„Az élet sosem nyújt második lehetőséget. (…) Talán ez az igazi öregedés: hogy egyre világosabban látjuk mindazt, amit nem láttunk meg idejében?” A kérdést Thornton Wilder, a többszörösen kitüntetett amerikai regény- és drámaíró tette fel, amellyel saját életének a közvélemény előtt sokáig ismeretlen epizódjaira is utalhatott.
Thornton Niven Wilder 1897. április 17-én született. Itthon a legtöbben színdarabjai, elbeszélései és az 1927-ben megjelent Szent Lajos király hídja című regénye miatt ismerik. Ez utóbbiért 1928-ban Pulitzer-díjat kapott.
Wilder gyerekkorának egy részét nem az Amerikai Egyesült Államokban töltötte, édesapja ugyanis diplomácia szolgálatot teljesített Kínában: Hongkongban és Sanghajban volt főkonzul. Az iskolás fiú (mikor már amerikai intézményekben tanult) eléggé visszahúzódó volt, nem találta meg a hangot kortársaival, akik csodabogárként tekintettek rá, és jobbnak látták békén hagyni őt. Wilder leginkább a könyvtárban, egyedül érezte jól magát, sokat olvasott, és diákként színdarabokat kezdett el írni. A katonai szolgálatot viszont nem kerülhette el. Az I. világháború alatt ugyan nem kellett hosszú ideig a hadsereg kötelékében tevékenykednie, de a II. világháborúban már a légierő alezredese volt, és hírszerzőként is dolgozott Afrikában és Olaszországban.
De Thornton Wildert igazából a klasszikus műveltség és a tudományok érdekelték, jól beszélt franciául. Először a Yale egyetemen, majd később a Princetonon szerzett diplomát irodalomból. Főleg az ókori történelem és kultúra vonzotta igazán (ez sok regényében, írásában vissza is köszön). Érdekelte a régészet, ilyen jellegű tanulmányokat is folytatott, és ennek köszönhetően járt Olaszországban, ahol kutathatott.
Szakmájának elismert, díjazott művelője, köztiszteletben álló tudósa volt Wilder. Több egyetemen oktatott (Harvard, Chicago), és számos művész – többek között Gertrude Stein, Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Jean-Paul Sartre – barátja volt. A hírnevet (és a komolyabb anyagi sikert) valóban a Szent Lajos király hídja című regénye hozta meg számára, amelyről egyik magyar fordítója, Kosztolányi Dezső is meghatódva nyilatkozott: „olyan alkotás, mely érzéseket közöl, oly közvetlenül, hogy arcomon végigcsorog a könny”. De népszerűek voltak Wilder elbeszélései, drámái, színdarabjai (például A mi kis városunk, A hosszú út, Hajszál híján), de írt forgatókönyvet Alfred Hitchcock kérésére, egyik műve pedig később a Hello, Dolly! című musical alapjául szolgált. Wilder operákhoz is írt szövegkönyvet.
Bár magánéletéről nem igazán lehetett sokat sejteni, ismerősei tudták, hogy Wilder a férfiakhoz vonzódik. Az író halála után Samuel Steward (1909–1993) amerikai író, későbbi tetoválóművész azt hangoztatta, hogy kapcsolata volt Wilderrel. Steward ismerősének, mondhatni barátjának, Gertude Steinnek köszönhetően ismerte meg Wildert, ahogy a szintén meleg Lord Alfred Douglast, Thomas Mannt és André Gide-et is. Steward egyébként naplót vezetett szexuális kapcsolatairól, kalandjairól, és később Alfred Kinsey kutatásait is segítette visszaemlékezéseivel, fényképeivel, rajzaival. Sőt, erotikus történeteket is írt, és még pornográf filmjelenetekben is szerepelt.
Ma már biztosak lehetünk a két férfi kapcsolatában. Igaz, hogy (ha éppen nem volt úton) Wilder a nővérével együtt élt a connecticuti Hamdenben lévő házában, amelyet a Szent Lajos király hídjáért kapott bevételből építtetett. Itt hunyt el szívelégtelenségben 1975. december 7-én.
Thorton Wilder sorsát leginkább persze maga az író egyik gondolata jellemzi a legjobban: „Mindig azt állítjuk, hogy mi éljük az életünket. Ugyan! Az élet él minket.”
Molnár Zoltán
