Kultúra

„Nem sok vagyok, hanem rengeteg” – Interjú Lolával

Ezer közül is megismerni azokat a jellegzetes mondatokat, melyek mára védjegyévé váltak. Egy igazi jelenség a meleg éjszakai életben, akit vendégei bárhová követnének. Pultosként arra törekszik, hogy a profi kiszolgálás mellett mindenkihez legyen egy-két szava, sőt ha kell, még az önéletrajzírásban is segít. Legújabb beszélgetőtársunk, Lola többek között múltról, jelenről és nagyon komoly dolgokról is mesélt.

_MG_5233-Edit

Humen: Beszélj kicsit a kezdetekről: honnan jött mindenki Lolája?

Lola: Egy tízgyerekes vidéki kisvárosban élő család ötödik csemetéje vagyok, aki annak idején, amikor 13-14 évesen felfedezte magában, hogy a többiektől eltérően nem a lányokat nézi, akkor teljesen egyedül maradt ezzel a dologgal. Az igazi áttörést az hozta meg, amikor először voltam pasival, mert onnantól tudtam, hogy nem vagyok egyedül ezzel: az érzésekkel, a vágyakkal. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a családom is nagyon jól fogadta a melegségemet, mindig mindenben támogattak.

H: Mikor váltál a budapesti meleg éjszaka szerves részévé?

L: Budapestre 1986-ban költöztem fel, de már 1980-tól rendszeresen jöttem a fővárosba a barátaimhoz szórakozni. A felköltözésemet követően pedig mondhatni állandó résztvevője lettem a meleg éjszakának, bár kezdetben csak az Egyetem Presszó vendégeként.

H: A Lola névnek mi a története?

L: Az egyik barátom, Gianni ruházott fel vele. 1986-ban elég sokat jártunk az Egyetem Presszóba, ahol már akkor találkozni lehetett külföldi meleg srácokkal. Gianni barátom poénból kitalálta, hogy mutassuk meg az NDK-s fiúknak, milyenek is a magyar „lányok”. Engem akkor Lujzaként mutatott be: én lettem „Buzi Lujza, a nemzet csalogánya”. Mivel a Lujza nem nyerte el úgy igazán a tetszésemet, felvettem helyette a Lola Blau nevet, amelyet egy akkor futó német film, a Kék angyal főszereplője viselt Marlene Dietrich alakításában. Aztán idővel a Blau elmaradt és maradtam csak simán Lola.

H: Traviként is szerepeltél?

L: Igen, a Capellában 1995-től léptem fel, és a ma is működő Mystery-ben is dolgoztam. De soha nem tartottam magam nagy sztárnak. Hiszen amíg a valódi csillagok két szám között átöltöztek, én ehelyett felmentem a színpadra szórakoztatni a közönséget. Mondhatnánk azt is, hogy komika voltam. Travi karrierem vége és egyben csúcspontja 2007-ben következett el, amikor az LGT zenekar felkért többek között engem is, hogy a Szigeten a Primadonna című számuk alatt legyek az egyik táncosuk. Szerintem ennél méltóbb befejezése ennek a dolognak nem is lehetett volna, hiszen egy legendás zenekarral, 70000 ember előtt léphettem fel.

H: Mondhatjuk, hogy Lola igazi jelenséggé vált?

L: (Nevet) Igen, mondhatjuk. Egyrészt nagyon nagy örömömre szolgál, hogy sok vendég jön utánam, bárhová is menjek dolgozni és nem egyszer hallottam már úgy beszélni őket, hogy nem XY helyre mennek, hanem a Lolához, ami jelenleg a Funny Carrot-ot jelenti. Ugyanakkor azt is mondták már rám, hogy nem sok vagyok, hanem rengeteg – ezt azonban én bóknak veszem. Megpróbálok az a fajta pultos lenni, amilyet az amerikai filmekben látni, akinek mindenkihez van egy-két jó szava – ha kell, még önéletrajzot is segítek írni.

H: Mindig is vendéglátós voltál?

L: Nem, eredetileg általános ápoló és asszisztens vagyok. Sokáig dolgoztam kórházban, először a  baleseti osztályon, ahol nagyon sok emberi tragédiát láttam testközelből. A nővérem halála után azonban már nem bírtam az osztályon dolgozni, átmentem a pszichiátriára – ott viszont nem éreztem jól magamat. Aztán 1991-ben két barátommal a Kecskeméti utcában sétáltam, ahol egy osztrák utazási iroda kirakatában megpillantottuk egyik ajánlatukat: egy Kanári-szigeteki utat. Hitelt vettünk fel, hogy elmehessünk 2 hétre nyaralni – felejthetetlen élmény volt! Ekkor jöttem rá, hogy én nem sajnálni, hanem szórakoztatni akarom az embereket, felvidítani őket és közben jól érezni magamat.

H: Hol dolgoztál először vendéglátósként?

L: Pályafutásom az Arizona Mulatóban indult, ahol sokakkal egyetemben Alexet (dj. Alexx-R) is megismertem, aki akkor még kezdő dj volt.

H: Elég sok meleg szórakozóhelyen dolgoztál már hosszabb-rövidebb ideig. Szerinted miben változott a meleg éjszakai élet az évek, évtizedek során?

L: Régen volt, hogy 2-3 meleg diszkó mellett néhány meleg bár is működött a hét minden napján, hétfőtől vasárnapig. És talán a mostani fiataloknak meglepő, de ezek a helyek minden nap tele voltak. Dolgoztam olyan bárban, ahol az este 7 órás nyitás előtt már állt a sor, és volt olyan nyári este, amikor csak úgy bírtam a kiszolgálást, hogy a vendégek beálltak mellém a pultba segíteni.

H: Meséltél róla, hogy az egészségügyben dolgoztál a 90-es évek elejéig. Amikor a 80-as évek második felében Magyarországon megjelent a HIV/AIDS, arra hogyan reagáltak a melegek és persze az egészségügy?

L: Az akkori helyzetet a pánik szóval lehetne a leginkább leírni. Sok mindent nem lehetett tudni a betegségről, csak azt, hogy egy nagyon agresszív és gyors lefolyású fertőzésről van szó, amit a melegek rákjaként emlegettek. Ha valaki megkapta, már nemcsak a melegsége, de az AIDS miatt is stigmatizálták és ez talán jobban megviselte az érintettet lelkileg, mint maga a betegség.

Volt két nagyon jó barátom, akik HIV pozitívak lettek – mindkettőjüknek fogtam a kezét az utolsó percekben… Emiatt tartom nagyon fontosnak, hogy jómagam is prevenciós tevékenységet végezzek a fiatalok körében. El szoktam mondani mindenkinek, hogy tessék gumit használni, mert máskülönben túl nagy árat kell fizetni pár perc élvezetért – ez pedig nem éri meg. Ezért is az a mottóm, hogy agy a fejben, gumi a zsebben.

Szerző: Bámli Zoli

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb