Azt mondják, a karácsony a szeretet ünnepe – és mivel a szeretet elsősorban gondoskodást, törődést jelent, ez az adakozás időszaka is. Adni pedig sokféleképpen lehet – az anyagi javak mellett vagy helyett sokszor egy apró gesztus is elég, hogy hegyeket mozgassunk meg. Meghallgatni valakit, akinek arra van szüksége, hogy nyitott fülekre és lélekre találjon a története. Tenni az árvákért, menekültekért, akiknek a jogait egy lélektelen rendszer képviseli, a távol-keleti ruhagyárakban dolgozó és természetesen a szomszédban lakó kisgyerekért is. Mindannyiunkért, a mindannyiunkban élő gyermekért, aki nem érthette, nem tudhatta, hogy ki kell állnia magáért, hallatnia kell a hangját, mert így vesszük észre, hogy segítségre van szüksége. Segítségre, hogy megvalósítsa mindazt, amelyről el sem hiszi, hogy képes rá. Útmutatásra, hogy kiléphessen a világnak hitt labirintusból, amely visszatartja a kiteljesedéstől.
Emlékszem, 17 éves, igazi lázadó szívű kamaszként a Cosmo akkori esküvői divatfotó-anyagát lapozgatva zúgtam bele Maklári-Tóth Attila munkájába, majd kivágtam a fotós, sőt, a fodrász – Herczeg „Gepárd” Csaba – nevét is, és eltökélt szándékom volt elkészíttetni életem első profi fotóit – nem azért, mert szupermodellnek képzeltem magam, sokkal inkább azért, mert a vad és exhibicionista felszín alatt tele voltam gátlásokkal. Ekkorra már elfogadtam, hogy én „más” vagyok, és túl voltam az első félig-meddig komoly párkapcsolatomon egy sráccal. Azt viszont még nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani az álmaimat – hogy mesélhessek színpadon, televízióban, magazinokban –, közben pedig önmagam maradhassak, ne kelljen titkolóznom és hazudnom sem magamnak, sem azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy elolvassák, amit írok, megnézik, amit forgatok, és nyitottak a nyitottságomra.
Pufók, szeplős kis tizenévesként a tükörbe tekintve úgy éreztem: nekem sosem lehet „normális” életem. Mások rapzenét meg metált hallgattak, én musicaleket és operetteket dudorásztam; a fiúk a suliban patentos melegítőgatyeszban menőztek, én kék matrózzakóban feszítettem és cowboycsizmát viseltem; az osztálytársaim a foci VB-re gyűltek össze, engem az Oscar-átadás érdekelt (hogy őszinte legyek, annak is különösen a vörösszőnyeges-bevonulós része), és míg a haverok a gólya-csajszikat stírölték, én a sportosztályos Ákosért sóhajtoztam. Ám meg nem értettség ide vagy oda, jártam az ösvényem: jógázni kezdtem, hajnalig táncoltam a kedvenc báromban, inspiráló könyveket olvastam, nálam generációkkal idősebb barátokkal lógtam, és rátaláltam máig legnagyobb szenvedélyemre, az utazásra. Volt, aki elgáncsolt, volt, aki megfélemlített, volt, aki a képembe mondta, hogy sosem lesz belőlem senki, és volt (van), aki szerint nincs jogom ahhoz, hogy a „furcsa” világképemet promotáljam, erkölcsi nyomorba taszítva a társadalmat. Ám szerencsére az évek során mindig megvoltak a magam hősei, akik segítettek – hogy ne vegyem túl mélyen a szívemre, ha mások kételkednek bennem, hiszen ez elsősorban mindig az önmagukkal kapcsolatos kételyeikről szól.
A papám és a mamám például ilyen támogatók voltak, amikor elmondtam nekik, hogy épp egy fotóstúdió felétartok, ahol egy sztárfodrász majd belövi a hajam, és igen, erre akarom költeni a régóta kuporgatott zsebpénzem. Annyit mondtak: „De szuper, vidd magaddal a kék zakód, az olyan szépen kihozza a szemed színét!” A mamám szenvedélyesen rajongott Audrey Hepburnért – amellett, hogy a My Fair Lady-től az Álom luxuskivetelig minden filmjét az anyatejjel szívtam magamba, édesanyám úgy beszélt nekem az UNICEF nagyköveteként végzett önkéntes munkájáról, odaadásáról és önzetlenségéről, mintha esti mesét olvasott volna. Azóta sok-sok esztendő telt el, én pedig megerősödtem. A hőseimnek köszönhetően megtanultam, hogy a határ a csillagos kék égen is túl van, hogy jogom van a boldogságomhoz és az álmaimhoz. Ma, 20 évvel később már a saját cikkemet fotózom ki a Cosmóból, Attilával és Gepárddal pedig többször is dolgozhattam az évek során, és van egy csodálatos férjem, aki épp olyan szenvedélyesen és határtalanul szeret élni, ahogyan én.
A világ nem változik meg egyik pillanatról a másikra – hiszen nekünk, embereknek is gyakran évek, évtizedek kellenek a valódi változáshoz. A legtöbb, amit tehetünk, amit meg kell tennünk, hogy kedvesek, türelmesek és segítőkészek vagyunk – önmagunkkal és másokkal is. Támogassuk egymást, figyeljünk oda egymásra, vigyázzunk egymásra. Csak így leszünk képesek egy olyan világot teremteni, ahol egy kisgyerek egyetlen másodpercre sem kérdőjelezi meg az élethez való jogát. Csak így nevelhetünk fel egy boldogabb, egészségesebb generációt, együtt. Karácsonykor nektek, az olvasóimnak is megköszönöm, hogy minden nap segítetek nekem, hogy ezt a kissrácot a képen „felnevelhessem” azzá, aki lenni akar, mert a ti szeretetetek nélkül nem menne. És köszönöm, hogy ti sem felejtitek el soha: a bennetek élő kisfiúnak tartoztok annyival, hogy valóra váltjátok az álmait – mert a legszebb ajándék, ha inspiráljuk a környezetünket: az álmok megvalósulnak, a jó győz, és ha összefogunk, bármire képesek vagyunk!
Biztos vagyok benne, hogy megtalálod a módját, hogy megoszd másokkal, amid van. Az én ajándékom az ünnep alkalmából 20 példány a legfrissebb könyvemből: a Kristóf titkos receptjei egyenesen az UNICEF Magyarországhoz repül kiadómtól, a kötetek mellett pedig egy személyes workshopot is felajánlok a #KilátóÉlményprogram részére, amelynek célja, hogy hátrányos helyzetű fiatalok kulturális élmények segítségével pszichológiailag megerősödjenek és ellenállóbbá váljanak az élet kihívásaival szemben. Csatlakozz te is – az adjukössze.hu-n számtalan alapítvány várja, hogy segíts nekik. Az egyetlen bolygónkért és az összes gyermekért.
xo Steiner Kristóf
Instagram: @whitecityboy
