam, rád és magunkra.
A pride politika. A pride lázadás. De a pride ünnep is. És Pécsen ünnep volt. Mert egy olyan országban, ahol annyiszor érezzük azt, hogy mindig, újra és újra a rossz győz, igenis, ott tudunk lenni egymásnak és elhinni, hogy ha elég hangosak és tettrekészek vagyunk, akkor életben tudjuk tartani azt, amit annyira el akarnak venni nem csak tőlünk, de valójában minden egyes Magyarországon élő embertől. A reményt. A győzelmet. A bizalmat. Az egységet. A jövőt.
A Pécs Pride diadal volt. Megannyi keményen dolgozó ember diadala és persze mindazoké, akik kint voltak. Még mindig szabadok vagyunk. Mert nem hagyjuk, hogy úgy döntsenek, nem leszünk azok. Mert merünk nagyobbak lenni, mint ők. És mert újra és újra rájövünk, hogy nagyobbak is vagyunk. A szeretet végülis tényleg naggyá tesz. És legyőzhetetlenné.
