Április 26., a leszbikus láthatóság napja minden évben lehetőséget ad arra, hogy ne csak ünnepeljünk, hanem újraértékeljük azt is, hol tartunk ma. Ez számunkra is nagy felelősséget jelent: akár queer lapként gondolunk magunkra, akár 15 éve indult önmagunkra: meleg férfi lapként.
Miközben a közösség története tele van meghatározó leszbikus szereplőkkel és közösségi cselekvéssel, a róluk szóló történetek ritkábban kerülnek fókuszba. Ez nem véletlen, és nem is új jelenség. Egy rosszul működő, elnyomó, kivételező és privilégiumokkal terhelt rendszer hagyatéka. Ami ellen nem mindenképpen leszbikus társainknak kell küzdeniük, hanem a meleg férfiaknak is, akik szintén ennek a rendszernek a részei – sokszor haszonélvezői.
Pedig a meleg férfiak rendkívül sokat köszönhetnek a leszbikus közösségnek. Gondoljunk csak a nyolcvanas–kilencvenes évek AIDS-krízisére, amikor leszbikus nők tömegei végeztek létfontosságú munkát: gondoskodtak a meleg férfiakról, akiket halálos ágyukon sokszor egy teljes rendszer hagyott magukra. Mindezt azok után, hogy az 1969-es Stonewall Inn-i lázadás után a meleg férfiak sokszor kiszorították a láthatóságból a közös jogokért is küzdő leszbikusokat, olyan környezetet teremtve, amelyben a meleg férfiak bőven élvezhették a férfiaknak kiosztott társadalmi privilégiumokat, hátrahagyva nő társaikat. A meleg férfiak szót kaptak, őket meghallgatták, és nem kellett sok, hogy inkább a saját problémáikat helyezzék előtérbe.
A mai helyzetben ez a dinamika tovább él. A közösségen belüli aránytalanságok, különösen a férfiakhoz kapcsolódó társadalmi előnyök, a médiában és a kulturális reprezentációban is megmutatkoznak. Egyszerűbben: bizonyos történetek könnyebben jutnak el a nyilvánosságig, mint mások.
Mindez persze különösen nehéz egy olyan politikai környezetben, amit országunkban megszokhattunk. Magyarországon a láthatóságot az elmúlt évek politikai környezete még tovább szűkítette. A 2021-es propagandatörvény nemcsak általánosságban korlátozta a queer tartalmak megjelenését, hanem tovább mélyítette azokat a különbségeket is, amelyek eleve jelen voltak a láthatóságban. Akik eddig is kevesebb térrel rendelkeztek, azok még inkább háttérbe szorultak. Így a leszbikusok is.
Ennek ellenére a leszbikus közösség él, dolgozik, harcol. Civil szervezetek, informális közösségek és kulturális kezdeményezések dolgoznak azon, hogy történetek, tapasztalatok és identitások ne maradjanak láthatatlanok.
A kérdés most az, hogy mi következik. A korlátozó jogszabályok eltörlése és egy hosszú ideje tartó, kirekesztő közeg lezárása új helyzetet teremthet. De a láthatóság növekedése nem automatikus következmény. Ahhoz tudatos figyelemre, szerkesztői döntésekre, erőforrásokra és közösségi szándékra is szükség van.
És ez nem csak a politikán vagy a politikai döntéshozókon múlik. Mindez múlik a közösségen magán is. Fel kell tennünk a kérdést, hogy együtt hogyan dolgozzunk a jövőben, és hogyan segíthetnek a meleg férfiak abban, hogy ne csak nekik, ne csak a teljes LMBTQ+ közösségnek, hanem leszbikus testvéreinknek is több szó, több láthatóság és nagyobb reprezentáció jusson. Kivételesen fontos itt a meleg férfi közösség önkritikája. A szembenézés. Mi hogyan segítettünk eddig, és hogyan segíthetünk a jövőben? Mi hogyan reprezentáltunk eddig, és hogyan reprezentálhatunk a jövőben? Mi hogyan segítettük eddig a láthatóságot, és hogyan segíthetjük most?
A leszbikus láthatóság napja így nemcsak egy dátum a naptárban, hanem egy jelzés: arról, hogy kik azok, akik jelen vannak – és arról is, hogy kik azok, akiknek még több térre van szükségük. A kérdés végső soron nem az, hogy van-e vagy lesz-e láthatóság, hanem az, hogy kinek jut belőle.
