Kultúra

Sam Wilberry – Határon innen és túl

Budapest: fény, csillogás és kibontakozás. Bár sokan ódzkodnak a zsúfoltságtól, a zajos hétköznapoktól, én szeretem a nagyváros pezsgését, hogy mindig akad valami program, amin részt vehetünk, és lehetőség, amit az ember kiaknázhat. Aki vidékről jön, könnyedén sorsközösséget érezhet velem.

Ahonnan én származom, ott égbe nyúló, hósipkás hegyek figyelő tekintete vetül a vidékre, körbevesz, akár egy gyűrű. Megóv, de el is határol a világtól. A haza és a szülőföld szeretete mindig is mély volt bennem, de amint az ember elkezd felcseperedni és a gyermeki hóbortos én háttérbe szorul, olyan célok alakulhatnak ki, amik új helyet és új közösséget követelnek maguknak. Erdély, és Sepsiszentgyörgy városa mindig is a szívem csücske lesz, hiszen egész életünk során magunkban hordozzuk a gyerekkorunk emlékeit. Azonban túl sok nehezítő tényező állt fenn ott ahhoz, hogy könnyedén megtaláljam a helyem, és úgy éljek, ahogyan nekem megfelelő.

Tizenkét éves koromban – pont, amikor elindultam az önismeret rögös útján – városból falura költöztünk. Míg épült a ház, gyakran a csillagos ég alatt aludtunk, a tehenek kolompolását és a juhászkutyák csaholását hallgatva. Az újdonsült házhoz hosszú bekötőút vezetett, a szobám ablaka egy folyóra nézett, hatalmas fákat és végeláthatatlan, lakatlan zöld teret láttam magam előtt. A csend és a béke jelenléte olyan komfortossá tette a hétköznapokat, hogy eleinte lubickoltam az érzésben.

Hosszú folyamat volt, mire rájöttem, ki vagyok. Hogy számomra mi a szeretet és én hogyan tudok szeretni. Hetente jártam templomba, de féltem megjelenni Isten színe előtt; rettegtem, hogy bűnhődni fogok azért, ahogyan érzek. Konfirmálás előtt álltam – szombatonként részt vettem a kötelező órán, de egyedül kellett megbirkóznom a belső érzéseimmel. Szóba sem jöhetett, hogy bárkinek elmondom! Abban a falubeli közegben az emberek sokkal inkább az elutasítás, mint az elfogadás felé hajlottak volna, így egyedül cipeltem a titkom. Ez nem ítélet az ottaniak fölött, tény csupán.

 

Sam Wilberry

 

Ott a homoszexualitás sokkal kevésbé van jelen a közbeszédben, ha szóba is kerül, nem úgy ítélik meg, ahogyan kellene. Oda is eljutnak az idióta sztereotípiák, a vallási dogmák pedig az emberekbe sulykolták a tartózkodást. Pedig elképesztően meg szeretném magyarázni – mindenkinek –, hogy itt a szereteten kívül semmiről sincs szó, ez teljesen természetes. Ha két ember egymásra talál, miért ne élhetne boldogan? De rájöttem, nem lehet folyton hősködni és meggyőzni a világot. Azonban megtalálhatjuk önmagunk csendjét, a jóllétet, azt a „belső partot”, ahol megpihenhetünk és amelynek segítségével kialakíthatjuk saját életritmusunkat.

Az én utazásom a szüleim válása után kezdődött. Édesanyám családja már jó ideje Magyarországon élt, így adta magát, hogy mi is kiköltözzünk. Én hamarabb eljöttem, a Mamámnál laktam, beléptem a nagyvilágba, ahol nemcsak régimódi buszra szállhat az ember a falu kátyús útján, hanem metróra, villamosra, trolira – és ahol rengeteg az ember.

Viszonylag hamar beilleszkedtem, bár a gimnáziumi életet nem nekem találták ki, később át is iratkoztam esti tagozatra. Nappalin szekáltak, mindig azt hallgattam, hogy „Te buzi!”, pedig nem éreztem úgy, hogy rászolgálnék. Teljesen normálisan viselkedtem, nem játszottam rá a mozdulataimra, nem voltak manírjaim, nem jártam feltűnő ruhákban. Talán a gyengeséget és a félelmet látták meg bennem, az ilyesmi süt az ember arcáról. A külső vélemények csúnyán rányomták a bélyegüket a hétköznapokra, elkedvetlenedtem, az iskolában való megjelenés a feszültség koloncát akasztotta a nyakamba. Van, aki az ilyesmire csak legyint, motyog valamit a tinédzserekről, hogy mindenen képesek agonizálni, és nem veszi komolyan. Az igazság azonban az, hogy nem tesz jót az ember önbecsülésének, ha naponta háromszor-négyszer gúnyos szavak kereszttüzébe kerü – ráadásul én tulajdonképp inkább abba a csoportba tartoztam, akiről nagyrészt leperegtek a bántások…

Jobb volt eljönni. Megkönnyebbültem. Az új helyen már elfogadtak, és jó pár kedves emberrel kötöttem ismeretséget. És még ha nincs is lehetőség költözésre, mindig meg kell próbálni olyan barátokkal körülvenni magunkat, akik megértenek, akikkel őszintén önmagunk lehetünk. Ha közvetlen környezetünkben nincs ilyen, ki kell használni az online lehetőségeket, hiszen azok is az előnyünkre lehetnek.

Budapest abban is segített, hogy az írói ambícióimat dédelgessem, és kicsit beleássam magam az irodalmi életbe. Akkor még csupán hobbiból írtam, egyáltalán nem gondoltam úgy, hogy én képes lennénk bármit is jól megírni; végtelenül kezdő voltam. Örültem, hogy van lehetőségem fejlődni és tapasztalatokat gyűjteni, mert itt sokkal több irodalmi program akad, amin boldogan részt vehetek. Ilyen újdonság volt nekem a Könyvfesztivál, majd a Könyvhét, de a dedikálásokat is nagyon élveztem, főleg a karácsonyi időszakban.

Ha a jelen tükrében visszapillantok a múltba, a sorsom semmivel sem különb sok más, hozzám hasonló embernél, azonban fontos beszélni róla. Mert amiről beszélünk, jelen van. És ha minél többen keresünk megoldást valamire, előbb-utóbb eljutunk a vágyott célig. Ha ezután csupán egyetlen ember akad, aki lép, és azt mondja, követi az álmait, akkor már megérte kiírni ezt magamból.

Sam Wilberry

 

Previous post

Negyedszer is apa lett Ricky Martin - Itt az első kép a kicsiről

Next post

A globális felmelegedés átmenetileg jó dolog is lehet, főleg ha leszbikus álcserepesteknős vagy