2010 óta tölti meg estéről estére a nézőteret a Belvárosi Színházban játszott Esőember, mely az Orlai Produkciós Iroda gondozásában került színpadra Barry Levinson legendás Oscar-díjas filmje nyomán. A töretlen népszerűség ellenére azonban egy új filmes produkció előkészületei miatt lekerül a műsorról. Ennek kapcsán beszélgettünk elengedésről, a szerepre készülés titkairól, önmegismerésről Cseh Judittal és Kulka Jánossal, akik a darabban Susanne-t és Raymondot alakítják.
Ezen az estén lesz az Esőember századik előadása itt a Belvárosi Színházban. Már csak néhányszor játsszátok, jövőre lekerül a műsorról. Elengedtétek már?
KJ: Nem szívesen beszélek erről, érezni is épp elég rossz. Nem engedtem el egyáltalán és remélem, hogy a hátralévő előadásokat még ki tudjuk élvezni, tudunk rajta javítgatni. Nem jó, amikor valaminek nem a megfelelő pillanatban van vége. Hiszen nem arról van szó, hogy nem nézik, sem arról, hogy a színészek kiöregedtek a szerepeikből. Ez az MGM – egyébként meglehetősen ostoba – döntése. Nem tartom jó ötletnek az újra megfilmesítést, az ilyenek nem szoktak jól végződni, hiszen az eredeti egy olyan legendásan jól sikerült film, amit nem hiszem, hogy felül lehetne múlni.
CSJ: Ez egy nagyon nehéz dolog. 2010-ben mutattuk be, az életem része lett. Nagyon sokat játszottuk az elején, havi tíz-tizenöt előadásunk is volt – ez azt jelenti, hogy a fél hónapot itt, ebben a szerepben töltöttem, ezekkel az emberekkel, rengeteget vittük vidékre is. Sok mindenen túl vagyunk már együtt, elvesztettük Dezsőt, aztán elment Gyuri bácsi, jött Nagy Viktor. Nekem lett két barátom, Simicz Sanyi és Urbanovits Kriszti (szintén a darab szereplői – a szerk.), akikkel azóta össze is járunk. És hát fantasztikus élmény volt Jánossal és Ervinnel játszani. Szóval nehéz ez most, és fáj.
Milyen volt a közös munka, könnyen megszoktátok egymást? Úgy tudom, ti hárman még nem játszottatok együtt.
CSJ: Én nem játszottam előtte egyikükkel sem. Jánost már ismertem, még kezdőként, a Bárka Színházban többször is találkoztam és beszélgettem vele, de Ervint egyáltalán nem. Kicsit tartottam is tőle. Az elején, a próbákon zavarban is voltam, mert még nekünk, színészeknek is furcsa egy addig nem ismert kollégával találkozni és dolgozni, pláne olyannal, akit imádnak a nők… Azóta már nagyon jóban vagyunk, sokat hülyéskedünk, vannak cinkos kis összekacsintásaink előadás közben. De egyébként nemcsak vele, mindenkivel nagyon pozitív kapcsolatom alakult ki.
Doktor Bruner szerepét eredetileg Garas Dezső és Kézdy György játszották, akik sajnos ma már nincsenek köztünk. Hogyan éltétek meg az elvesztésüket?
KJ: Nagyon fájdalmas veszteség mindkettejük halála, a mai napig hiányoznak. Emlékszem, boldog voltam, amikor Dezső vállalta, hogy részt vesz ebben a munkában és csatlakozik ehhez az alkalmi társuláshoz. Jólestek az egyébként nem túl gyakori, de azért elő-előforduló beszélgetések, amiket előadás előtt-után folytattunk. Nagyon különös, nagyon szeretni való ember volt, még ha úgy is tűnt, hogy nehezen hagyja magát szeretni. És legalább ilyen fájó, hogy Gyuri sincs már köztünk, akivel hosszú-hosszú évek óta ismertük egymást. Bizonyos értelemben „a korral jár”, hogy a színészek a szerepükön túl hordoznak egy olyan súlyt, jelentőséget, vagy olyan rangot adnak az előadásnak, amit csak az igazi nagyok tudnak. Mint például ők ketten.
CSJ: Én az a típusú ember vagyok, aki úgy él túl, hogy a jókra emlékszik. Azokon a pillanatokon keresztül őrzöm meg az emléküket a szívemben, amelyek nekem nagyon fontosak voltak. Amikor megtudtam, hogy velük fogok játszani, teljesen odavoltam, még ha kevés közös jelenetünk is volt. Dezsővel mindig Amerikáról beszélgettünk, a testvérem ott él, gyakran járok ki látogatóba és olyankor mindig hoztam neki csokit. Azt hiszem, számára valami nagyon erős vágyálom lehetett Amerika. Gyuri bácsival meg főztünk – igaz, csak fejben. Emlékszem a diópálinkájára, amit egyszer hozott nekünk. Nagyon megütött, amikor megtudtam, hogy már nincsenek, de mindig úgy emlékszem rájuk, ahogy erejük teljében játszanak a színpadon vagy beszélgetünk a takarásban.
János annak idején, a szerepre való felkészülés alatt intenzíven részt vett egy autista közösség mindennapjaiban, olyan mélyre ásott, hogy a végén már-már elkezdte érezni magán a betegség „tüneteit”. Judit, veled is előfordult már hasonló?
CSJ: Még nem kaptam olyan szerepet, amire ilyen mély kutatással vagy akár „együttéléssel” kellett volna felkészülnöm. Ugyanakkor vagyok annyira elszánt és szakmailag alázatos, hogy ez érdekelne és meg is tenném. Hiszek abban, hogy van foganatja, ha az ember ennyire belemegy, szerintem János játékán is rengeteget változtatott az élő kapcsolat az autistákkal, mint ha csak lexikonokból olvasott volna a betegségről.
Úgy tudom, játszottatok autista közönség előtt is, nem is egyszer. Hogy fogadták? Milyen élményeket, benyomásokat hagyott bennetek?
KJ: Úgy éreztem magam, mintha vizsgáznék. Nagyon megrendítő és nehéz volt. Még a lehetőségét is el akartam kerülni annak, hogy úgy érezhessék, elárulom vagy kicsúfolom őket vagy olyan tükröt tartok eléjük, amitől nekik fájni fog… Szerencsére csodálatosan megoldódott, előadás után megvártak és mondták, hogy nagyon tetszett nekik. Nem úgy érintette őket, ahogy én gondoltam. Néztek egy történetet egy autistáról és aztán beszélgettünk, hogy mit gondolnak erről, hogy ez vagy az milyen vicces volt. Csodálatos emberek.
CSJ: Az egész estében volt valami plusz. Tudtuk, hogy autisták is lesznek a nézőtéren, akik lelkes gyerekekként élték meg az előadást, intenzívebben nevettek és hatódtak meg. Az pedig számomra volt nagyon megható, amikor a végén hátrajöttek és kaptunk tőlük virágot, filcből, amit ők készítettek. Olyan szeretetteli volt a légkör, úgy néztek ránk, mint a csodára.
Raymond és Susanne karaktere kapcsán beszélhetünk önmagatok felé tett utazásról, valamiféle tanulási, megismerési folyamatról?
KJ: Persze, minden szereppel így van. Egy karakter megformálásakor gyakran szembesülsz olyan helyzetekkel, olyan sorsokkal, amilyenekkel a való életedben nem, és ilyenkor ki kell próbálnod magad. Hiszen azon túl, hogy szerep, mégiscsak te vagy ott mint színész. Tulajdonképpen minden új szereppel való találkozás egy hosszú önismereti folyamat állomása, ha jó rendezővel dolgozol, ha jó anyaggal találkozol. Ilyen értelemben valóban igaz, hogy minden szereppel gazdagodik a személyiséged. Konkrétan Raymondot játszani pedig olyan nekem, mint visszamenni a gyerekkoromba.
CSJ: Ezt jó, hogy kérdezed, mert velem egy hatalmas fordulat történt, annak ellenére, hogy Susanne karaktere nem egy Lady Macbeth. De be merem vallani, hogy János, Ervin, Anger Zsolt és Cselényi Nóra (a darab rendezője illetve jelmeztervezője – a szerk.) valahogy hozzásegítettek, hogy a színpadon is merjem vállalni a nőiségemet. Olyan érdekes volt, eleinte iszonyodtam a parókától, de Nóra kitalálta, hogy legyen – még el is sírtam magam, amikor először meghallottam. Aztán ahogy felkerült a fejemre és sminkeltem, azt vettem észre, hogy hihetetlen tartást ad. Olyan szegmensét kaptam meg ezzel a szereppel a nőiségnek, amit előtte nem ismertem.
Az Esőember utolsó két előadásáról a www.orlaiprodukcio.hu oldalon találtok információt.
Szerző: Dömötör Nikolett
