Életmód

Magyarország melegszik – Egy új „bevándorló” szemével-szívével Budapesten

A szerelmem és én második otthonunknak tekintjük Budapestet. Bár időnk javát Izraelben töltjük, szinte havonta látogatunk Magyarországra, ilyenkor pedig az utcán jártunkban-keltünkben kapunk hideget-meleget… de főként hideget. Ebben a hónapban a párom és én együtt írtunk a HUMEN hasábjaira – egy kis országról, ahol nagy változások történ(het)nek…

Nimrod Dagan az Izraeli Nemzeti Színház színésze és az ország egyik legnagyobb meleg magazinjának szerzője – nem mellesleg pedig a szerelmem, aki másfél év alatt tízszer látogatott velem Budapestre. Azt mondja: nem könnyű melegnek lenni sem Magyarországon, sem máshol a világban – még Tel-Avivban, a Közel-Kelet gay fővárosában sem. „A történemi idők kezdete óta megbélyegzik a homoszexuálisokat, és bár időről-időre elfogadott társadalmi norma volt a melegség, egy ponton az aktuális uralkodó egyház grabancon ragadta a »kéjelkedőket«, és előbb-utóbb börtöntölteléknek, vagy ami még rosszabb, bitófára valónak lettek kikiáltva.”

 

 

Niminek igaza van: a Tóra tövényei szerint nem is létezhetnénk – egyesek szerint –, hiszen utálatos bűnt követünk el. Hasonlóan vélekedik az Újtestamentum is, nem beszélve a Koránról. Generációról generációra öröklődik a homofóbia: „vigyázz, ő meleg”, „jó ha tudod, a fiúkat szereti” – azt kapjuk, mint mindenki más, aki nem fér bele a tökéletesnek képzelt társadalom képébe. De mi a helyzet Dáviddal és Jonatánnal, akik – a Tórából idézve – vallották egymásnak: jobban szeretik egymást, mint ahogy asszonyokat szeretnek? Róluk sem az izraeli vallásos iskolák, sem a magyarországi KDNP frakció nem szól egy szót sem. Ha pedig az oktatási rendszer ellenünk van, mégis ki fogja együttérzésre tanítani a következő generációt?

Nimi és én éveket át hanyagoltuk a pride eseményeket. „Még akkor is, mikor már rég köztudott volt, hogy meleg vagyok. Kapcsolatban éltem, a páromat ismerte a családom és a barátaim, de közösséget nem vállaltunk az ország LMBTQ embereivel” – meséli, én pedig hasonlóan vélekedem egykori önmagamról. Ma már azt mondom: homofób homokos voltam, aki annyit foglalkozott más melegek életvitelével és stílusával, mint ha legalábbis ez határozná meg az ember mivoltát. Olcsó provokációnak tartottam a „meleg büszkeség napját”, és zavarba ejtőnek tartottam, hogy „ezekkel az emberekkel” azonosítanak engem. Számunkra tiniként melegnek lenni azt jelentette: szeretünk valakit, aki történetesen azonos nemű, ugyanakkor nem akartunk magának a témának akkora teret engedni. Ma már másként gondolkodunk – együtt.

Miért? Mert rossz érzés olyan világban élni, ahol az ismeretlen gyűlölete természetessé vált. Miért van az, hogy mindenki utál valakit? A jobbosokat, a balosokat, a vallásosokat, a világiakat – no meg persze együttes erővel a buzikat. De ami mindannyiunkat összeköt: mindannyian csak élni szeretnénk. Ám ahelyett, hogy békében élnénk önmagunkkal és másokkal, azzal vagyunk elfoglalva, hogy a másikat pellengérre állítsuk. A melegjogi megmozdulások – és ebbe beletartozik az egyéni törekvés is, hogy a kedvesemmel kézenfogva sétálok Budapesten – az utolsó foszlányai azoknak a megálmodott demokratikus államoknak, amelyben lehetsz bárki, ugyanaz jár neked; nemcsak az utcán, de a törvény szemében is.

Szó sincs róla, hogy sokkolni, provokálni vagy szánalmat ébreszteni szeretnénk azzal, ha a Halászbástyán andalogva csókolózunk. Meg akarjuk mutatni a világnak, hogy teljes az életünk, boldogok vagyunk, és nem tűnünk el a társadalomból – akkor sem, ha az nem fogad be minket. És még azelőtt kell hallatnunk a hangunkat, mielőtt túl késő lesz – mert a történelem valahogy mindig megismétli önmagát. Sokan ismerik azt a tanulmánynak nevezett borzalmat, amelyet Dr. Mengele a haláltáborokban követett el a melegek ellen.

Oroszország egyes területein a mai napig törvénybe ütközik a homoszexualitás, és ha valaki „népszerűsíti” az életmódját LMBTQ emberként, Putyinnal találja szemben magát. Csecsenföldön hónapok óta tartanak melegeket börtönökben, koncentrációs táborokban, és mindannyian könyörületre vagy halálra várnak. „Perverznek, betegnek neveznek minket – pedig nincs annál betegebb dolog, mint vakon gyűlölni” – mondta nekem Nimi egy kellemetlen eset után, mikor egy nyugdíjas korú bácsi utánunk szólt a körúton: “Mi van buzikák, visszajöttetek Izraelből? Hiányzik a magyar fasz, mi?” Döbbenten álltunk a Starbucks előtt, majd kínunkban röhögésben törtünk ki.

Később a kávénk mellett beszélgettünk, mikor megkérdeztem Nimit, hogy érzi magát, és nem tört-e darabjaira a Magyarországba vetett hite. „Dehogy. Már edzett vagyok. Én még mindig elhiszem: olyan világot építünk együtt, ahol senki sem lehet kevesebb vagy több attól, hogy fiút vagy lányt szeret. Sem a barátai, sem a családja, sem a főnöke, sem a bíróság, az egyház, vagy a törvénykezés szemében.” Jó érzés volt látni, hogy sem a sértettség, sem a pesszimizmus nem hatalmasodott el rajta.

Büszke és boldog vagyok, hogy egy olyan fiúval osztom meg az életem és az otthonom – Izraelben és Magyarországon egyaránt –, aki hangosan és bátran jelenti ki: meleg vagyok – ilyen a természetem, nem tudok, és ami még fontosabb: nem akarok megváltozni.

 

Steiner Kristóf

 

 

Lenny Kravitz post inject banner
Previous post

Pedofilokhoz hasonlította a melegeket egy volt amerikai polgármester

Next post

Megszűnhet a homoszexualitás büntethetősége Ghánában