Kultúra

„Keresem azt az egy nőt, akit az életem végéig szerethetek – de még nem jött el”

Andella Mirtill rendezővel a Mint egy haiku című filmjéről beszélgettünk

 

A kilencedik Friss Hús queer szekciójában mutatják be Andella Mirtill Mint egy haiku című rövidfilmjét, ami egy szusiséf és a róla filmet forgató rendező románcáról szól. A mindössze 23 perces alkotás annyira komplex, érett és érzékeny, hogy muszáj volt alaposan kifaggatnom annak 23 éves rendezőjét. Az Orczy-parkban beszélgettünk a filmről, az SZFE-s életről, a Budapest Pride-on végzett önkéntes munkájáról és arról, hogy milyen volt tizenévesként Kaposváron egy másik lánnyal kézen fogva végigmenni az utcán.

Honnan jött ennek a filmnek az ötlete?
Mindig azt az érzelmet, hangulatot, kérdést keresem, ami megfogalmazódik bennem. Nagyon erősek az álmaim, ha ott van egy erősebb szimbólum, amit érdekesnek találok, akkor azon indulok el. Az elején annyi volt meg, hogy biztosan két nőt akarok és egy bezárt környezetet, ahol szorosan tarthatom az ellentétes karaktereket. Azt tudtam, hogy Elena (Kurta Niké) főnöki szerepben van, és lesz egy helye, amit működtet. Ez egy sima bár lett volna, de véletlenül rábukkantam egy YouTube-videóra, ami egy szusiséf egy napját mutatja be. Nagyon megfogott az az alázat és precizitás, akkor jöttem rá, hogy ez Elena karaktere. Innentől egyértelmű volt a szusis világ, amivel alaposan feladtam a leckét a stábnak, mert senki nem volt járatos ebben a közegben és én is még csak akkor ismerkedtem vele. Az volt a célom, hogy a nézők elhiggyék, tényleg így működik egy szusiétterem, legyenek pontosak a mozdulatok. Ezzel nagyon sok energia elment, gyakorlatilag a nulláról kellett felépíteni.

Hogyan sikerült mindezt megvalósítani?
Ez a diplomamunkám. Nagyon régen kezdődött, és közben bejött az SZFE széthullása, meg a covid is. Nagyon sok kihívás volt, össze kellett tartani a stábot és motiválni, de olyan embertípus vagyok, hogy bármilyen csapatba bekerülök, én leszek az óvónéni: mindenki legyen rendben, mindenki érezze jól magát, villámhárító-szerűen magamba szívok mindent. Ezt a filmet nagyon a magaménak érzem, mindig vigyorgok is rajta, mint egy őrült, mert nagyon kedves nekem; főleg a színészekkel való munka volt az.

Már akkor kiválasztottam őket, amikor még meg sem volt a forgatókönyv, csak az íve és néhány jelenet. Az volt a koncepcióm, hogy a színészekre akarom formálni a karaktereket. Megvolt a fejemben, hogy nagyjából milyenek a karakterek, írtam egy listát a színészekről, és a két szerepre Niké és Blanka volt a favorit. Nagyon sokat elmond az emberről a környezete, és én nem akartam az első öt percet ennek a magyarázatával eltölteni. Azt akartam, ha a néző meglátja a környezetet, azt mondja, ez Elena, aki nem szavakkal mondja el, amit érez. Niké szerintem elképesztően állta a sarat, egy napja volt a betanulásra. Volt egy szusikonzulensünk, akivel próbáltunk is, és ott volt a forgatáson. Nikét konkrétan bedobtuk a konyhába és ő egyszerűen eggyé vált a környezettel. A felvételek között is takarította a pultot, rendezgette a dolgokat, teljesen átszellemült. Hamar eldöntöttük, hogy kettészeljük a filmet és tulajdonképpen ez volt a legnagyobb kihívás. Az eleje egy dokumentumfilm, aztán hirtelen váltunk narratív szemszögre. Blanka (Mészáros Blanka, akinek a karaktere Elenáról készít filmet) a film első felében csak a hangjával tudott játszani, alig jelenik meg egy-egy pillanatra. Ahogy felvette a jeleneteket, annak kellett elmondania, mit érez.

A két főszereplőn rögtön látszott, hogy nagyon jó dinamikájuk van. Ahogy figyeltem őket, rájöttem, hogy nem pontosan olyan karakterek, amilyenek elsőre a fejembe voltak, de így jobb. Eldöntöttem, hogy inkább a többi dolgot fogom finomítani, mert az a legfontosabb, hogy a kettejük közötti kémia stimmeljen. A forgatókönyv már rájuk íródott és szerintem ez egy sokkal jobb megközelítés. Amikor már megvan a végleges könyv és úgy jön be a színész, gyakran rájössz, hogy nem illik rá, át kell fogalmazni, ő is inkább beledadog, nem jó, nem jól jön ki a tempója. Azt szerettem volna, ha már amúgy is egy dokumentumfilmet próbálunk megjeleníteni, közelítsük meg úgy az elején, hogy az élőbeszédjüket használjuk fel.

 

 

Mennyire írtad bele magadat a történetbe?
Nagyon. Úgy tudnám mondani, minden filmemnél van egy fő kérdés, ami foglalkoztat. Amikor ez a film íródott, abban a hangulatállapotban voltam, hogy nagyon aggódtam azon, úristen, mi lesz velem, ha tíz év múlva ugyanígy csak a munka lesz, nem lesz párom, nem lesznek lehetőségek, ugyanebben az országban, ugyanebben a rendszerben élünk. Feltettem magamnak a kérdést, hogy bírni fogom-e, mi lesz velem, ha tényleg így lesz. Ez volt a kiindulási alap érzelmileg, ezért Elenát úgy alkottam meg, hogy ő száz százalékig én vagyok. Munkamániás, távolságtartó, nehezen nyíló, amikor megnyílik, akkor viszont nagyon. Az, hogy ennyire alárendeli magát a munkájának, ad Elenának egy olyan bölcsességet, amivel nagyon finoman tudja kezelni azt a helyzetet, hogy megint belezúgott egy lányba, de látszik, hogy nem lesz belőle semmi, mert annak barátja van és már menne haza. Tudja, hogy ez nem róla szól és hogy el kell engednie.

Az elején van egy jelenet, amikor az egyik srác azt mondja, próbálkozott Elenánál, de nem sikerült. Mennyire akartad, hogy ebből kiderüljön, ezt nem azért nem akarja, mert nem hisz a főnök-beosztott viszonyban, hanem mert egyszerűen nem érdeklik a férfiak?
Sok olyan dolog van, ami nincs kimondva, de a színésszel megbeszéljük, hogy ez a háttere, tudja, hogy ő ebből a közegből jön. Megbeszéltük, hogy Elenát csak a nők érdeklik. A színész tudja, hogy ő ebben van, de én ezt direkt hagytam nyitva, mert nem ez a lényeg. A férfi karakterek visszafogják a nőket, egyikük magára marad a rendezésben, a másikuk nem tud velük a magánéletében kapcsolódni. Azt akartam, hogy a magukra hagyatottság érzése meglegyen mindkettőjükben.

Úgy ültünk le a társírómmal, hogy nem egy LMBTQ filmet akarunk csinálni. Egy filmet akarunk csinálni, ami erről és erről szól, és nem a melegség a konfliktus, ahol megjelenik az anyuka, lejön az emeletről, hogy „de lányom, én ezt nem helyeslem” – ilyet nem akartam. Általános dolog, hogy belezúgunk valakibe, de ő nem akarja ezt, vagy nem teheti meg, hogy akarja. Ebből a szempontból a film mindenkinek szól, aki volt már szerelmes. De nyilván nagyon fontos nekem, hogy egy LMBTQ blokkban megy le. Úgy lehet erről beszélni, ha mindenkinek lehetőséget hagysz, hogy kapcsolódjon. A szakdolgozatomban is foglalkoztam az implicit és explicit üzenettel. Számomra fontos, hogy implicit legyen az üzenet, ne forduljon ki senki a kamera felé azzal, hogy akkor női jogok, meg LMBTQ jogok. Úgy jelenítettem meg a két nőt, hogy nem a meleg érzelmek jelentik a konfliktust.

 

 

Akkor ez egy kapcsolat lezárása volt, vagy egy félelemnek a kivetítése és feldolgozása, hogy egyszer belekerülsz ebbe a helyzetbe? Nem egy már meglévő élethelyzetet dolgoztál fel, hanem valamitől tartasz, és azzal, hogy filmet csináltál róla, kvázi felkészítetted magad rá lélekben.
Nyilván inspirált a valóság, de inkább úgy mondanám, hogy egy kicsit mindkettő, mert volt ilyen tapasztalatom. Volt egy fő tapasztalat, aztán sok kicsi, ami valahogy megerősítette a félelmemet, de nem szedett annyira szét. Azért aggódom, mert nem látok rá megoldást, hogyan lehet LMBTQ emberként jól ismerkedni. A körülöttem lévő LMBTQ emberekkel beszélgetve is azt érzem, hogy ez tényleg egy halmozottan nehezített pálya. Annyira nehéz és néha olyanokon bukik el a dolog, amin nem kéne elbuknia. Bármikor ki lehetne mondani, bármikor megtörténhetne és mégsem történik meg. Az benne a tragédia, hogy nincs egy nagy konfliktus, hanem benned van annyi bizonytalanság, annyi rossz tapasztalat, hogy nem mered. Érdemesebb a problémának a szívéről és ezekről a belső konfliktusokról beszélni, ez a fontosabb, mert így lehet szimpátiát kiváltani az emberekből. Innentől bárki tud kapcsolódni ehhez a dologhoz, hogy igen, engem is hagytak így ott, és nem azt fogja látni, hogy két nő, hanem azt, hogy egy kapcsolódás. Nagyon jövőorientált vagyok, tuti, hogy akarok családot és szeretnék megházasodni egyszer. Számomra ezek fontosak, és úgy gondolom, igen, egyszer nekem is meg kéne adatnia, hogy ezeket a rítusokat végigéljem. És igen, képes vagyok rajta már most aggódni. Szeretem az elkötelezettséget az élet minden területén. Nekem kell az az egy dolog és arra akarok fókuszálni, az emberekkel is így vagyok. Nagyon kevés ember áll közel hozzám, de ők igazán fontosak. Egyszerűen csak így működöm. Keresem azt az egy nőt, akit az életem végéig szerethetek, de még nem jött el. Ez egy furcsa helyzet, mert egy idő után elkezdesz jó lenni abban, hogy egyedül vagy.

Hogyan kerültél a Budapest Pride közelébe?
A felvonulásokra járok már egy pár éve. Tavaly volt egy megmozdulásom, hogy valamit kéne aktívan is tenni. Kerestek mindenféle önkéntest, de nem volt olyan pozíció, amilyet én akartam, ezért írtam egy külön emailt referenciákkal, hogy videózgatok és szeretnék mood filmet csinálni. Az volt a válasz, hogy ez tök jó és jöhetek. Végig videóztam, ebből lett az aftermovie. Azóta nem dolgoztunk együtt, de most kaptam egy e-mailt. Ez most nem egy mood film, hanem ki volt hozzá találva egy rendes sztori karakterekkel, és úgy vettem fel, hogy egy kicsit rendezhettem. Megvolt, hogy mit kell csinálni, de azért volt szabad terem, és én is vágom. Ha nekem az LMBTQ dolog fontos, akkor abba muszáj beleállni. Nagyon makacsul azt gondolom, hogy én itt akarok élni és ha kínban, akkor kínban. Szerencsés vagyok, mert az összes cég, akinek dolgozom, nagyon elfogadó, és lehet velük erről beszélni.

 

 

Ha már szóba került, hogy magadat írtad bele egy azonos nemű történetbe, számodra mikor jött a felismerés?
15 éves koromban hirtelen. Addig fogalmam nem volt róla, hogy mi ez és hogy ilyen van, mert nem volt körülöttem egyetlen meleg ismerős sem. Megtetszett egy lány és nem tudtam, hogy ez már az-e vagy sem. Kellett pár hónap ahhoz, hogy rájöjjek, talán igen. Inkább az volt a baj, hogy mikor ezt elkezdtem kapizsgálni, nem szóltam róla senkinek, hallgattam róla, mint a sír, és kivártam. Azt gondoltam akkor, nem lehetek ebben biztos, amíg nem jövök össze valakivel. 17 évesen jöttem össze az első barátnőmmel.

Nekem az egy elsöprő szerelem volt, a harmadik nap hazamentem és leültettem édesanyámékat, hogy ez van, ő van és szeretem. Onnantól kezdve kézen fogva jártunk az utcán. Ez még Kaposváron volt és nem viccelek, konkrétan minden egyes utcán valaki beszólt, utánunk jött, fizikai konfliktus is volt. 17 évesen még rövid hajjal sem tudtam végigmenni enélkül az utcán. Én tudatosan úgy csináltam, hogy a Pride-os aftermovie-m benne van a portfóliómban. Ott van a második oldalon, aki megnyitja, rögtön el tudja dönteni, hogy így is foglalkoztatna-e. Akinek nem tetszik, annak viszlát. Volt egy hosszú időszak, főleg anyukámmal kellett megküzdeni, őt azért ez megviselte. Nyilván értem, hogy szülőként van a fejedben egy kép, hogyan képzeled a gyerekedet felnőni, milyen életet akarsz neki. Egyrészt ez egy jóindulat is, mert tudták a szüleim, hogy emiatt komolyabb nehézségekbe fogok ütközni.

Megküzdöttünk egymással, de most már teljes nyugalom van otthon. Most már ez nem tabu. Ha lenne valakim, akkor bemutatnám. Ezt én száz százalékosan vállalom, mert máshogy nem megy. A párkeresésnél ez egy külön rosta. Mivel megszenvedtem ezt az egészet, eljutottam oda, hogy már nem jönnék össze olyannal, aki nem vállalja magát. Nekem az a fontos, hogy ő maga vállalja, még ha a családja nem is támogatja. Nagyon nehéz ennek megfelelni, de én ezt érzem, és már nem akarok bujkálni, nem akarok azon gondolkodni, hogy megfogom-e a kezét vagy inkább nem; nem akarok azon gondolkodni, hogy most kihez mehetünk, kihez nem, kinél beszélhetek erről, kinél nem. Egy dühös szülőt tudok kezelni, de azt nem tudom kezelni, hogy hazudjunk.

Ebből a szempontból milyen volt az élet az SZFE-n?
Az SZFE-n ez soha nem volt gond. Ennek a filmnek az ötlete is olyan volt, hogy senki nem is vetette fel, hogy ez probléma lenne. Teljesen elfogadó közeg volt. Emlékszem, az egyik felvételi rostán ott ültünk harmincan a teremben, és el kellett mondani, hogy mi lesz a filmterved. Nagyon-nagyon sokan akartak LMBTQ filmet csinálni, amire az volt az első kérdése a tanáraimnak, hogy miért. És sokan nem tudtak rá válaszolni, ki is lettek szórva. Én is egy LMBTQ filmet csináltam, éppen egy érzelmileg hullámzó időszakban voltam. Csak ez volt a fejemben és én azt válaszoltam, hogy ezt érzem, ebben vagyok, ezért szeretném, és azt mondták, oké. Nem az volt, hogyha valamire ráragasztottad a szivárványos matricát, akkor bármit csinálhattál, hanem megkérdezték, hogy miért. Kritikusan. És ha látták rajtad, hogy ez neked a szíved-lelked, akkor azt mondták: jól van, csináld.

Hujber Ádám

 

Ez a cikk a Humen Magazin 2021/3. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

 

Queer filmek az idei Friss Húson

 

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb