Életmód

Meddő órán, melegként – Mi van, ha sosem lehet gyermekem?

A maga korában még indokolatlan a prosztatavizsgálat; de csinálnék egy here-ultrahangot, feküdjön csak hanyatt” – mondta a doki, én pedig valamilyen furcsa megfontolásból adódóan azonnal hasra feküdtem. Némi hűvöskés gél került a cuccra, majd egy sikamlós kis gépezettel kezdte masszírozni a doki a csomagomat, én pedig zavaromban csaknem röhögőgörcsöt kaptam. „Nem fáj?” – kérdezte az orvos, én pedig annyit tudtam kinyögni: „Csikiz.” „Elnézést, nem ez volt a szándékom” – így az orvos, majd hamarosan következett a végítélet.

Minden rendben – kivéve egyet. Herevisszér-tágulata van mindkét heréjében. Ez egy genetikai történet – semmi köze életmódhoz, vagy táplálkozáshoz, és nem is látszik másképp, csak az ultrahangon. Egyelőre nem bántanám, de egy év múlva újra ránéznék.” Kikerekedett szemekkel (és mint kiderült, kitágult herékkel) hallgattam: azért jöttem el a Doktor24 Egészségközpontba, hogy tíz év vegánság után ránézzek a vérképemre, és miután mindent rendben találtak a laborvizsgálaton, tutira vettem: kutyabajom. Hideg-zuhanyként ért: a rendellenesség meglepően sok srácot érint, ám a legtöbben nem tudnak róla. „Van valami… következménye?” – kérdeztem nagyokat nyelve, és bár legnagyobb örömömre kiderült: az „eszközhasználatban” nem gátol, mi több, a vérbőség még meg is magyarázza, miért érzem magam folyton „tettre késznek” random helyzetekben is, ám egy hátulütő akad: elképzelhető, hogy soha nem lehet vér szerinti gyermekem.

Marad az örökbefogadás?

Megdobbant a szívem – bár évek óta képben van nálam az apaság, kedvesemmel, Nimroddal elsősorban az örökbefogadást tartjuk a lelkünkhöz közelálló megoldásnak. A sok utánajárást követően már jól tudjuk: a szülők tulajdonképpen várólistán vannak egy-egy kisbabára, mintha egy gyerek egy Hermès Birkin-táska lenne. Van viszont ugyanakkor egy várólista tele gyerekek neveivel, akiket senki nem akar örökbe fogadni, mert már elmúltak egy évesek, mert feketék, arabok, cigányok, vagy mert nehezebben tanulnak, mint a többiek. Számunkra kezdettől fogva világos volt, hogy mi a “várólistás” gyerekek közül veszünk magunkhoz egyet. Nagyon szerettünk volna arab gyermeket örökbe fogadni, mert így amellett, hogy segítünk egy kis lelken, és mi magunk is boldogok leszünk, hogy családot teremtettünk, állást foglalhattunk volna a palesztin-izraeli konfliktussal kapcsolatban.

Szánalmas figura: én

Ám abban a pillanatban, hogy veszélybe került a lehetősége annak, hogy biológiailag apa lehessek, hirtelen átrendeződtek a prioritások, ha csak rövid időre is. Bár az orvosok szerint sem szex közben, sem a kielégüléskor nem érzékelhető semmiféle “furcsaság”, a spermiumok közül számos életképtelen lehet. Bár eredetileg nem terveztem vér szerinti gyermeket, kártyavárként omlott össze minden, amit tudtam önmagamról, az ösztönök a ráció fölé kerültek, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy “hibás” vagyok. Egy selejt, aki nem fog gyermekeket nemzeni. Tóth Árpád “Meddő órán” című versének sorai visszhangzottak a fejemben: “Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én.” – ám a mélázásból a doki és a racionalitás hangja rázott fel: “Ne aggódjon, csak tartsa észben, hogy érdemes ránézni időről időre, és ha rosszabbodik, erősen javaslom a műtétet.

Apa leszek, csakazértis

Néhány perccel később már Kinga barátnőm kanapéján hevertem és sirattam a nemlétező gyerekemet – olyan régóta vizualizáltam, hogyan “készítjük fel” majd a kisebbik Steinert az életre, és ahogy megtanul bilibe pisilni, vagy késsel-villával enni, úgy tanulja meg azt is, hogy milyenek az emberek a világban. Kinga megértően hallgatott, majd így szólt: “Nagyon szeretnénk megóvni a gyermekünket minden nehézségtől, és mindent elkövetünk, hogy boldogok legyenek, szülőként viszont rengeteg olyan helyzettel találjuk majd szemben magunkat, amelyre nem tudjuk felvértezni őket.” Igaza volt: engem sem úgy neveltek fel, hogy az életben farkastörvények uralkodnak, vagy hogy egyszer majd valaki a szemembe mondja, hogy talán nem lehet gyerekem – mégis eljutottam odáig, hogy harminchat évesen pontosan átlátom a múltbéli tévedéseimet, tanultam belőlük, és boldog vagyok, hogy keresztülmentem rajtuk. Ekkor értettem meg: ez a tapasztalás is csak egy újabb fontos mérföldkő a felnőtté, szülővé válásom során. Az élet adott egy apró jelet, hogy igazán mélyen megérthessem, milyen fontos nekem az apaság.

Mégis van menekvés

Másnapra kitisztult fejjel és nyitott szívvel álltam szerelmem, Nimi elé: “Tudod mit, ha lesz vér szerinti gyermekünk, legfeljebb török-spanyol-erdélyi lesz, mint te – nem pedig német-lengyel-cigány, mint én. Legfeljebb kicsit több szőr lesz a mellkasán” – mondtam mosolyogva. – “És egyébként is örökbe akartunk fogadni, nem igaz?” Vőlegényem végtelen szeretettel a szemében, megnyugtató és higgadt hangon szólalt meg: “A helyzet az, hogy utánanéztem a dolognak… és egyelőre nem menekülsz az apasági kötelezettségeid elől.” Ezzel pedig elém tárt egy részletes kutatást, mely szerint minket, meleg pasikat sújt a legkevésbé a meddőségi para, ami a hereértágulatot illeti: a mesterséges megtermékenyítés során az orvos választja ki a tökéletesen működő hímivarsejteket, így még ha az ebihalak nagy része alkalmatlan is a babanemzésre, mindig van, aki tökéletes egészségnek örvend. “Mégiscsak szőke-kékszemű lesz, sorry” – fejezte be Nimi a felolvasást.

Kire ütött ez a gyerek?

Én pedig meglepő módon egyszeriben ugyanazt éreztem, mint a vizsgálat előtt: amint “biztonságba kerültek” a kis spermiumaim, az örökbefogadás tetszett az igazi megoldásnak, és valahol még csalódott is voltam, hogy ha mégis dajkaanya programon keresztül hoznánk kisbabát a nagyvilágra, nem Nimi mására “teremtjük meg”. Ebből pedig azonnal leszűrtem az örök tanulságot: még ha apaságról van is szó, mindig arra vágyunk elsősorban, amit nem kaphatunk meg. Nem az számít, hogyan, mikor, és melyikünktől lesz gyermekünk, hanem az, hogy amikor lesz, jóságra, tisztességre, önzetlenségre és szeretetre tanítsuk, és arra, hogy sose rettenjen meg tőle, ha az élet kihívások elé állítja. Ha így teszünk, nagy baj sosem történhet – sem az urológusnál, sem máshol. Már csak azért sem, mert mi, a szülei örökké ott leszünk majd neki, és a közhiedelemmel ellentétben nem homoszexualitásra, még csak nem is hipochondriára, és semmiképpen sem indokolatlan hisztériára, hanem elfogadásra, felelősségvállalásra és az élet szeretetére neveljük majd a – vér szerinti, örökbefogadott, vagy épp mózeskosárban, az ajtónk előtt talált – gyermekünket.

Steiner Kristóf

Instagram: @whitecityboy

Fotó: Alessandra Merlo

Haj: Matondo Patrick

Helyszín: Casati Hotel

Previous post

Itt az új Ádám&Dani-rész, ezúttal Lady Gagáról!

Next post

Bielik István: „Mindannyiunkban élnek sztereotípiák"