Egészség

Én rontottam el? – Önbizalomhiány, avagy a mumus az ágy alatt

Lyukra futott ismerkedések, elbaltázott randevúk, drámai párkapcsolatok. Sokszor elgondolkodunk azon, vajon miért nem tudjuk helyre tenni a magánéletünket, találni valaki “normálisat”, és megélni azt a boldogságot, amelyet gyerekkorunk óta elképzelünk magunknak. Boldogságunk gátja azonban sokszor nem a randipartnerünk vagy az ismerkedési szokásunk, hanem mi magunk.

Lehet szép, okos és független, mégis önbizalomhiányban szenved a melegek többsége. Akár bevalljuk, akár nem, a valóság az, hogy sosem vagyunk elég magasak, elég izmosak, vagy épp elég jóképűek. A popkultúra tökéletességet diktál, a húspiacon pedig csak úgy kelhetünk el, ha foggal-körömmel küzdünk egy vonzó tükörképért. Bár utóbbi tornázhat némileg az egónkon, így aligha lehet felépíteni egy egészséges önbizalmat, pláne, ha egyéb pszichés okok is állnak a háttérben.

Mint a legtöbb lelki gondunk, az önbizalomhiány is gyermekkorunkban gyökerezhet: ha nem kaptunk elég elismerést azoktól, akiket szeretünk, ritkán, vagy sosem adtak pozitív visszajelzést a környezetünkben. Gyerekként ugyanis fontosak a visszacsatolások, hiszen az is építi jellemünket és alakítja személyiségünket. Ha sok kritika ért minket otthon, az óvodában, vagy épp az iskolában, azokat lelkünk mélyén a sírig cipelhetjük, és terápia híján az egész életünkre kihatással lehet.

 

 

A mi dolgunkat az is nehezíti, hogy általában egész gyerek- és serdülőkorunkban bujkálnunk kell. Ha ugyanis való énünket mélyre kell elásnunk, hogy megfeleljünk a társadalmi normáknak, akkor lehetőséget sem adunk önmaguknak arra, hogy kifejlődjön az önbizalmunk.

Én egészen 18 éves koromig szerepet játszottam. Senki sem ismert igazán, és senkinek sem mutathattam meg önmagam. Többek között ennek a böjtje, hogy bár jóképűnek, helyesnek mondanak, önbizalomhiánnyal küzdök. Bár szerető családban nőttem fel, édesapámtól kevés pozitív visszacsatolást kaptam, az iskolai években pedig minden fikarcnyi önbizalmamat a sárba tiporták. Én voltam a legutolsó a tornasorban, majd amikor váltottam a fogaimat, az új metszőfogaim hatalmasnak tűntek a még növésben lévő fejemhez képest. Így én lettem az osztály lófogú törpéje, akit azért is szekáltak, mert nem focizott jól, ellenben szépen olvasott és szavalt. Egy idő után inkább megbújtam, közben a szüleim elváltak, amiért sokáig önmagamat okoltam.

Tizennégy évesen egy színjátszó szakkörön kezdtem újraépíteni a személyiségemet. Több-kevesebb sikerrel végre kezdtem jól érezni magam a bőrömben, ám az ismerkedések mégis balul sültek el. Talán sosem hittem el igazán, hogy valóban én kellek a másiknak. Édesapám csalfasága miatt pedig azt tanultam meg, hogy bármikor lecserélhető vagyok. Előfordult, hogy megelőzve egy esetleges későbbi csalódást, én adtam fel a kapcsolatot, a csalódások pedig tovább rombolták az önbizalmamat. Végül megtanultam: ahhoz, hogy igazán bízhassak magamban, és megélhessem a szerelmet, először önmagamat kell szeretnem. Egy betegség után döntöttem el, hogy életmódot váltok. Nem más, hanem magam miatt.

Edzeni és úszni kezdtem, jobban figyeltem a laktózmentes diétámra és az alvásra. És bár a legutóbbi kapcsolatom szinte megsemmisítő hatással bírt az önbizalmamra, nem adtam fel. Még keményebben edzettem és több időt töltöttem a barátaimmal, akik emlékeztettek rá, miért is szerethetem önmagamat. Ha pedig idáig eljutunk, már nyugodtan gondolkodhatunk párkapcsolatban, hiszen ha az önbizalomhiány időnként felül is kerekedik, egy szerető társ mindig emlékeztet: te így vagy tökéletes.

Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus válaszol

Az önbizalom magjai már csecsemőkorban kialakulnak attól függően, hogy édesanyánk mit sugároz felénk. A családi légkör, a közvetlen környezetünk alapozza meg az önbizalmunkat. Ha olyan környezetben szocializálódik valaki, ahol nem támogatják a törekvéseit, nem azt tükrözik neki, hogy erős és jó képességekkel bír, akkor nem fog hinni magában, hiszen a környezete sem hisz benne. Az LMBTQ közösség tagjainál még összetettebb a kérdés, ugyanis ők már óvodás korban érzékelhetik, hogy mások, az érzéssel viszont egyedül vannak.

 

Skultéti-Szabó Katalin

 

A társadalmi normák sulykolják a gyerekekbe a fiú-lány szerepeket, miközben az ő érzéseik ennek ellentmondanak. Ez hat a belső lelkiállapotra, a bizalom kialakulására, és az önbizalom fejlődésére. Nehezebben nyitnak mások felé, ha pedig idővel családjuk sem fogadja el őket, az azt erősíti bennük, hogy nem elég jók, nem tudnak megfelelni. Ezt tetőzheti, ha valaki végigasszisztálja a szülei válását, amelynek során tudattalanul azt a generációs üzenetet kapja, hogy lecserélhető, és egy párkapcsolatban tartania kell attól, hogy nem elég jó a másiknak.

Mindemellett a 21. század egyfajta torz ideált teremtett a meleg férfiak számára. Azt sugallja, hogy próbálj megfelelni egy idealizált elvárásnak, ha ugyanis nem elég jó a külső csomagolás, nem vagy elég izmos, magas és jóképű, akkor semmit sem érsz. Emiatt előbb-utóbb sokan nem kezdeményeznek ismerkedést, mert nem tudnak megfelelni a paramétereknek. A csalódások pedig megint csak nem tesznek jót az önbizalomnak, ám ugyanakkor építőleg is hatnak, és visszajelzést adnak arra nézve, hogy legközelebb mit ne csináljunk.

Máthé Bence

Previous post

Meleg pár dolgozta fel a Csillag születik duettjét

Next post

Több mint tíz év börtönre ítéltek egy írót meleg szexjelenetek írása miatt