Kultúra

“Ki kell alakítanunk egy saját szerelemfilozófiát”

A magyar dj és producer, Legars új lemeze, a Fragments of a Lover’s Discourse igazi különleges zenei utazás a queer szerelem tengerén. Az albumon egyszerre van jelen a techno és a pop, a szex és a csalódás, a drag kultúra és a queer elméletek. Legarsszal az új anyag mélységeiről és filozófiájáról beszélgettünk. 

Az előző lemez, a Friction Days majdnem hat éve jelent meg. Mikor hallgattam az új lemezt és olvasgattam a dalszövegeket, kicsit azt éreztem, mintha az elmúlt hat évben elérkeztél volna egy út végéhez. Vagy legalábbis továbbra is tartanál egy végtelen úton, de most picit összegeznél…

Igen, ebben van igazság. Nagyon nagy a különbség a két album között. Az előző album születésekor nagyon sok zenét írtam, sokukról úgy gondoltam, hogy képezhetnék egy album anyagát és akkor gyakorlatilag összeválogattam az albumot. Most sokkal inkább egy koncept-albumról beszélünk, amiről már az elején tudtam, hogy milyennek kellene lennie, milyennek szeretném az összhangzását és milyen lenne a tematikája. Igaz, hogy közel húsz számból választottam ki ezt a tízet, de már azokat is egy egységes koncepció részének tekintettem Egy sokkal tudatosabb építkezésről beszélünk. Biztosan az előző évek összefoglalása. Mind abban, hogy én, mint zenei producer milyen stílusok ötvözetét szeretném megteremteni, mind pedig abban, hogy milyen narratív témák jelennek meg benne.

Ha kicsit spiribbre vesszük a figurát, akkor kimondhatjuk, hogy volt egy spirituális utazás benned?

Volt. Amikor az előző albumot írtam, még együtt éltem az élettársammal. Majd 2017-ben szakítottunk, de máig ő az egyik legjobb barátom. Nagyon közel állunk egymáshoz és olyan, mintha a testvérem lenne. A szakításunk egy felfedezőutat is elindított bennem.

Maga az album is egy utazás: pop és dance, deephouse és techno, balladák és mély frekvenciák, szerelem, szex, bujkáló szívfájdalom… Van itt minden.

Ami a témákat illeti, az volt a célom, hogy azt a szerelemképet próbáljam körbe rajzolni, amit a saját, a barátaim és ismerőseim élményeiből tapasztalok. Egyik oldalon ott van a szerelem, másik oldalon a szerelem szabadsága – mindegyik egy meleg perspektívából nézve. Nagyon sok paradoxont látok magam körül: az emberek, miközben szerelemre vágynak, nagyon egyedül vannak, de nem akarnak kizárólagosságot a szerelemben. Mintha mindent egyszerre szeretnénk habzsolni. És ez nagyon szívfájdalommal jár. Nem akarunk elköteleződni, de meg szeretnénk találni a párunkat. Mintha mindig valami más igényünk kerülne előtérbe és azt szeretnénk 100%-ig kielégíteni. De ezért mindig kell valamilyen árat fizetnünk, amit viszont nem akarunk megfizetni. Ezek a hangulatok jelennek meg ebben a lemezben.

A Sometimes I See-ben például az a fajta fájdalom, mikor rájössz, hogy a másik mégsem az igazi, de ő ezt nem akarja belátni, ahogy te sem igazán, mert csupán egy-egy pillanatban ismered fel, hol tartasz a történetben. De ott van a Naked With You, ami pedig abszolút egy szexközpontú dal, amit erősen lehet kötni a chemszexhez, ami mostanában rendkívül dívik és nagyon romboló is tud lenni. Ott a szex frivol oldalát közelítem meg.

Érdekes, hogy kiemelted a szívfájdalmat, mert a lemezt hallgatva pont azt éreztem, hogy körbejárod a szerelmet, de a szívfájdalom sose teljesedik ki, inkább mindig csak meg van kapargatva. Nincs egzakt kimondva, hogy a szerelem tud egy rossz dolog is lenni.

A szembenézést mindig megpróbáljuk elkerülni. Gyakran az a benyomásom, hogy egy állandó lavírozásban vagyunk. Akarjuk is és nem is, szembesülni is akarunk és nem is, a mélyére is akarunk menni és nem is, el akarjuk fogadni a tényeket és nem is.

Nem is írnál egy tipikus heartbreak dalt, ami nyíltan kimondja, hogy a szerelem egy dög?

Lehet, hogy van bennem egy kis szemérmesség. Nem vagyok költő, de azt gondolom, hogy minden művészetnél kell némi távolságtartás. Ha túl direkten fogalmazunk meg valamit, az könnyen átmegy érzelgősségbe és banalitásba. És én nagyon félek az érzelgősségtől és banalitástól. Sokat gondolkoztam azon, hogy az Eating Airt feltegyem-e az albumra. De úgy döntöttem, hogy ez is része a palettának és bevállalom. Végül nagyon jó visszhangokat kaptam rá. Ez az egyetlen igazi ballada.

A dalszövegírás nem költészet?

Talán inkább a kistestvére. De a költészet szerintem elemelkedettebb és elvontabb. Én nem merem mondani, hogy ez költészet.

Ez azért picit egy túlzott szerénység.

Lehet, hogy benne van ebben az is, hogy magyar szakot végeztem amitől van bennem egy fajta alázat a költészettel szemben. Nem igazán úgy tekintek magamra, mint költőre, mert nem érzem azt, hogy meglenne rá a jogosultságom. Közben pedig nagyon szeretek szövegeket írni és nagyon komolyan végiggondolom őket: stimmelnek-e ritmikailag, prozódiailag, tartalmilag…

Rengeteg filozofikus gondolat van a lemezen, egysoros, rövid, de erős gondolatok. Kicsit néha olyan is, mint egy füveskönyv.

Igen, mert nagyon sok mindenen tanakodom és szerettem volna, ha ez megjelenik a lemezen. Végeredményben néha aforizmák jelennek meg a szövegekben.

Ráadásul én szeretek ellentmondásokkal dolgozni. Erre megint csak az Eating Air a jó példa: azt mondják, hogy a legjobb dolgok ingyen vannak, mégis mindennek megvan az ára. És akkor végtére is mi igaz?

De az aforizmákban ez a veszélyes is: ki lehet mondani igazságokat úgy, hogy nem helyezzük őket semmilyen kontextusba. És tessék, itt van két olyan kifejezés, ami az angolban jelen van: „The best things in life are free” és „Everything has a price”. A kettő itt pedig ütközik.

Az Eating Air tipikusan a reménytelen szerelemről szól, mikor az ember elhiteti magával, hogy a másik akarja őt. És a végén mit csinál? Levegőt eszik. Egy olyan valamiből próbál táplálkozni, ami nem létezik, és éhen hal.

Beszéltük, hogy több dolog ütközik és mennyi zenei stílus van ezen a lemezen. Ez jól feloldja a sznobizmust, ami sokszor érez az ember a hallgatok körében: aki popzenét hallgat az ostoba buzi, aki meg technót hallgat, az hülye drogos. De te szerencsére megannyi műfajnak mondod, hogy jöjjön nyugodtan.

Valóban van egy kultúrsznob hozzáállás, ami ellen nagyon küzdök. Nem szeretek semmilyen beskatulyázást és ezért direkt lépek át határokat. A Potion Magique-ban az egy minimal house alapra rakok egy nagyon popos vokált.

Az ember igényli, hogy kategóriákba sorolja az világot, mert így tudja könnyen értelmezni. Ez egy természetes igény, ami nagyon sok csapdahelyzetet eredményez: beleringathatod magad egy elképzelésbe vagy hiedelembe, de ha utána nem tudsz kilépni belőle, pedig valamiért ki kell, csapdába kerültél. Nagyon nehéz a szabadsággal élni. Az az igényünk, hogy mindent beskatulyázzunk és azt mondjuk, hogy a pop a buták, a techno meg a drogosok zenéje. Ez egy tévút, csakhogy nehéz nem dobozokba tenni dolgokat. Ez strukturálja a teljes gondolkodásmódunkat. Én próbálom kicsit felrúgni ezeket a kész struktúrákat, mert ez segít abban, hogy innovatívan és kreatívan tudjuk gondolkodni a világról.

Ezért is juthat nagyon sok különböző zene és előadó az ember eszébe, ha téged hallgat. The XX, Dido, Linkin Park. Teljesen más világok, de itt valahogy találkoznak. Valaki ezen megsértődne.

Én imádom ezt. A legnagyobb döbbenet számomra az volt, mikor Norbi barátom (Norbert van Toth), aki masterelte az albumot, azt mondta, hogy a Drag Me számára a Vogue-ot idézi Madonnától. És értettem, hogy miért gondolja így. A dal elején lévő akkord és a háttérben lévő dobok is eszébe juttathatják a Vogue-ot. Nekem eszembe nem jutott volna ez a kapcsolódás, de végül én is megtaláltam és nagyon izgalmas élmény volt. Picit mintha beleláttam volna egy másik ember agyába, hogy nála mik hogyan kapcsolódnak össze.

Gondolom, ezek nem véletlenek. Sok irodalmi és zenei élmény csapódhat le egy lemezen.

Egyértelműen ez történik. Sokan mondták nekem, hogy mennyire erősen benne van a 80-as évek a zenémben. Bár szerintem ettől már kezdek eltávolodni.

Amikor elkezdtem zenét írni, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy a 80-as évek jelen legyen. Én a 80-as évekbe nőttem bele zeneileg, sokat hallgattam a korszak zenéit és teljesen tudattalanul hatnak rám. Utólag ismertem fel korábbi dalaimban, például a Paris périphérique-ben, hogy tényleg full 80-as évek. De akkor, amikor írtam, ezt nem vettem észre. Izgalmas, hogy mi hat ránk tudattalanul.

Kezdetekben funkcionális tánczenét akartam írni, klubzenét, de valahogy mindig más irányba kanyarodtam el. Nem tudtam megragadni a klubzenei keretek között, mert annyira erős a dalszerzői vénám, amit a kamaszkoromból hozok. Akkor kifejezetten a popzene vett körül és kifejezetten popdalokat írtam gitárral. Az ember nem tud kibújni a bőréből. Egy ideig tiltakoztam ellene, de rájöttem, hogy valójában ebből merítem az erőmet: abból kell építkeznünk, ahonnan jövünk, amiből van valós tapasztalatunk, mert attól leszünk hitelesek. Minél inkább el tudtam ezt fogadni, annál inkább éreztem, hogy ér valamit az, amit csinálok.

Miért tiltakoztál ellene?

Minden bizonnyal sznobizmusból. Mikor elkezdtem zenei producerként dolgozni, voltak olyan álmaim arról, hogyan leszek sikeres és befutott. De még nem volt bennem egy eléggé árnyalt a kép arról, hogy mit akarok. Úgy gondoltam, mindenképp össze kell kötnöm a bennem lévő zenei produceri nézeteket a stílussal, amit dj-ként képviselek. Ennek a kettőnek pedig egy irányba kell tartania ahhoz, hogy sikeres legyek előadóként. Nagyon sok ilyen példánk van erre az angolszász és német világban, ahol vannak zenei producerek, akiknek a produceri munkája erősen összekapcsolódik azzal, amit dj-ként csinálnak. És így kellett kialakítaniuk a saját zenei identitásukat, ami aztán majd azt eredményezi, hogy turnézhatnak, játszhatnak klubokban és utazhatnak a világban.

Majd szép lassan rájöttem, hogy lehet, hogy nekem nem ezt az utat kell követnem.

Mondok egy példát: DJ-ként nagyon fontosnak tűnhet, hogy eljuss játszani a Balaton Soundra. Elmentem, játszottam a Balaton Soundon, nagyon jó élmény volt… És akkor mi van? Állandó hajhászás van abban az elképzelésünkben, hogy mi a karrier. De hajlamosak vagyunk nem észrevenni azt a sémát, hogy elérünk valamit, és máris egy másik dologra leszünk éhesek. Ez az éhség borzasztó. Mert akkor sose elégülsz ki, csak új célokat kergetsz. És ettől a kényszertől és nagyon szeretnék megszabadulni, és sokkal jobban örülni annak, amiben éppen benne vagyok. Az album megírása nekem pont ilyen élmény volt: fürdőztem abban, hogy próbáltam kialakítani a formáját a lemeznek.

Most elégedett vagy? Vagy úgy vagy vele, hogy már nem érdekes, hogy ez a lemez éppen hol tart például zeneileg, csak „go with the flow”?

Bennem van a go with the flow. De valójában a sikert fogalmazom meg máshogyan. Mi a 80-as 90-es évekből jövünk, amikor még más volt az egész világ és a zeneipar is. Ma biztosan lehet még kiugró ismertségre szert tenni, de van egy olyan érzésem, hogy elképesztően nagy árat kell érte fizetni. És már nem vagyok benne biztos, hogy a boldogságomat be kéne áldoznom az ismertségért. A siker már nem azt jelenti számomra, hogy kívülről mennyien ismernek el és mennyien jönnek el a koncertemre vagy hányan streamelik a dalaimat.

Nagy csapda, hogy állandóan azzal vagyunk elfoglalva, hogy hányan nézik az Instagram posztjainkat, miközben fogalmunk sincs, hogy valóban követnek-e bennünket, és nem is tudunk rájuk építeni, mert az emberek figyelme annyira szét van szabdalva, hogy nem tudsz mást csinálni, csak tunkolod magad bele az emberekbe. Na, ez nekem nagyon nem tetszik. Ezért a sikert inkább már úgy fogalmazom meg, hogy el akarok érni egy ideálhoz, ami az én boldogságomat megteremti.

Ezt az albumot elképesztő nagy boldogság volt írni. Több mint a felét 2020-ban írtam, ami tökéletes időszak volt az introspekcióra. Kaptuk a nagy pofont – különösen Barcelonában, ahol a tavaly tavaszi karantént töltöttem -, be kellett zárkóznunk, és ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy magamba süppedjek és ki tudjam hozni magamból azt, amit ki tudok. És az, hogy a mélybe le tudtam nyúlni és magammal tudtam hozni nagyon sok mindent, ez jelenti az igazi sikert. Maga az út.

Kicsit ez az album a te Ray of Lightod.

Az biztos benne van, hogy sok minden kapcsán sikerült egyensúlyt találnom önmagamban. Ez az érzés jobban jelen van, mint az előző albumon, amin persze vannak dalok, amiket máig szeretek és játszottam is róla két dalt a lemezbemutatón, a Friction Days-t és a Millove-ot. De ha visszatérünk a két lemez összehasonlításához, akkor az valóban egy hektikusabb, szétszórtabb, izgágább cucc volt. Itt pedig valóban van egy letisztultabb történet. Meglátjuk. merre megyek tovább. Bízom benne, hogy ez is egy átmeneti állapot és hogy még van hová fejlődnöm – ha ez a jó szó rá.

Ami nekem megkoronázta az albumot, az a címadás története.

Nagyon kötődőm Roland Barthes-hoz, aki egy esszéista, filozófus és strukturalista nyelvész. Egyébként ő is meleg volt. Főként a 70-es években írta meg a legnagyobb szövegeit, amikben van egy elképesztő költőiség és egy egzakt tudományosság is. Ez a kettő együtt nagyon szépen találkozik. 1977-ben jelent meg a Fragments d’un discours amoureux című könyve, amit magyarul két fordításban adtak ki: Beszédtöredékek a szerelemről és Egy szerelemnyelv töredékei. Nehéz lefordítani ezt a címet, az angol fordítás sem tökéletes, de nem lehet jobban.

A könyvben két-három oldalas írások vannak a szerelem egyes aspektusairól. Nagyon bonyolult képletek vannak benne. Sokat ír a féltékenységről, dühről, a szorongásról. Úgy térképezi fel a szeremet, hogy alapállása szerint nem lehet strukturáltan leképezni a működésmódját. A szerelemnyelv nem tud egységes lenni, hanem állandóan az érzéseink között botladozunk és próbáljuk ezeket valahogy egységes formába ölteni – azt tudom legfeljebb felmérni, hogy a jelen pillanatban hogyan állok a másikhoz, de mindez öt perc alatt megváltozhat. Most gyűlölöd a másikat, aztán szereted. Valahogy ez a könyv tudja a legegységesebben megfogalmazni azt az elképesztő szétesettséget, amit a szerelem előidéz az emberben. Vagy legalábbis bennem. Iszonyatosan sokszor éltem meg a különböző formáit.

És egyszer csak kipattant a fejemből, hogy amúgy is szeretem ezt a könyvet, húszévesen olvastam először és mindig visszatér hozzám, így ez lenne a méltó címe a lemeznek. Végeredményben úgyis ezeket a különböző lelkiállapotokat akartam bemutatni. Műfajilag is ezért engedtem meg magamnak, hogy ennyire sokfelé menjek el. Mert a műfajiságon keresztül is ki lehet fejezni a sokoldalúságot: a poptól a balladán keresztül a house-ig és a technóig. A Naked With You például elektropop, amit eddig sose írtam.

Ennek az albumnak az is eredménye, hogy saját bevallásod szerint jobban elmélyedtél az LMBTQ kultúrában, a queer elméletekben. Hogyan kell ezt ilyenkor érteni? Ez egy LMBTQ lemez?

Ez kifejezetten egy LMBTQ lemez. Eddig is lehetett tudni róla, hogy ehhez a közösséghez tartozom: csináltam a !tape bulikat, a Magic Mirror menedzsere vagyok a Szigeten… De nagy fejtörést okozott nekem, hogy ezzel a lemezzel művészként is felvállalom magam, amit eddig nem tettem meg. De közben azt gondoltam, hogy ehhez a közösséghez tudok beszélni és ennek a közösségnek van szüksége különböző nézőpontok bemutatására. Én nem tudok semmivel sem többet, mint mások, viszont sok témáról nem beszélünk ennek a közösségnek. Nagyon nagy híján van ez a közösség annak, hogy találjon nekiszóló üzeneteket.

Hogyan tudnak megjelenni queerelméletek egy lemezen?

Nem az a lényeg, hogy queerelméleteket próbáljak bemutatni. Azért kezdtem el ismerkedni queerelméletekkel, mert feltettem a kérdést, hogy mivel is tudunk mi azonosulni. Nagyon nehéz számunkra, hogy nincsenek előttünk modellek. Ki kell alakítanunk egy saját szerelemfilozófiát és azt, hogy hogyan akarjuk működtetni a kapcsolatainkat. Nem gondolom, hogy le kellene másolnunk azt, ahogy a heterók élnek. Más a dinamika egy férfi és egy nő között, mint két férfi vagy két nő között. Éppen ezért kell megtalálnunk a saját utunkat. És nagyon nehéz a szabadsággal mit kezdeni. De mégis ez lesz a leghitelesebb út. Ez a fajta saját útkeresés az, ami lenyomatot hagy ezen a lemezen: a saját tapasztalataink.

És a legqueerebb dal minden bizonnyal a Drag Me lenne. Bár ott az All The Others is a House of Abundence szójátékkal…

Az All The Others a poliamoriával foglalkozik. Mit tudunk azzal kezdeni, ha féltékenyek vagyunk? A poliamori kapcsán engem eléggé tud nyomasztani, hogy mekkora könnyedséggel tudunk arról beszélni, hogy mindenki szeressen mindenkit és hogy igenis több emberhez kapcsolódhatunk. És valóban, ahogy a dalszövegben is írom, a szerelmet nem lehet porciózni. végtelen mennyiségű szeretet lehet bennünk. A poliamori csupán azt az igényt felejti el, hogy valahova tartozni akarunk, a szerelemben egy biztonságérzetet akarunk megtalálni. Ha a társunknak több velem egyenértékű szerelme van, akkor hogyan lehet biztos abban, hogy ő tényleg az enyém? Ezek a paradoxonok, amik engem foglalkoztatnak. Az All The Others egy kifejezetten queer dal. A Drag me nyilvánvalóan queer, de inkább az identitás, nem pedig az orientáció kapcsán. De szerintem a Naked With You is nagyon ehhez a queer világhoz köthető.

 

A Drag me ezen felül egy drag múzsához írt dal…

Lyncolnnal a találkozásunk Katalóniában egészen döbbenetes volt. Barcelonában éltem és elmentem egy szélsőbalos, nagyon sok meleg punkkal megtűzdelt anarchista táborba. Gyakorlatilag teljesen illegálisan elfoglaltunk egy kempinget és a szervezők még arra is tanácsot adtak, hogy hogyan lehet teljesen ingyen eljutni a helyi kisvasúttal jegy nélkül. Egy nagyon alternatív gyülekezet volt. Az egyik éjszaka ismertem meg Lyncolt és reggelre a tengerparton kötöttünk ki. Ment az őrültködés, szakállasan, női fürdőruhában, mindeféle parókával parádézott a többiekkel együtt. Nem ő volt az egyetlen furcsa figura, de neki volt igazán karizmája és engem teljesen elbűvölt.

Korábban engem a drag kultúra nem igazán vonzott, valamilyen oknál fogva tőlem nagyon távol áll. De ahogy megismertem, hogy Lin miket csinál Madridban, az teljesen lenyűgözött. Nagyon komolyan bele tudja ásni magát az identitás kérdésbe és egész nonbináris felfogásába, ami számomra nagyon szemfelnyitó élmény volt. Én eddig annyit láttam a drag kultúrából, hogy fiúk vagy lányok megpróbálnak az ellenkező nemnek egy tökéletesen megfelelő gúnyájába öltözni és parádéznak a színpadon. De rájöttem, hogy ennél sokkal mélyebb szintjei vannak és jó lenne ezt komolyabban átemelni a közgondolkodásunkba. Bár lehet csak nekem nem volt annyira jelen….

Nagyon sok mondanivalója ennek a kultúrának számunkra. Megmutatja, hogyan próbáljuk meg megtalálni a saját önkifejeződésünket anélkül, hogy mások, tehát a heteronormatív világ meghatározásai szerint próbálnánk gondoskodni önmagunkról.

És a lemez vége a sokat emlegetett Naked With You, ami kicsit kilóg, kicsit nem, és egy nagyon merész és bátor dal. És nagyon szókimondó…

Ez egy szupernagy gag. Sokszor azok a dalok sikerülnek a legjobban, amelyek egyetlen lendületből születnek meg. Két nap alatt megírtam a karanténban, egy hét alatt pedig kész volt a teljes szám, a klippel együtt. Úgy, hogy alig lehetett kimozdulni, mert a barcelonai karanténban csak reggel és este lehetett elhagyni az otthonodat, egy órára, sport céljából. Éjt-nappallá téve ezen dolgoztam, bár semmi más dolgom nem is volt, mert az előadóművészet úgy ahogy van, megállt, én pedig jóformán csak ezen a területen dolgozom. Ez egy hatalmas vicc, ami egyáltalán nem vicc. Egy teljesen DIY klip volt, sose foglalkoztam képpel, és ezért vet fel kérdéseket, hogy hogyan van létjogosultsága annak, hogy ezt publikussá tegyem. De kliprendező barátaim is azt mondták, hogy ez jól sikerült. Ez egyetlen nagy gesztus, amit a maga kontextusában érdemes értelmezni.

Nagyon fontos számomra, hogy ezzel zárul az album. Ez a legpopulárisabb dal, szóval pont az elején lenne helye vagy pedig egy nagyon hangsúlyos helyen. Az albumok vége gyakran levezetődal szokott lenni, de itt nem erről van szó. Ennek az az oka, hogy van egy nagyon erős érzelmi súly ebben a lemezben. Ez egy komoly lemez. Úgy gondoltam, hogy azzal, hogy a végére kerül ez a dal, az egész albumot időzőjelbe teszem és megkérdőjelezem úgy, ahogy van. És ez fontos. Mert ha elkezdjük túlkomolyan venni magunkat, elkezdünk patetikusak lenni. Elkezdünk úszni a nosztalgiában és az vezet az érzelgősséghez. És úgy éreztem, hogy ennek csak itt lehet a helye az albumnak, egy olyan súlyú, melankolikus dal után, mint a Sometimes I See. És így utána jön egy nagy fellélegzés: jól van srácok, annyira nem komoly a helyzet.

Mondtad, hogy ez egy LMBTQ lemez. És a homofób törvény miatt ez közben egy kockázatos albummá is vált. Ez a lemez a szerelem szabadságáról is szól, miközben az ország pont próbál bezárni ilyen tekintetben.

Majd lehet, hogy jön a feketeleves, de nincs bennem félelemérzet. Annyival fontosabbnak érzem, hogy mi magunk megtaláljuk a magunk nyelvét és módját, hogy tudjunk egymással kommunikálni, hogy emellett mindenki más kinyalhatja a seggemet. Nem akarok befeküdni a félelemnek. Pedig én nem tartom magam nagy aktivista lázadó valakinek. Élni akarom a saját életemet és nem vagyok hajlandó arra, hogy politikusok mondják meg nekem, hogyan kell élnem. Ez végeredményben ennyire egyszerű és jellemző.

Aki ma szabad akar lenni, az már aktivista.

Igen, de végeredményben ez azért van, mert a politikusok raknak minket ilyen pozícióba. Attól én még nem vagyok aktivista. Csak mert ők megmondják ki vagyok, még nem az vagyok. Hanem az, akinek én tartom saját magamat.

Ugyanez jelenik meg az egész Pride-dal kapcsolatos küzdelmünkben: ne arról szóljon a élet, hogy milyennek akar minket láttatni vagy hogy milyen skatulyát engednek meg nekünk és milyet nem. Nem. Hanem arról, hogy mi hogyan látjuk magunkat. Igenis fogadjanak el minket és azt, hogy ugyanúgy vagyunk, mint ők. Máskülönben továbbra is csak a mozgásterünket kívülről meghatározó hozzállás függvényében tekintünk önmagunkra is, elfogadjuk, hogy másodlagos állampolgárok vagyunk. De azt is belátom, hogy van bennem egy nagyon nagy fokú „idealizmus”. És mégis: ha nem vagyok idealista, megtagadom a demokrácia azon alapját, hogy minden ember egyenlő.

Nekünk az a dolgunk, állítsuk magunkat: ezek vagyunk mi. Emellett számomra semmi más nem számít. Mert ha más szempontok szerint kezdem el élni az életemet, akkor hazugságok béklyójában fogok élni. És akkor végeredményben mások kezébe adom annak az engedélyezését, hogy hogyan élhetek egyáltalán.

És miről szólna a művészet, ha nem a lázadásról.

A művészet talán arról szól, hogy megpróbáljuk a legmélyebb rétegeinket a felszínre hozni és átadni másoknak, kifejezni azt, megmutatni a világnak. Hátha ezzel másokat is inspirálunk. Ez a különbség például a naplóírás és az önéletírás között: hogy magunknak vagy másoknak szánjuk a leírtakat. A naplóírás az én megközelítésemben nem irodalom, az önéletírás viszont az. Ilyen értelemeben a művészet lázadás. Nem a szó harci értelmében, hanem olyan értelemben, hogy csak azzal törődik, hogy ő maga „kifejezésre jusson”, a felszínre kerüljön, a magánszféra teréből a „köz szférájának” a terébe jusson. Ilyen értelemben nagyon önző is: saját magáról szól, kirakja magát az asztalra. Nem tudod kirakni magad az asztalra, ha te magad egy mások által meghatározott kép vagy. Igazából ezzel megyek szembe.

Fontosabbá vált ez a lemez az elmúlt hetekben?

Az a furcsa, hogy igen. De talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy a kontextus maga hordoz egy sokkal nagyobb tétet, mint korábban. És egyáltalán nem számítottam erre. A Drag Me pont akkor jelent meg, mikor kijött ez a rémes törvény és egészen új perspektívába helyezte a dalt. Egész addig a saját szabadságunk kifejezéséről szólt. A helyünk a nyugati világban ismét kapott egy maflást, és rendszerellenessé tette a számot. Míg a klip megjelenésén dolgoztam, rájöttem, hogy teljesen megváltozott a kontextus. Ez a helyzet meglep. Bizonyos szempontból örülök neki. Lehet, hogy támadhatóvá válok, de ez egyelőre nem érdekel. Az a tény viszont, hogy ez a dal, amely az identitás és az önkifejezés közötti összefüggésről szól, szó szerint lázadássá vált. És ez nagyon furcsa a számomra.

 

A teljes cikket elolvashatjátok a humenonline.hu oldalon.

A teljes interjút meghallgathatjátok Spotify-on és YouTube-on a Humen Erőforrás podcasten.

Legars Fragments of a Lover’s Discourse című lemezét meghallgatjátok Spotify-on.

 

Kanicsár Ádám András

@kanicsar

 

 

 

 

Legars Fragments of a Lover’s Discourse című lemezét meghallgatjátok Spotify-on.

 

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar

Képek és grafika: Fazekas Endre

 

Ez a cikk a Humen Magazin 2021/5. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb