Kanicsár Ádám András: „Hangosnak lenni queer dolog, és ezt fontos megőriznünk”

Az LMBTQ+ Forradalmak nem egyszerűen egy könyv az aktivizmusról — sokkal inkább egy személyes és kulturális utazás a queer közösség történetein keresztül. Kanicsár Ádám András új könyvében 11 magyar aktivista, művész és közösségi szereplő „forradalmát” mutatja be: azt, hogyan lehet művészettel, kultúrával, szexualitással, közösségépítéssel vagy egyszerűen a láthatósággal változást teremteni. A kötet nemcsak portrékat gyűjt össze, hanem személyes vallomásokat, queer történelmi és kulturális érdekességeket, valamint olyan kérdéseket is boncolgat, mint a szabadság, a tabu, a közösség vagy az identitás.

Miért „queer dolog” hangosnak lenni? És miért hiszi azt, hogy mindannyiunkban ott rejlik egy forradalmár? Mik a könyv személyesebb rétegei? Mik az aktivizmus félreértettségei? Mi a queer kultúra ereje és hogyan válhat a tudás maga is forradalommá? 

Az LMBTQ+ forradalmak egyik legerősebb állítása, hogy az LMBTQ+ közösség „mindig jelen volt”. Miért érezzük mégis sokszor úgy, mintha ezek a történetek hiányoznának a történelemkönyvekből?

Az LMBTQ emberek valóban kimaradtak a történelemkönyvekből, de a történelemből soha. Van az a mondás, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Ezzel együtt azt is mondhatjuk, hogy a történelmet nagyon sokáig főként heteró férfiak írták. Emiatt az LMBTQ emberek történetei egyszerűen nem kerültek bele a történelemkönyvekbe. Pedig természetesen mindig is léteztek melegek, leszbikusok, biszexuálisok vagy transz emberek, csak a történelem nagy részében titkolózniuk kellett. Sokszor maga a létezésük is illegális volt, vagy ha kiderült róluk, hogy eltérő nemi identitásuk vagy szexuális orientációjuk van, a társadalom kitaszította őket. Emiatt rengetegen bújkálva éltek, így nyilván a történeteik sem maradtak fenn úgy, mint másoké.

Valószínűleg a történelem legismertebb alakjai között is nagyon sok LMBTQ ember volt, csak erről sok esetben már nem tudhatunk biztosat. Ma már kutatók próbálnak levelekből, archívumokból és különböző történelmi maradványokból következtetni erre, és időről időre ki is derülnek ilyen történetek. De ez egyrészt még mindig tabu, másrészt az utólagos „előbújtatás” kérdése is nagyon érzékeny és sokszor problematikus. Az is nehezíti az LMBTQ történelem kutatását, hogy nagyon kevés nyom maradt fenn. Sok dokumentum elveszett vagy megsemmisült az évszázadok során. Erre az egyik legszomorúbb példa az LMBTQ holokauszt túlélőinek története: sok meleg férfi a koncentrációs táborok után sem beszélhetett arról, min ment keresztül, mert továbbra is kriminalizálták és megbélyegezték őket. Többek közt erről is mesélek a könyvben.

A könyvben tizenegy magyar és nemzetközi „hős” története jelenik meg. Mi alapján választottad ki őket? Volt olyan történet, amely írás közben téged is teljesen megváltoztatott?

15 éve vagyok LMBTQ aktivista és olyan újságíró, aki főként LMBTQ témákkal foglalkozik, így szerencsére az évek alatt kialakult körülöttem egy olyan közeg, egy networking rendszer, ami tele van aktivistákkal, művészekkel és olyan emberekkel, akiket nagyon nagyra becsülök — és akik közül sokan a barátaim is lettek. Ilyen szempontból egyszerre volt könnyű és nehéz is kiválasztani, kik legyenek a könyv szereplői.

Próbáltam arra figyelni, hogy minél több téma és minél többféle forradalom jelenjen meg a könyvben. Nem emberi kvótákban gondolkodtam, hanem abban, hogy ha már készül egy ilyen könyv az LMBTQ világról, akkor az tényleg minél színesebben mutassa meg ezt a közeget. Valahogy a kezdetektől egyértelmű volt, hogy kik azok az emberek, akiknek ismerem a történetét, az érzéseit, a világlátását, és akikről azt érzem, hogy együtt egy komplexebb képet tudnak adni arról, mit jelent ma LMBTQ emberként létezni. Persze még 20-30-40 másik embert is bele lehetett volna rakni a könyvbe, hogy ez a kép még összetettebb legyen.

És talán ez a könyv egyik fontos üzenete is: ha létezik 11 különböző forradalom, ami egy jobb társadalomról szól, akkor biztosan létezik még 111 vagy 1111 másik is. Minden forradalom más.

Voltak fejezetek, amelyek különösen megérintettek. Ha konkrét történetet kellene kiemelnem, akkor mindenképpen Tölgyessy Zoltán, vagyis Miss Mandarin fejezetét mondanám. Az, ahogyan a 80-as évek queer közegéről, az akkori ismerkedésről és underground világról mesélt, egyszerre volt nagyon emberi, nagyon intim és szinte regényszerű. Egy titkos, kicsit anarchista világ rajzolódott ki belőle, tele furcsa, romantikus és nagyon mély emberi kapcsolódásokkal. Zoli történetei tényleg megsimogatták a lelkemet, és remélem, másokét is meg fogják.

De igazából minden fejezetből tanultam valamit, és mindegyik inspiráló volt abból a szempontból, hogy mennyiféleképpen lehet küzdeni egy jobb társadalomért.

Többször hangsúlyozod, hogy ez nem kiáltvány, hanem emberi történetek gyűjteménye. Szerinted mi tud jobban változást elérni: a hangos aktivizmus vagy az intim, személyes történetmesélés?

Szerintem ez attól is függ, hogy milyen célközönségről beszélünk. A hangos aktivizmus szerintem nagyon fontos például a fiatalabb generációk számára. Van egy új generációja az LMBTQ közösségnek és általában a világnak is, akik sokkal bátrabbak, és szükségük van arra, hogy lássák: kiállunk magunkért, reagálunk, harcolunk magunkért. Szerintem számukra fontos ez a lendület és az, hogy ezt más korosztályokban is lássák, hogy legyenek előttük példák.

Ezért fontos számomra például a Pride intézménye is. A Pride nemcsak arról szól, hogy a jelenlegi vagy jövőbeli jogainkért kiállunk, hanem egyfajta tiszteletadás is azok felé, akik korábban sokkal nagyobb kockázatot vállaltak ezért. Olyan társadalomban és rendszerben voltak hangosak, ahol ez sokkal nagyobb tabu volt, sokkal nagyobb illegalitással járt. Mégis megtették.

Hangosnak lenni queer dolog, és ezt fontos megőriznünk a kultúránkban.

Közben viszont szerintem van a magyar társadalomnak egy olyan rétege, amelyhez sokkal inkább az intim, személyes történetmesélés tud eljutni. És remélem, hogy ez a könyv ilyen. Hogy aki elolvassa, az nemcsak tanul belőle, hanem valódi emberi történeteket is kap. Például Lilla, a transz aktivista fejezetéből nemcsak a transz aktivizmus vagy a ballroom kultúra működését lehet megismerni, hanem reményem szerint magához a transz „élményhez” is közelebb lehet kerülni emberileg. Pont kaptam is egy ilyen visszajelzést: egy heteroszexuális férfi mondta azt, hogy most érti meg először igazán „ezt a transz dolgot”. És ez nagyon fontos.

Az aktivizmusnak ma sokszor lett egy negatív felhangja — nem azért, mert az aktivizmus rossz, hanem mert ez lett a társadalmi reakció rá. Sokan, ha azt látják, hogy valaki hangosan követeli a jogait, rögtön elfordulnak, vagy rámondják, hogy „woke” vagy túlzás. Viszont ha megértik, hogy az aktivisták mögött emberek vannak, érzésekkel, élményekkel és nagyon emberi történetekkel, amelyekhez valamilyen szinten mindenki tud kapcsolódni, akkor talán létrejöhet egy intimebb kapcsolódás. És szerintem ezek a történetek erre képesek.

Mert a könyv végén, minden forradalom és minden történet mögött igazából emberek vannak. Emberek, akik ugyanazt akarják, mint bárki más: boldogságot, békét, szeretetet és egy élhető életet. És szerintem egy társadalom akkor tud igazán jó társadalom lenni, ha minél több ember tud benne boldogan élni.

A könyv egyszerre beszél szabadságról, szeretetről, szexről és igazságról. Volt olyan téma, amit különösen nehéz volt őszintén és tabuk nélkül megírni?

Voltak nehezebb részek, de nem feltétlenül amiatt, amire az olvasók elsőre gondolnának. Nem éreztem például spirituális vagy erkölcsi problémának azt, hogy szexről, testiségről vagy szexualitásról írjak. Tizenöt évnyi LMBTQ újságírás megtanított arra, hogy a tabuk igazából az ellenfeleink.

A tabuk akadályozzák meg azt, hogy őszintén beszéljünk dolgokról, hogy feldolgozzunk problémákat, vagy hogy szabadon kifejezzük magunkat.  És az élet túl rövid ahhoz, hogy tabukkal vegyük magunkat körbe.

Ettől függetlenül voltak olyan részek, amiket sokkal nehezebb volt megírni, mert személyesen jobban érintettek. Nekem például volt egy elég komoly kényszerbetegségem, ami a HIV-től való félelemmel kapcsolódott össze, és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy ezt beleírjam-e a könyvbe. Végül pont te, Dani, biztattál arra, hogy ezt vállaljam fel.  És remélem, hogy ez a személyes történet rámutat valamire: arra, hogy amikor valamit tabusítunk, félreértünk vagy egyszerűen nem beszélünk róla eleget, az milyen komoly mentális terheket tud rakni emberekre. Hogy a társadalmi elnyomás vagy a hallgatás mennyire mélyen tud hatni egy ember életére.

Ráadásul ez a könyv egy nagyon nehéz időszakban született. Egy eljegyzés felbontása után írtam, ami egy fájdalmas és csúnya szakítás volt. Az elmúlt évek rengeteg élménye, megélése és még az aktivizmusom bizonyos részei is ehhez az emberhez kötődtek. Szóval sokszor nagyon nehéz volt ezekkel az emlékekkel szembenézni, vagy akár csak leírni őket. Egy picit mindig meg kellett állni, nagy levegőt venni, elvonulni, aztán talán valamennyire lezárni. És menni tovább.

Közben viszont próbáltam úgy tekinteni erre a könyvre, mint valami többre, mint egy nagy álom megvalósítására. Kicsit terápiává is vált számomra. És azt éreztem, hogy ha ez a könyv őszinteséget kér tőlem, akkor tartozom neki annyival, hogy megpróbálok valóban őszinte lenni.

Újságíróként, aktivistaként és moderátorként rengeteg történettel találkozol. Mi volt az a pillanat, amikor úgy érezted: ebből mindenképpen könyvnek kell születnie?

Én tényleg mindig is szerelmes voltam a szakmámba, mert elképesztő adrenalinlöketet tud adni az, amikor interjúzol valakivel, és egyszer csak megérzed, hogy egy különleges emberrel beszélgetsz. Van egy pillanat, amikor rájössz, hogy annak az embernek a világlátása, a gondolatai vagy a megélései tényleg képesek megváltoztatni másokat. És számomra mindig óriási megtiszteltetés volt, hogy ezeknek az embereknek továbbadhatom az üzeneteit. Ez sokszor tényleg eufórikus érzés. Hallasz egy zseniális mondatot vagy gondolatot, és alig várod, hogy ezt mások is olvassák. Ez az érzés mindig bennem volt. Ráadásul gyerekkorom óta könyvet akartam írni.

És emlékszem arra a konkrét pillanatra is, amikor először éreztem azt, hogy ebből a sok történetből tényleg könyvnek kell születnie. Egy soroksári konyhában ültem, és éppen a kedvenc Humen-címlapomon dolgoztunk, amelyben négy roma LMBTQ aktivista beszélt a roma queer emberek helyzetéről. Talán éppen Máté Dezső gondolatait írtam le, amikor hirtelen belém hasított, hogy mennyire jó lenne ezeket a történeteket egyszer egybegyűjteni. Valahogy ott kapcsolt át bennem valami. Mert én mindig regényt vagy szépirodalmat akartam írni, de akkor rájöttem, hogy miért ne írhatnék valós emberekről és valós történetekről? Hiszen számomra ezek az emberek tényleg hősök. Tudom, hogy a „hős” nagy szó, és lehet, hogy túl bátran használom, de őszintén így érzem.

És valahol nagyon felemelő érzés hősökről írni. Kicsit olyan élmény volt ez a könyv, mintha egy modern legendáriumot raktam volna össze.

A Humen Magazin munkatársaként és közéleti szereplőként hosszú ideje figyeled a magyar társadalmat. Szerinted ma Magyarországon miért nehéz „csak boldogan élni”?

Magyarországon azért elég sok embernek sikerült valamilyen szinten „csak boldogan élnie”, és szerintem valahol ez is vezetett oda, hogy tizenhat évig a nyakunkon lehetett egy ilyen diktatorikus, homofób, transzfób, gyűlöletre építő rendszer. Nagyon sokan nagyon alacsonyra teszik annak a szintjét, hogy mit jelent boldogan élni, és megelégszenek kevesebbel. Nem feltétlenül tudják, vagy nem látnak rá arra, hogy lehetne ennél boldogabban, szabadabban és igazságosabban is élni. És ez sokszor nem is az ő hibájuk.

Sokan inkább választották a biztos rosszat vagy a biztos korrupt rendszert, mert úgy érezték, őket személyesen nem érinti annyira. Néhány hónapja beszélgettem egy meleg sráccal, aki azt mondta, hogy akár a Fideszre is szavazna. Akkor már számomra ez rég nem csak LMBTQ kérdés volt, hanem szólt a korrupcióról, az inflációról, a gyermekvédelemről és általában arról, hogyan működik ez az ország. Ő viszont azt mondta: neki igazából összejött az élet. Van pénze, el tud menni nyaralni, van lakása, fenn tud tartani egy autót, nincs oka panaszra.

És én ezt soha nem tudtam megérteni. Mert szerintem ha valaki figyeli a politikát és van benne valamiféle társadalmi érzékenység, akkor nem elég az, hogy csak ő éljen jól. Hanem zavarja az, hogy egy olyan országban él, ahol emberek vagy közösségek el vannak nyomva, meg vannak fosztva a jogaiktól, vagy egyszerűen nincsenek meg azok az eszközeik és privilégiumaik, amelyekkel meg tudnák védeni magukat.

Itt nagyon fontos gondolat James Baldwin mondata is — hogy minden generáció legnagyobb felelőssége a gyerekek védelme. Amikor egy országban láthatóan rosszul működik az oktatás, amikor kiderül, hogy gyerekeket kizsákmányolnak vagy bántalmaznak, és ezt a hatalom elnézi vagy eltussolja, akkor szerintem nem lehet egyszerűen csak boldognak lenni a hétköznapi kis magánéletünkben. Ennyire önzőek nem lehetünk.

Univerzális felelősségünk az, hogy a következő generációnak jobb legyen. És szerintem minden ember feladata az, hogy védje a gyerekeket és kiálljon azok mellett, akik kevésbé tudják megvédeni magukat. És ha valaki eddig azt mondta, hogy őt nem érdeklik a „buzik”, a transz emberek, a szegények vagy a romák, akkor remélem, hogy legalább a gyerekek kapcsán most komoly önvizsgálatot tart.

A könyv ajánlói szerint ez egy „alternatív tankönyv”. Ha kötelező olvasmánnyá válhatna egyetlen fejezete, melyiket adnád minden középiskolás kezébe — és miért?

Azt hiszem, elsőre mindenképpen Sulyok Viktória fejezetét mondanám. Viki a magyar aszexuális közösség egyik legismertebb alakja, az aszexuális szövetség alapítója, illetve a világ első aszex Pride-jának egyik megszervezője, és bár alapvetően a szexualitásról beszél a fejezetben, valójában sokkal többről van szó benne. A beszélgetés során nagyon sokféle rétege és megközelítése előkerül a szexualitásnak. Hogy mennyire leegyszerűsítve gondolkodunk róla sokszor, amikor csak heteró, meleg vagy biszex kategóriákban beszélünk, miközben ennél sokkal összetettebb és árnyaltabb világ. Szerintem ez középiskolás korban különösen fontos felismerés lehet.

De például nagyon fontosnak tartanám a te fejezetedet is a HIV aktivizmusról és magáról a HIV-ről, mert ez még mindig elképesztően félreértett és tabusított téma. Erről szerintem nagyon fontos lenne, hogy tanuljanak az emberek.

Közben viszont érdekes módon talán mégsem konkrét portréfejezetet emelnék ki a legjobban. Amikor elkezdtem írni a könyvet, a kiadó részéről felmerült, hogy legyenek benne kis edukációs boxok vagy felvilágosító részek, amitől eleinte teljesen elzárkóztam. Aztán ahogy alakult a könyv koncepciója, és egyre több saját gondolatot, személyes történetet, történelmi és kulturális érdekességet kezdtem beleírni, megszülettek olyan rövid részek is, amelyek nem egy-egy aktivistához vagy „hőshöz” kapcsolódnak, hanem csak egy témát dolgoznak fel.

Sok ilyen kis „amúgy” kezdetű beszúrás van a könyvben, amelyek néha csak egy apró nüanszot vagy érdekességet magyaráznak el, de szerintem pont ezek tudnak nagyon erős edukációs pillanatok lenni. Olyan kis tudásfalatok vagy edukációs desszertek, amelyek egyszerre szórakoztatóak és közben nagyon sokat tanítanak. És remélem, hogy ezek olyan kiindulópontok is lehetnek, amelyek után az olvasó maga kezd el tovább gondolkodni vagy utánanézni egy-egy témának.

A portrékban sokféle „forradalom” jelenik meg: művészet, tánc, kultúra, hétköznapi bátorság. Milyen szerinted a csendes forradalom?

Csendes forradalom életben tartani a művészetet, a táncot, a kultúrát és magukat a témákat. Elolvasni könyveket, megvásárolni könyveket — például akár az LMBTQ+ Forradalmakat — szerintem önmagában is egy csendes forradalmi tett. De ugyanilyen fontos elmenni színházba, moziba, megosztani cikkeket, vagy egyszerűen beszélgetni ezekről a témákról a barátaiddal. Ha hallasz valamit a transz megélésről, ha látsz valami érdekeset a ballroom kultúráról, vagy olvasol jogtiprásokról, akkor szerintem ezekről beszélni kell. És ez már maga is egy csendes forradalom. Régen mindig azt mondtam, hogy mindenki lehet aktivista. Az is, aki megír egy cikket, és az is, aki megosztja azt. És ezt ma is így gondolom.  De az is csendes forradalom, ha egyszerűen nyitottak vagyunk és edukáljuk magunkat.

Nagyon irigylem például a mai fiatalokat abból a szempontból, hogy amikor elkezdik felfedezni a szexualitásukat vagy a nemi identitásukat, akkor sokkal több lehetőségük van megismerni az LMBTQ kultúrát és történelmet. És rájöhetnek arra, hogy ez nemcsak egy identitás, hanem kulturális és történelmi hagyaték is. Olyan értékek és történetek, amelyekből erőt lehet meríteni.

A történelmet, kultúrát felfedezni, magadévá tenni, továbbadni — ez mind csendes forradalom. Aminek a végén igazából mindig te vagy a legnagyobb nyertese. Mert a tudás mindig forradalmi erő. És tudni valamit mindig erősebb pozícióba helyez.

Ha valaki azért veszi kézbe az LMBTQ+ forradalmak című könyvet, mert szeretne jobban megérteni egy számára ismeretlen világot — mit remélsz, milyen emberként teszi majd le az utolsó oldal után?

Én mindig két célközönségben gondolkodom ezzel a könyvvel kapcsolatban. Az egyik természetesen maga az LMBTQ közösség. Remélem, hogy azok az LMBTQ emberek, akik elolvassák ezt a könyvet, ráébrednek arra, hogy mindenkiben ott van egy forradalom. Hogy mindannyian tudunk tenni valamit, csak meg kell találni a saját forradalmunkat. Remélem, hogy ez a könyv energiát, inspirációt és lelkesedést ad nekik. Hogy látják majd: van miért és van kikért küzdeni. És hogy igenis létezik ez a közösség, még akkor is, ha ezt sokan néha magán a közösségen belül is megkérdőjelezik. Szerintem ez nagyon sokszor azon múlik, hogy képesek vagyunk-e érzékelni egymást és kapcsolódni egymáshoz.

A másik célközönség pedig a többségi társadalom. Azok az emberek, akik talán nem ismerik ezt a világot, vagy csak nagyon távolról találkoztak vele. Remélem, hogy a könyv után jobban megértik az LMBTQ közösséget, a fogalmakat, a történeteinket és azt, hogy milyen helyet szeretnénk elfoglalni ebben a világban.

Mert ha megismernek minket ezeken a fantasztikus embereken, történeteken és „forradalmakon” keresztül, akkor talán jobban megértik azt is, hogy mi nem valami hisztiző „woke-pihék” vagyunk, hanem emberek. Állampolgárok. Valakinek a szerelmei, gyerekei, testvérei, barátai. Emberek, akik ugyanabban a társadalomban élnek, mint mindenki más, és akik ugyanúgy csak boldogabb életet és egy jobb országot szeretnének.

És szerintem ha egy ország boldogabb és szabadabb hely, abból végső soron mindannyian nyerünk.

Kanicsár Ádám András könyve a Booklab gondozásában jelent meg. Itt megrendelhető.

A könyvvel kapcsolatban a szerző Marton Krisztián íróval beszélget június 13-án az Ünnepi Könyvhéten.

Fotók: Major Marcella / MUA: Sigulinszki Laura / Stylink: Nikolas Faludi