Zólyomi Zsolt parfümőrrel, a „magyar orral” beszélgettünk.
Nem volt frusztráló csodagyerekként felnőni?
Nem nőttem fel csodagyerekként. Az, hogy ha valaki gyorsabban úszik a többieknél, mert mondjuk akkora a karja, mint Michael Phelps-nek, hamar kiderül az uszodában. Ha gyönyörű a hangja, korán bekerül a rádió gyerekkórusába. Ha azonban valakinek átlagon felüli a szaglása, nem látszik meg kívülről, eleinte semmiben nem mutatkozik meg. Véletlenszerűen ugyan rá lehet jönni, ha mondjuk a gyerek mindig idejekorán megérzi, hogy szaladni kell a konyhába, mert odaég az ebéd, de másként nem igazán észrevehető. Így hát szerencsére – jó értelemben véve – átlagos kisgyerekként nőttem fel, azaz nőhettem volna fel, ha nem lettek volna egyéb képességeim, amelyeknek sokkal inkább volt olyan hatása, ami miatt csodagyerekként kezeltek. A gimnáziumi és egyetemi tanáraim számára félelmetes volt, hogy mennyire gyorsan vág az agyam. De azt, hogy kivételesen jó a szaglásom, sokáig csak én tudtam, és ez semmilyen szinten nem befolyásolta az önbecsülésemet.
A szülei hogyan viszonyultak mindehhez?
Gyereknevelés szempontjából édesanyám egy maximalista pedagógus, édesapám pedig egy minimalista szemsebész-főorvos volt. Kettejük közül édesanyám volt az, aki jobban féltett attól, hogy el fogok szállni magamtól; talán emiatt is élte meg kvázi világégésként, ha rosszul oldottam meg egy matekpéldát…
És mi tartotta a földön nem mindennapi képességeivel és egyre növekvő sikerességgel a háta mögött?
Ha valaki csinál valamit, nem ér rá azzal foglalkozni, mi annak a külső implementációja, vagy hogy mit gondolnak a többiek.
A parfümőr szakma rengeteg utazással, egy speciális életformával jár. Tudja magát otthon érezni igazán bárhol is?
Tulajdonképpen mindenhol gyorsan otthon érzem magam. Miskolcon születtem, cigánygyerekekkel rúgtuk a bőrt meg öltük egymást. Utána Afrikában éltem, ahol arab gyerekekkel csináltuk ugyanezt – nekem nem nagyon lehet megmagyarázni, hogy ha valakinek nem olyan a bőrszíne, mint nekem, az az ember merőben más. A fekete gyerekek pontosan ugyanúgy nyerni akartak a fociban és szerették a nutellát. Én vagyok az, aki elrepül Barcelonába, részt vesz egy nyakkendős-öltönyös luxuskonferencián, délután meg ledob magáról mindent és egy szakadt farmer rövidnadrágban meg mezítláb elmegy a külvárosba, hogy egy kis ideig együtt éldegéljen a helyiekkel. Nagyon gyorsan barátkozom. Turista sem vagyok a szó klasszikus értelmében; ha elutazom valahova, leginkább az érdekel, hogyan töltik a mindennapjaikat, mit csinálnak az ottaniak. Az biztos, hogy mindenképp elmegyek a helyi kocsmába, temetőbe és beülök a templomba – mindegy is, milyen szertartásra –, aztán meg elbeszélgetek a falusi horgászokkal arról, hogy a környéken hol lehet jó halat kapni.
Ha klasszikus turista módjára nem is készít fotókat, illatokat őriz az egyes helyekről, városokról, ahol járt?
Persze, mindenről. Bár inkább fordítva van: minden illat emlékekben marad meg a legjobban. Mint egyébként mindenkiben, csak az a különbség, hogy ezt én tudatosan építem már kiskoromtól fogva, az emberek zömének pedig kell egy olyan intenzív – negatív vagy pozitív – impresszió, ami előhozza az akár rég elfeledett illatokat, és aztán a hozzá kapcsolódó emlék, mint egy film, lepereg a szemük előtt. Na, az én fejemben folyamatosan pörögnek a képkockák.
Soha nem felejt el egyetlen illatfoszlányt sem?
Biztosan van, amit egy idő után elfelejtek, de ez úgy működik, mint a passzív szókincs. Nekem az a munkám, hogy a meglévő és egyre bővülő illatokból szerkesszek újabb és újabb művészeti alkotásokat, így az orrom, a szaglásom munkaeszköz számomra, akárcsak a festőnek az ecset vagy a szobrásznak a vésője.
A munkájában a művészi inspiráció vagy inkább az egzakt tudományosság kap nagyobb hangsúlyt?
Alkalmazott művész vagyok. A parfümőrök többnyire névtelenül élik az életüket; ha délelőtt a L’Oréal-nak, este Cindy Crawfordnak, a kettő között egy gazdag magánszemélynek és délután még a Pannonhalmi Apátságnak is dolgozom, nehéz eldönteni, melyiküknek is vagyok tulajdonképpen a parfümőre. Legtöbbször a nagy márkáknak nincs is egyetlen saját parfümőrük, megversenyeztetett szakembercsapatokkal dolgoznak a különféle projekteken, ezért nem is kommunikálják, hogy „ki csinálta” ezt vagy azt az illatot. Mi azért tudjuk egymásról.
A saját örömére, megbízástól függetlenül is szokott kísérletezni, mondjuk egy kósza inspiráció nyomába eredve?
Amikor megkapom a megbízást (amiről az elején még általában az ügyfélnek sincsenek pontos fogalmai vagy nehezen tudja szavakba önteni) és elkezdek dolgozni rajta, rengeteg „leágazás” halmozódik fel a munkával töltött hónapok során. Mindazokat, amelyeket végül nem építettünk bele az adott illatba, de engem megfogtak, tovább tudom fejleszteni. A saját dolgaim megvalósítására azonban többnyire sosincs idő. 2017 lesz az az év, amikor saját márkával jelenek meg a piacon, mert bár engem nem igazán érdekel, hogy a nevem szerepel-e egy palackon vagy sem, a szakma mégis kipréseli belőlem.
Amikor évekkel ezelőtt megnyitotta a Ritz-Carlton Budapest Hotelben lévő parfümériáját, beszélt arról, hogy férfiak csak elvétve vagy bátortalankodva keresik fel az üzletet. Változott ez a tendencia azóta?
Igen, hála Istennek, örömteli is látni ezt a változást. Magyarországon és általában a keleti blokk országaiban ez nagyon nagy szó. A legkedveltebb szolgáltatásunk valójában nem is pusztán az, hogy több száz exkluzív illat közül lehet nálunk válogatni, hanem a Személyes Parfümtanácsadás, amelyre most már Szaúd-Arábiától Norvégián át bejelentkeznek. Aki már egyszer volt, iszonyúan imádta és el is viszi a hírét. Én magam is hihetetlenül élvezem; rengeteget lehet abból tanulni, milyen az embereknek az egyes illatokhoz való viszonyuk, milyen emlékeket ébresztenek bennük. Gyakorlatilag az egész életüket fel lehet térképezni egyetlen óra alatt.
Ez nagyon intim lehet.
Abszolút az. Szoktam is mondani, hogy a szexológusuk és a pszichológusuk együtt nem tud annyit róluk, amennyit én, mindezt úgy, hogy nem csinálunk mást, mint egy órán keresztül beszélgetünk és próbálgatjuk, ki hogyan reagál a különféle illatokra.
Az igaz, hogy akinek nem tetszik az illata, azzal nem dolgozik együtt?
Nem így fogalmaznék. Semmiképp nem dolgozom olyanokkal, akiknek a mentalitása taszító számomra, még akkor sem, ha anyagilag jól járnék vele. Ha az illető nem egyenes, sunyi, az a testillatából is lejön.
Be lehet-e csapni az illattal bárkit is?
Akárkit. Mondok egy nagyon általános példát. Bejön hozzám egy ügyfél és azt mondja: két hét múlva egy nagyon fontos tárgyalása lesz azzal az üzleti partnerével, akivel már évek óta gyűrik egymást és képtelenek dűlőre jutni. Ebben az esetben én be tudom őt és a tárgyalótermét illatosítani úgy, hogy a számára minél kedvezőbb megegyezés irányába haladhasson az ügy – mindezt az illat által teremtett hangulaton keresztül. Az illat néha már akkor eldönti a végszót, amikor csak belépnek a terembe. De előfordult már, hogy olyan parfümöt kértek tőlem, ami hozzásegítette az illetőt – történetesen egy sármos diplomatát – ahhoz, hogy megházasodjon. Elképesztően izgalmas feladat volt. Fél év múlva kaptam egy aranykeretes meghívót az esküvőjére.
Mit gondol, mi a jó parfümőr három legfőbb erénye?
Mindenképpen kell, hogy legyen illatfantáziája. Nem elég a jó orr és a jó illatmemória, el kell tudnia behunyt szemmel elképzelni egy nem létező illatot például egy festményhez, amit tíz éve látott a Louvre-ban. El kell képzelnie, milyen illatú lehetett az a nő a 17. századi portrén akkor, amikor lefestették, és aztán persze meg is kell valósítania úgy az esszenciát, ahogy az benne megszületett. Mi parfümőrök másként értékeljük egymás munkáját, mint a piac. Pontosan érezzük, végig tudta-e vinni az eredeti szándékát, elképzelését, vagy mondjuk időhiány miatt félbehagyta egy ponton, vagy hogy lopott ötletből dolgozott. A jó parfümőr tud a luxusban, luxus módon élni – ez azonban nem a külsőségekre vonatkozik, hanem arra, hogy a kapcsolatainkat egyfajta régimódi luxus, nagyvonalúság mentén kezeljük. Olyan erkölcsi-etikai értékrendszerrel dolgozunk, ami valójában már nemigen létezik; mi egy több évszázados vagy évezredes, titkos-szakrális művészet továbbvivői vagyunk. A nyitottság, önzetlenség mindenképpen szükséges, mindemellé pedig olyan időtlenül szép műveket kell tudnunk megalkotni, mint Platón, akit a mai napig olvasunk. Új esztétikai minőséget hozunk létre – vagy épp egy régit ápolunk. Akik minket választanak, akiknek dolgozunk, a szépség szerelmesei; az önmagáért való, pusztán tárgyiasult luxust abszolút semmibe veszik.
Ideálokat kergetnek?
Igen.
De maga is egy kicsit, nem?
Nem kicsit. De ez nem is baj.
Szerző: Dömötör Nikolett
