Itthon

„Mindig én mondom ki az utolsó szót” – Interjú Osváth Zsolt youtuberrel

A végletekig igyekszik őszintének lenni, azt vallja ugyanis, hogy amit az ember kitesz az asztalra, azzal már nem tudnak olyan könnyen visszaélni mások. Olyan, mint a népmesékben a szegény legény, aki nehéz puttonnyal kel útra, hogy szerencsét próbáljon – és akinek sikerül is. Igazi „self-made man”, nagyon mélyről jutott elképesztő magasságokba. A saját példájával épp arra akar rámutatni, hogy kemény munkával bármit el lehet érni – a sikernek és a pénznek ugyanis szerinte ez az egyetlen záloga. Egy ideje már aktívan hallatja a hangját közéleti ügyekben is, ez ugyanakkor szerinte sokaknak szúrja a szemét a közösségen belül is. Aktivizmusról, maximalizmusról, az LMBTQ közösségen belüli ellentmondásos megítéléséről, politikáról, de még gyerekjogokról és transzfóbiáról is beszélgettünk Osváth Zsolt youtuberrel. És persze az is kiderül, kié lesz a végén az utolsó szó. 

 

 

Zsolt, lassan már a csapból is te folysz… és most még a Humen címlapjára is felkerültél!

Nem elég, hogy engem kell nézni a Youtube-on, a tévében, az újságban, de az embereknek még az Alteregóban sincs nyugtuk tőlem, ha ránéznek a pult szélén lévő újságra. Azért vállaltam el ezt az interjút is, mert látom lelki szemeim előtt egyesek arcát, amikor meglátják a címlapot – kilesznek tőle. Frászt kapnak (nevet).

Ennyire élvezed a polgárpukkasztást?

Nem, de kifejezetten mozgatja a fantáziámat. Elképzelem, ahogy leköpnek a címlapon vagy ezt-azt rajzolnak a számhoz, esetleg kiszúrják tűvel a szemem – kicsit sajnálom, hogy ezt nem láthatom.

Szerinted mi ennek az ellenszenvnek az oka?

Szerencsére jó ideje kiszakadtam a meleg világból, és sokan nem is adtak lehetőséget arra, hogy megismerjenek. Maradt hát az ellenszenv, amit irántam éreznek. Valamiért azt gondolják, nekem minden csak úgy magától jött és csak úgy van. Nyilván, ha ugyanennyi melóval utánam kéne csinálniuk, már nem sokaknak menne. De az is benne van, hogy a legtöbb ember nem tud örülni a másik sikerének. Pedig attól senkinek sem lesz rosszabb, ha a másiknak jó.

Virágozzék minden virág?

Persze! Részemről pláne! Aki kemény munkával ért el valamit, vitte a közösség jóhírét, az előtt emelem a kalapom. Talán fújjak én is a Lakatos Márkra, mert reggeli műsort vezet? Vagy a Kajdira, hogy meghívták a TV2 maszkos műsorába? Ha nem ők ülnének ott, engem akkor sem raknának a helyükre. És legalább olyanok képviselnek minket, akiknek megvan a magukhoz való esze, akik normálisan, intelligensen tudnak megnyilvánulni.

Amikor az interjút egyeztettük, azt mondtad, mindenről kérdezhetek, egyedül az intézetis éveket hanyagoljuk, mert arról már beszéltél eleget. Ez a nyíltság ritka egy médiaszereplőtől.

Igazából lusta vagyok sztorikat kreálni. Tipikusan az a faszi vagyok, aki el is felejtené, hogy mit hazudott. Vagyok annyira szétszórt, hogy három hét múlva biztosan mást mondanék, ha valaki rákérdezne ugyanarra a dologra. Azt tapasztaltam, hogy ha rövid távon olykor nem is, de hosszú távon sokkal-sokkal kifizetődőbb, ha igazat mondasz – amiatt pláne, mert közszereplőként bármikor visszaellenőrizhető a szavaid hitelessége. Szerintem ciki hazudni – vagyis inkább belebukni. Én pedig nem kockáztatom ezt meg.

 

 

Ez azt jelenti, hogy ha a szükség úgy hozza, nem is tudsz jól hazudni, lerí rólad?

De, kurva jól tudok! Néha szemrebbenés nélkül. Viszont az, hogy egy látszatéletet tartsak fenn, nem menne. Nagy dolgokban nem hazudok, mert ahogy mondtam, kétszer ugyanazt nem mindig sikerülne bekamuzni.

És milyen esetekben fordul elő, hogy nem mondasz igazat?

Ha valaki megkérdezi, szép lett-e a sminkje, gondolkodás nélkül rávágom, hogy: „persze!” – és még másfél percig ódákat is tudok róla zengeni. Vagy ha megmutatja, milyen új tetoválást szeretne magára varratni, hiába néz ki úgy szerintem, mint egy okádék, akkor is azt fogom mondani: „ha valamit magamra varratnék, akkor az pont ez a minta lenne”. Ezt leginkább idegeneknél; barátokkal kíméletlen vagyok.

Tehát alapvetően akkor, ha nem szeretnél mást megbántani.

Igen, olyankor. De engem érintő dolgokban nem. Nincs is értelme hazudnom, hiszen alapvetően olyan életem van, amit még a legjobb forgatókönyvírók se tudnának kitalálni.

Semmi sem számít tabunak? Korábbi interjúkban még pénzről is nagyon nyíltan beszéltél, ami itthon több mint szokatlan. Vannak, akik még a párjukról sem tudják, mennyit keres…

Ne viccelj, én nagyon büszke vagyok minden egyes megkeresett forintra. Onnan, ahonnan én jövök, eljutni idáig, és annyi pénzt keresni, amennyit keresek, nagyon nagy büszkeség. Nyilván, ha a Rothschild családba születtem volna, és minden a seggem alá lett volna tolva, akkor nem dicsekednék a pénzemmel, így viszont büszkélkedem, ha kérdeznek. És nem arról van szó, hogy mennyit keresek, és ehhez képest hol van mindenki más, hanem arról, hogy ha az én múltammal kereshetek sok pénzt, lehetnek vállalkozásaim, akkor bárki más is eljuthat ide – még akkor is, ha mélyről jön, ha nincs jó családja. Szerintem a pénznek egyetlen záloga van: a munka. Rengeteget dolgozom, és ha már rengeteget dolgozom, hadd legyek büszke a pénzemre. És hadd beszéljek róla bármikor. Pláne, mert nem milliárdokról beszélünk, mint Lölőnél…

 

 

Létezik tabutéma számodra?

A szexuális életem: az, hogy kivel, mikor, hányszor, meddig, hogyan – erről nem szoktam beszélni. Bár a Humen olvasóinak egy része nyilván tudna róla nyilatkozni (nevet). De sem a kedvesemet, sem magamat nem szeretném azzal kellemetlen helyzetbe sodorni, hogy kiadom a hálószobatitkainkat. Ez nem azt jelenti, hogy ne beszélnék a szexualitást érintő témákról, csak nem olyan részletességgel, gátlástalansággal, mint másról.

Az ismertség mennyire befolyásolja ezt, hogyan tágulnak a kitárulkozás határai az embernél?

Aki a megélhetés miatt árulja ki a legintimebb pillanatait – eladja a gyerekszülését, az esküvőjét –, annál azért más a helyzet. Nálam a nyíltság, az őszinteség zsigeri, természetesen alakult. De ez mindig így volt. Tíz évvel ezelőtt az Alteregóban sokan azt hitték, hogy egy budai úrifiú vagyok. Friss voltam, gyönyörű szép, mindenki engem akart. És már akkor is, amikor kérdeztek, tök nyíltan beszéltem az életemről. Volt, aki felállt és otthagyott, annyira lesokkolta a történetem. Senki sem gondolta volna, hogy egy gyerekotthonból járok a buzibárba.

Volt, aki visszaélt a nyíltságoddal?

Pont azért vagyok ilyen őszinte, hogy velem kapcsolatban ne lehessen semmivel visszaélni. Sokan azt gondolják, hogy egy felépített marketingstratégia van a működésem mögött – nagyon felülértékelnek ebből a szempontból. A valóság ugyanakkor az, hogy ilyen vagyok, és nagyon sokan vannak még ilyenek – talán épp ezért tudnak ennyien az általam képviseltekkel azonosulni.

Nyilatkoztad korábban, hogy aki mélyről jön, az megtanul túlélni. Nálad mi volt a túlélés kulcsa?

Tényleg a jég hátán is megélek. Mondjuk úgy, hogy én vagyok az a fiú, aki a piaci alkudozásnál nyer. Mindig én mondom ki az utolsó szót. Megtanultam kezelni az embereket, bánni velük, és megtanultam úgy alakítani az életemet, hogy az nekem jó legyen. Úgy előre jutni, hogy ne kelljen másokat eltaposnom, úgy gyarapodni, hogy azért ne kelljen másoktól elvennem. De közben a végén mindig az a cél, hogy én jöjjek ki győztesen, hogy én nyerjek a körülményekkel szemben.

Ebben van valamiféle kompenzálási vágy a múltad miatt?

Biztosan. Mindig mindent egy megoldandó projektnek élek meg. Ha kikapcsolják az áramot, tudom, hogy mit kell ahhoz tennem, hogy végül mégis ki tudjam fizetni a tartozást. Tényleg mindent megteszek – értsd úgy, hogy akár egészségre káros módon is dolgozom –, csak hogy soha többet ne kelljen nélkülöznöm.

 

 

Ehhez társul egyfajta maximalizmus is a munkában?

Nagyon durván. És sokszor tényleg úgy érzem, rá is megy az egészségem meg az idegrendszerem. Olyan szintű perfekcionizmus van bennem, ami azt gondolom, nagyon kevés emberben. De ezt értsd úgy, hogy képes vagyok fölvenni egy fél órás videót újra, hogyha azt látom, hogy a háttérben, a polcon nem úgy állt egy dísz, ahogy nekem tetszik. Amiért nekem kell vállalni a felelősséget, ami az én nevem alatt fut, abban a végletekig maximalista vagyok. Ne tudd meg, milyen balhéink vannak szakmai jellegű dolgok miatt Patrikkal. Mert ő velem ellentétben nem perfekcionista. Neki sokszor jól van az úgy, ahogy van, nekem pedig még a legjobb sem elég jó.

Hogy tudjátok feloldani a kapcsolatotokban ezeket a szakmai konfliktusokat?

Ezek elmúlnak szépen. Én nagyon olaszos vagyok, egy-egy konfliktusos helyzetben az elmúlt hét év minden búját-baját rákiabálom ilyenkor Patrikra; a végén ő lesz a hibás még a globális felmelegedésért IS. Ő viszont csendben meghallgat, kiröhög.

Egy hozzád hasonló maximalista tud elégedett lenni azzal, amit csinált?

 Persze! Jó, mindig tudom, hogy a produktum lehetne jobb is, közben viszont azt vallom, hogy adott helyzetben az akkori tudásunk, kereteink és lehetőségeink szerint hoztuk ki a legtöbbet a dologból.

Mi az, ami kíváncsivá tesz az emberekben?

Mindenkiben más – van, akiben épp a fizetése (nevet). Ez nagyon emberfüggő. A kérdéseimet mindig az alanyok formálják, nincsenek panelek. Előnyös képességem, hogy minden emberhez tudok alkalmazkodni, minden embernek fel tudom venni a ritmusát – vagy legalábbis a legtöbbnek. És ez, bárhol is dolgoztam eddig, nagyon hasznosnak, jó tulajdonságnak bizonyult. És sokat hozzátett a munkámhoz.

Az egyébként egy taktika is részemről, hogy mivel nem vagyok újságíró, riporter – fogalmam sincs, hogy kell ezt jól, profi módon csinálni –, ezért tényleg csak a megérzéseimre hallgatok. Azt figyeltem meg például, hogy ha a beszélgetőpartneremnek megpróbálom felhívni a köztünk lévő azonosságokra a figyelmét, azzal megszűnik a kérdező és a válaszoló közti fölé- és alárendeltségi viszony, és akkor sokkal jobban meg tud nyílni, őszinte tud lenni. Épp ezért pont ugyanúgy tudok beszélgetni Varga Irénnel, mint a Jászai Mari-díjas Alföldi Róberttel, vagy a budapesti főpolgármesterrel.

 A politika mikor kezdett el érdekelni?

Sosem érdekelt a politika. Sőt, mindig is untatott, idegesített, és soha nem elégített ki semmilyen szempontból. Azért kezdtem el ennyire beleártani magam, mert elkezdtek velem, velünk szívózni. Úgy voltam vele: na jó, akkor fogd meg a söröm. A 33-as törvénynél kezdődött minden, és onnantól mindig egyre nagyobbakat és nagyobbakat dobbantottam. Nem szeretnék politikus lenni, a kommunikációs része viszont érdekel, a helyemet azokon a platformokon látom, ahol jól tudok működni – azokon keresztül tudom vinni az általam megfogalmazott üzenetet.

 

 

A Válasz Online-nak adott interjúdban nemrég volt egy szerencsétlenül megfogalmazott gondolat, amit sokak szerint akár úgy is lehet értelmezni, hogy a transzneműekkel mostál össze olyan jelenséget – a gyerekek szexualizálását –, aminek semmi köze a másikhoz. Transzfób vagy?

Annyira vagyok transzfób, mint homofób, rasszista, antiszemita vagy éppen pedofil. Dehogyis! Ilyenre nem is gondoltam! Szerintem még félre sem lehet érteni ezt a megfogalmazást. Desmond, akiről abban az esetben beszéltem, egy tízes évei elején járó kicsi fiú, aki bugyiban, melltartóban drag queenként vonaglik a színpadokon. Részemről teljesen mindegy, hogy valaki transznemű, homoszexuális vagy heteroszexuális, gyerekként alig ruhában nincs helye színpadon. Nem a nemi identitásáról vagy a szexuális orientációjáról van tehát szó, hanem arról, hogy egy gyereket szexualizálunk túl és ezáltal komoly visszaéléseknek is kitesszük. Vele kapcsolatban Kiss Noémi is hangot adott a fenntartásainak, a Pride szervezői annak idején cenzúrázták is emiatt.

Nézd, erről a fiúról azt írták néhány éve egy cikkben, hogy tízévesen már tudta, mit szeretett volna képviselni a divatvilágban. Ez csodálatos. Te tízévesen miről tudtál dönteni? Nem véletlenül nyomják ilyenkor a vészcsengőt a gyerekjogi szakemberek: mert tízévesen meg tizenpár évesen kurvára nem dönthet arról egy gyerek – legyen meleg, transznemű vagy hetero –, hogy szeretne-e bugyiban, melltartóban mászkálni a színpadon vagy sem. Egyszerűen azért, mert nincs döntési joga ilyen tekintetben. Vannak ugyanis dolgok, amikben a gyerekek nem dönthetnek, amíg gyerekek. Ez nem véletlenül van így. Menjen, aztán nézze a Süsü, a sárkányt! Szóval én így értettem. És nehogy már transzfób legyek, mert ki merem mondani, hogy a gyerekek szexualizálása nem oké! De a meleg aktivisták tudnak sajnos ilyenek lenni: még a sajátjaikat is felfalják. Ezért sem vagyok túl népszerű ezekben a körökben. Nem én leszek az, aki majd megnyitja a következő Pride-ot. És valószínűleg egyiket sem.

Az a kritika is ért a Válasz Online-os interjúddal kapcsolatban, hogy megfelelési kényszer miatt nyilatkoztad azt, amit. Így van?

Persze, hogy van bennem megfelelési kényszer, ahogy mindenkiben. De nem a heteroszexuálisok vagy a felső tízezer irányában, hanem általánosságban amiatt, amit magammal hozok. De ennek nincs köze ahhoz, amit kommunikálok. Miért van az, hogy ha kiáll a Kajdi, a Lakatos Márk, a Steiner Kristóf vagy akár én, egy-egy poszttal több emberhez érünk el, mint az önjelölt aktivisták, akik most pálcát törnek felettem? És így többet teszünk az elfogadásért, mint ők valaha fognak. Biztos kurvára idegesítő lehet.

A közös hang megtalálása nem lenne járható út? Hiszen valahol mégis közös a cél.

Elő szokott fordulni, hogy kiadják az ukázt, mit és hol kéne megosztanom. És el szokták küldeni azt is, hogy szerintük kit kellene meghívnom a kanapémra beszélgetni. De bízom benne, hogy el tudom dönteni, mi az érdekes, és mi az, ami jót tesz a közösségünknek. Továbbra sem vagyok kibérelhető riporter.

Nekem egyébként nincs rossz kapcsolatom velük, mert leszarom a hisztiket. Ezek az önjelölt aktivisták azok, akik mérgelődnek, túráztatják magukat rajtam. Én pedig jót röhögök. Számomra nem az az aktivizmus, hogy öklöt rázva, habzó szájjal tüntetek. Nyilván néha szükség van a polgári engedetlenségre is, de én másban látom a megoldást. Az én aktivizmusom abból áll, hogy megmutatom az embereknek, hogy teljesen normálisan élem az életem, akárcsak a többség. Hogy nekem is megvannak azok a problémáim melegként, amik nekik. Persze van, amikor ki kell állni és akkor én is ott vagyok. De nem látom meg egy buziviccben a homofóbiát, mert szerintem az sokkal-sokkal károsabb, hogy ameddig azzal foglalkozunk, hogy XY youtuber elmesélt egy buziviccet, ami egyesek szerint homofób, addig a Szájer Józsiék aláírják a törvényt, hogy ne lehessen gyerekünk.

Ez frusztrál?

Általában azok a dolgok tudnak frusztrálni, amikre nincs ráhatásom. De ami ellen tudok tenni, az ellen teszek, és ez motivál is.

A közélet is ilyen dolog?

Az elején nagyon önös érdekből szólaltam fel: személyesen voltam sértett. De most már látom, mekkora ereje van a kiállásnak. És igen, ez motivál. Nem mondom, hogy feltétlenül azt szeretném, ha 20 év múlva úgy szerepelnék a történelemkönyvekben, mint egy blogger, aki segített változást hozni, de azért eljátszom időnként a gondolattal. És tetszik, hogy az én munkám is hozzátehet ahhoz, hogy ennek az országnak a lakói sokkal jobb életet éljenek. Nagyon tetszik…

Filákovity Radojka

Fotók: Bielik Isván

Styling: Paksi Éva

A ruhákért köszönet a Van Graafnak.

Ez a cikk a Humen Magazin decemberi számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb