A magyar kormány bántalmazó kapcsolatban él a magyar emberekkel. A magyar kormány az a részeg, pina vicceknél ragadt 50-es alkoholista férfi, aki utálja a diplomásokat, megállás nélkül gyurcsányozik, totálisan elhisz minden összeesküvéselméletet az ukránokról, tagadja a klímaváltozást, utálja a melegeket, tudja ki az igazi férfi és tudja hol a nő helye. És igen, veri a gyerekeket.
Mindeközben biztos benne, hogy a világ a hülye és nem ő. Mert tele van a jobboldali felsőbbrendűség egójával, amit az öregfiúk meccsei után, az öltözőben öntött bele a többi férfi, a régi kollegák, a szaktársak, a koleszos haverok, akik elmondják egymásnak, hogy ők a főnökök, ők a faszagyerekek. Csak hogy aztán nekik is elmondja valaki ugyanezt. Ha mindenki egyetért, a nem igaz és igaz. Megerősítik egymást: azzal, hogy péniszük van, ők a teremtés koronái, ők az erősebbik nem. Ahogy már az ősember is képes volt rendet rakni egy furkósbottal és uralni a világot, nekik is csak a fizikai erőre van szükségük.
Mert az erőszak egyszerű, de az egyszerűség egyszerűséget teremt, az egyszerűség pedig átlátható, az egyszerűségben egyszerűen mindenki tudja a helyét. A férfi, a nő, a gyerek, a buzi.
És persze az igazsága megkérdőjelezhetetlen. Saját maga számára legalábbis egész biztosan. És bármire képes érte. Lopni, csalni, hazudni, hazudni és még többet hazudni. Közben nagyokat mosolyogni, mert akármennyire is tudja mindenki, hogy ő hazudik, úgyse tud tenni semmit. Mert a hatalma alapja az, hogy soha nem érdekelte és soha nem is fogja érdekelni más igaza. Nem fogja érdekelni más ember élete. Más ember tragédiája. Más ember jólélte. Más ember érzései – amik nyilván a gyengeség jelei, amik nyilván csak picsáskodások.
Mert már ősember korában rájött, hogy a világ úgy egyszerű, ha nem foglalkozik mással, ha nem érez, ha hátrahagyja akit lehet, ha csak megy előre a saját javait gazdagítja, ha a világra úgy tekint, mint egy helyre, ami csak neki épült és csak miatta létezik. És mindenre képes ezért a perszonalizált individualista világért. Lop. Csal. Hazudik. Bánt. Bánt mindent és mindenkit. Gyengét, szegényt, nőt, buzit, gyereket. És hazudik. nem másért: csak magáért.
És közben marad hős. Marad hős a saját szemében, még ha tisztában is van azzal, hogy úgy tör előre, hogy nem ment meg senkit, csak visszalök, visszatart, hátrahagy. És közben marad megmentő, marad az, aki mindenki megvéd.
Mert tudja, hogy ha ebbe a képbe kapaszkodik, akkor akiknek megmentő kell, az belé fog kapaszkodni, kétkedés nélkül.
A magyar kormány az a bántalmazó férj, aki maradhatna otthon meccset nézni, amire annyi pénzt költ, ihatná a Józsi által főzött pálinkát, hogy részegen majd később megverje az asszonyt, miután szidja a narkósokat, akik lövik a füvet… De inkább kimegy a Pride-ra, ahova kirángatja a fiát is, hogy megmutassa, látod fiam, ilyenek a mocskos buzik, ezek nem férfiak, majd te az leszel.
Nem kéne ott lennie, nem kényszeríti rá senki, ő maga érez magától késztetést. De ott van. És gyűlöl. Gyűlöl minden mosolyt, nevetést, szerelmet, szeretetet és színt. És mindegyikre azt mondja, hogy ez veszélyes. Hogy ez veszélyes, mert ezek szabadok.
A szabadság pedig számára félelmetes, mert a szabadságban feloldódnak a szerepek, semmi nem lesz többé egyszerű. Egy bonyolult világ neki pedig túl bonyolult, nem tudja leigázni, nem találja benne a helyét, nem tud benne nyerészkedni, nem tud benne túlélni.
Fel kéne égetni az egészet, betiltani az egészet.
Elhiszi, hogy ez veszélyes, de másnak más fajta veszélyről kell beszélni. A bántalmazó férj így lesz a szent apa, akinek mindennél többet érnek a gyerekek. A gyerek eszköz lesz, amit meg kell védeni a buziktól, akik meg akarják őket rontani, át akarják őket műteni, buzivá akarják őket tenni. Minél nagyobbat hazudnak, annál nagyobbat szól, minél védtelenebb egy közösség, annál nagyobbat lehet bele rúgni. Eltüntetni, cenzúrázni, betiltani, befóliázni, gyűlöltetni, kinevetni, megalázni. Mindezt a gyerekekért. Mindezt a hatalomért.
Aztán lebukik. Nem meglepő: valójában mindvégig ő volt az ellenség. Ő ütött, ő vágott földhöz, ő nem biztosított jövőt, ő nem biztosított szép szót, támogatást és bíztatást. Ő titkolt el minden sebet, amit ő okozott. Ő nézett félre minden erőszaknál. Aztán nem azt mondja, hogy igen, ezt nem kellett volna elnézni. Hanem azt mondja, hogy a gyerek megérdemelte. A. Gyerek. Megérdemelte.
És számára ez tök oké. Ő ebben hisz. Ő ezt nem érzi reménytelenül reménytelennek. Hiszen régóta nem ismeri a szép szót, csak a hazugságot, erőszakot és elnyomást. De hogy lehet azt gondolni, hogy egy gyerek megérdemli a verést? Hogy lehet azt gondolni, hogy az erőszak válasz bármire is? Hogy lehet tiszta szívvel a kiszolgáltatott áldozatot hibáztatni? Miért kell még mindig védeni a rendszer privilegizált szolgáját? Mit tudnak még ők? Mit titkoltok még? Kit bántottatok még?
Mindvégig ők voltak az ellenség.
Mindvégig ők nem foglalkoztak a gyerekekkel. Nem azok, akik azt akarták mondani, hogy szeretni szabad, hogy a szerelem nem szégyen, hanem diadal. Nem azok, akik azt akarták mondani a gyerekeknek, bármennyire érzik nem ebbe a világba valónak magukat, igenis, rendben vannak, van helyük és meg is fogják találni a helyüket. Nem azok, akik csak arról írtak, hogy a szeretetnek sok formája van, de fóliázva lettek, mint az olcsó pornó. Nem azok, akik az iskolákban azt tanították, hogy nem kell bántani a másikat, de ki lettek tiltva, mintha ragadozók lennének. Nem azok, akik azt mondták, hogy jelenj meg úgy a világban, ahogy az téged boldoggá tesz, egészen addig, míg másokat nem teszel boldogtalanná.
És az egész zsibbasztó. Mert ahol már a megvert gyerek a hibás, ott az ember felteszi a kezét, hogy ez már tényleg mélypont. Pedig tizenöt éve van napról napra mélypont.
De míg ők feltehetik a kezüket, hogy nem láttunk, nem hallottunk és nem is mondunk semmit, a jó emberek ezt nem tudják megtenni. Mert a jó ember addig hangos, amíg másnak fáj és nem megy el az elesett mellett. Nem hagy senkit az út szélén. És lehet a kormány által megtestesített férfi a teremtés koronája. De úgy néz ki az embereket végül csak a jó emberek védik meg. És védelmet teremteni az igazi győzelem. Az igazi diadal. Amire ők sose voltak képesek. De nem is akarták sose.
Amíg nekünk fáj, addig van remény. Addig van még emberség ebben az országban.
Kanicsár Ádám András
