Kultúra

Hányféleképpen lehetünk magányosak?

Az Egy különleges nap a Hatszín Teátrumban

Egy kultikus filmet színpadra átültetni mindenképpen kockázatos és bátor vállalkozás, különösen, ha az eredeti alkotás egyebek mellett a hosszú snittjei – főleg az 1977-ben rendkívül újszerűen ható nyitóképek – és megindító arcközeli felvételei miatt emlékezetes, ráadásul a magány és szeretetlenség különböző formáit boncolgatja. Az Egy különleges nap az a film, amelyben Sophia Lorent meghökkentő módon nem ragyogó dívaként, Marcello Mastroiannit pedig még véletlenül sem a rá oly jellemző macsó szerepében láthatjuk. De vajon hogyan adható át színházban mindaz, amit a legendás olasz mozi olyan tisztán és egyszerűen meg tudott mutatni?

A film 2016-ban elhunyt rendezője, Ettore Scola özvegye, Gigliola Fantoni írt a műből színpadi változatot, amely régóta látható a nyugat-európai színpadokon. Magyarországon azonban a darabot egy új változatban játsszák a Hatszín Teátrumban: Iványi Árpád és Réti Barnabás átirata valamivel kisebb hangsúlyt fektet a történelmi háttérre, így a kor politikai miliője csupán érintőlegesen jelenik meg az előadásban; funkciója mindössze annyi, hogy halovány hátteret szolgáltasson a főszereplők személyes konfliktusaihoz.

 

 

Az 1930-as évek vége felé járunk, azokban az időkben, amikor a második világháború még nem tört ki, de a fasizmus eszméi már tömegeket hódítottak meg. Az Örök Város lakói lázban égnek, mert a Führer érkezik látogatásra Mussolinihez, így aki csak teheti, az utcára vonul ünnepelni – kivéve a két főszereplőt, Antoniettát (Dobó Kata) és Gabrielét (Réti Barnabás), akik történetesen szomszédok egy szebb napokat látott római bérházban. A hatgyermekes, elgyötört családanyának persze alapos oka van kihagyni a parádét: lefoglalja a rengeteg házimunka, míg Gabriele, a frissen elbocsájtott rádióriporter elkeseredésében éppen az öngyilkosságot fontolgatja. Aztán kettejük sorsa váratlanul keresztezi egymást: az asszony papagája ugyanis egy óvatlan pillanatban kiszabadul, és átrepül a férfihoz, nincs mit tenni, át kell csengetni érte. Így ismerkedik meg ez a két ember, és a rövidnek induló találkozás végül egy egész napon át tartó együttlétbe fordul át, amely során mindketten fontos dolgokat tanulnak önmagukról és a világról.

Az előadás nem másolja a filmet, de hűen idézi fel annak egyes részleteit: az ötletes díszlet (a rendező, Iványi Árpád munkáját dicséri a látvány) egyszerre mutatja Antonietta és Gabriele lakásának egy-egy szegletét, és engedi látni a száradó ruhákkal teli tetőt is, ahol a darab kulcsjelenete játszódik. A mozihoz hasonlóan itt is jóformán színtelen látványban van részünk, a jelmezek nyers, natúr és szépiába hajló árnyalatokat kaptak, a környezet lelakott, a bútorok kopottak. Egyedül az a bizonyos, türkizben pompázó papagáj visz színt a térbe, alighanem a boldogság kék madarára utalva. Az is érdekes egyezés az eredeti alkotással, hogy lényeges szerep jut a beszüremlő hangoknak, de itt nemcsak a falakon kívüli eseményekről tájékoztató rádióközvetítés vagy a színen meg nem jelenő szereplőket helyettesítő hangjátékok, hanem a lírai zenei betétek is hangsúlyosak, amelyek az egyébként eleinte kissé lassú tempóban hömpölygő események megrázó voltát hivatottak aláhúzni.

 

 

Antonietta és Gabriele kapcsolatát a férfi antifasizmusa határozza meg, ez lesz a kiindulópontja a konfliktusuknak. Az asszony ugyanis korábban sosem kérdőjelezte meg a férje vagy a házmesternő (az előadásban Nagy Mari alakítja) által puffogtatott frázisokat, éppen ezért az ő világában az antifasizmus a gyarlósággal egyenlő. Számára elsőre feloldhatatlan ellentmondásnak hat, hogy bár Gabrielét a politikai nézetei és a férfiak iránti vonzalma miatt távolították el a munkahelyéről, mégsem kelti egy gátlástalan, deviáns alak benyomását. Épp ellenkezőleg: érzékeny és finom férfi, aki (a férjével ellentétben) emberszámba veszi, és tiszteli őt. Találkozásuk olyannyira felkavaró, hogy a rövidke egymásba kapaszkodásukban még az erotika is megjelenik egy villanásnyira, ezzel is azt érzékeltetve, hogy a külvilág eddig ismert címkéi itt már nem érvényesek. Antonietta és Gabriele nem is különbözhetnének jobban, egymás megismerésén keresztül mégis önmaguk megértéséhez kerülnek közelebb, és talán ez a darab egyik legfontosabb üzenete. Hogy értelmetlen és indokolatlan gyűlölködés helyett (a magunk érdekében is) érdemes a nyitottságot választani.

Bátai Blanka

 

Previous post

Egybekelt szenátor párjával Bogotá új leszbikus polgármestere

Next post

Előbújt az amerikai műkorcsolya bajnok