Itthon

„Emlékeztetni akartunk, hogy Meseország mindig is mindannyiunké volt”

Interjú Nagy Boldizsárral, a Meseország mindenkié című könyv szerkesztőjével

„Homoszexuális propagandának”, „a magyar kultúra elleni támadásnak” értékelte a Labrisz Leszbikus Egyesület által szeptember végén kiadott Meseország mindenkié című gyerekkönyvet Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom politikusa, ezért ledarálta a könyv egy példányát, majd tettéről a közösségi médiában is beszámolt. Az országgyűlési képviselő tette hatalmas felháborodást keltett, persze voltak, akik így vagy úgy, de neki adtak igazat. A diskurzusba a miniszterelnök is beszállt, aki szerint a magyarok türelemmel viseltetnek a homoszexuálisok iránt, de van egy vörös vonal: „Hagyják békén a gyerekeinket”. Dúró Dóra modern kori könyvégetése után néhány nappal a Meseország mindenkié című könyv összes példányát elkapkodták, feltehetően nem azért, hogy elégessék, hanem hogy a gyerekeknek ajándékozzák őket. Az óriási port kavaró, 17 kortárs szerző történeteit tartalmazó kötetről annak szerkesztőjével, Nagy Boldizsárral beszélgettünk.

 

Nagy Boldizsár

 

Hogyan vetődött fel bennetek az ötlet, hogy egy LMBTQ témákkal is foglalkozó könyvet készítsetek?

A Labrisz Leszbikus Egyesületnek van egy Melegség és megismerés nevű, középiskolásokat célzó programja, ami arról szól, hogy milyen előítéletekkel kell szembenéznie az LMBTQ embereknek. Tulajdonképpen ennek a programnak a folytatásaként kezdtek el gondolkodni egy gyerekkönyv kiadásán még tavaly ősszel. Hozzá kell tenni, hogy az egyesületnek már korábban is jelentek meg könyvei, de azok felnőtteknek szóló, leszbikus témájú írások voltak. Az ötlet az volt, hogy ne csak LMBTQ témájú meséket adjunk ki, hanem olyanokat, amik különböző kisebbségi csoportokhoz tartozó emberekről szólnak, olyanokról, akiknek nem igazán van hangja a mese- és gyerekirodalomban. El szerettünk volna jutni azokhoz a gyerekekhez, akik nem találják meg önmagukat a mesékben, nem tudnak azonosulni a legnépszerűbb mesék szereplőivel; emellett az is cél volt, hogy a gyerekek megismerjenek a sajátjuktól különböző élethelyzeteket.

Hogyan válogattátok ki a kötetbe kerülő meséket?

Két úton lehetett bekerülni a kötetbe. Egyrészt volt egy pályázat, amire kezdő szerzők jelentkezhettek – közel nyolcvan pályamű közül végül nyolcat választottunk ki. Másrészt felkértünk kilenc kortárs írót, hogy írjanak mesét az antológiába. Olyan, gyerekek által jól ismert mesék, mítoszok, történetek feldolgozásait vártuk tőlük, amik reflektálnak a mai magyar társadalmi helyzetre, megjelenítik a stigmatizált csoportokat, például a cigányokat, mélyszegénységben élőket, bántalmazó családban élőket, fogyatékkal élőket és olyanokat, akik nem tudnak megfelelni a szüleik vagy a társadalom nemekkel kapcsolatos elvárásainak. És természetesen az LMBTQ közösséget is reprezentálni szerettük volna.

Milyen volt a felkérésetek fogadtatása az ismert írók körében?

Csehy Zoltán például nagyon gyorsan reagált, egy zseniális verset rögtönzött, egy már létező dán LMBTQ mesét dolgozott fel. Gimesi Dóra a saját Óriásölő Margaret bábelőadását dolgozta át, ami már eleve adaptáció volt: egy ír népmesét formált át gyerekszínházra. Olyan művész is lelkesen írt nekünk, mint például Tompa Andrea, aki korábban sosem írt még gyerekeknek.

Egy hétfői napon jelent meg a könyvetek, a hét második felében pedig máris ledarálták egy példányát. Ezután néhány nap alatt elkapkodták a boltokból az egész készletet. Számítottatok ilyen drámai reakciókra?

Fel voltunk készülve a negatív reakciókra, arra is, hogy esetleg eszközzé válik a könyv a politikai színtéren. Amikor meghallottuk, hogy a következő napon lesz egy könyvmegsemmisítési akció, megrémültünk, attól féltünk, hogy esetleg a közvélemény is ellenünk fordul, országos felháborodás lesz. Leginkább attól tartottunk, hogy azoknak a fiatal LMBTQ embereknek, akik még nem mertek előbújni, ezután még kevésbé lesz hozzá bátorságuk, esetleg még jobban sérülnek majd a családjukban, a környezetükben. Amikor elkezdtünk agyalni a válaszreakciókon, még végig sem tudtuk gondolni, mit kellene tennünk, máris annyian mellénk álltak nyilvánosan – szakmai szervezetek, véleményvezérek, politikusok egyaránt –, és olyan sok megrendelés, majd a könyv elfogyása után annyi előrendelés érkezett. Csak tátott szájjal figyeltük, mi történik.

Kellett hozzá bátorság, hogy kiadjátok a könyvet?

Azt hiszem, nem volt bennünk félelem, inkább egy erős elszántság – tudtuk, hogy nagyon nagy szükség van egy ilyen könyvre. Úgy válogattuk össze a történeteket, hogy közben arra gondoltunk, milyen jó lett volna, ha gyerekkorunkban mi is olvashattunk volna ilyen meséket. Az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy a meséken keresztül segítsük a kisebbségi csoportok tagjait, a nehéz helyzetben élő gyerekeket és a fiatal LMBTQ embereket.

 

 

A könyvaprítás előtt vagy után volt közvetlen párbeszéd az egyesület és a Mi Hazánk Mozgalom között?

Nem gondolom, hogy értelmes párbeszédre kerülhetne sor, nem is az a céljuk, hogy rendezzék ezt a vitát. Abban sem vagyok biztos, hogy a személyes meggyőződésük miatt darálták le a könyvet. A mesekönyv számukra egy jó alkalom, hogy kihangosítsák a szokásos üzenetüket, az pedig lényegtelen, hogy a politikai haszonszerzés közben hány gyerekben és felnőttben keltenek félelmet, esetleg milyen sokakat traumatizálnak. Hiszek a kommunikáció erejében és abban, hogy sokféle világnézet, vélemény megfér egymás mellett, de a politikai indíttatású gyűlölet kizárja az együttélés ilyen formáját.

Mit szóltatok ahhoz, hogy tucatnyi hazai híresség állt a könyvetek mellé?

Mielőtt megjelent a könyv, néhány véleményvezért, szaktekintélyt meg szerettünk volna kérni, hogy olvassa el a kötetet, alkosson róla véleményt, hogy ezzel népszerűsíteni tudjuk majd a kötetet. Nagyon örültünk, amikor kaptunk két ilyen ajánlást, szerepelnek is a könyv hátsó borítóján. Ehhez képest hihetetlen, mennyi népszerű ember állt ki mellettünk lelkesen, többségükkel még csak nem is találkoztunk személyesen. Hihetetlen érzés, ahogy az is, hogy a könyv címe önálló életre kelt, szlogenné vált. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Meseország mindenkié címmel nem provokálni akartunk, nem elvenni valami olyat, ami nem a miénk, hanem emlékeztetni.

Meseország mindig is a mindannyiunké volt, ezt ne felejtsük el: a népmese a népé, ez egy közös kincs, és a meseirodalom elképesztően sokszínű, a több száz éve, szájról szájra terjedő történetekben minden ember találhat olyat, ami róla szól.

Sokan, akik kisebbségi csoporthoz tartozunk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a nagy egész egyenjogú tagjai vagyunk, hogy Meseország mindannyiunké, ahogy Magyarország is minden magyaré.

Ha összegezni szeretnéd a történeket, szerinted inkább pozitív vagy negatív hatást értetek el a könyvvel?

Pozitív. Hatalmas tömegek mozdultak meg, és őszintén szólva pozitívan csalódtam a magyar társadalomban: bármilyen nem kormánypárti sajtót, fórumot vagy közösséget nézünk, azt látjuk, hogy összefognak a kisebbségekért, felemelik a hangjukat. A legtöbb embernek van legalább egy pozitív története, ami kisebbségi csoportok tagjaihoz fűződik, mindenki baráti társaságában, rokonságában, családjában van olyan roma, örökbefogadott, LMBTQ vagy fogyatékkal élő, akit szeret. Belőlük nehéz ellenséget kovácsolnia a kormánynak, ez most, azt hiszem, bebizonyosodott.

Szerinted megváltoztatta a könyv az „átlag magyar” fejében lévő képet az LMBTQ társadalomról?

Ismerek olyan idősebb Fidesz-szavazót, aki elgondolkodott azon, milyen mesék valók a gyerekeknek, mennyire egyenjogúak ma itthon az emberek, hogyan kell kezelni a kisebbségeket, mennyire tehet arról valaki, hogy olyan, amilyen. Egy távoli, nyugdíjas ismerősöm konkrétan lemondta a Demokrata-előfizetését. Olyan emberek, akik általában nem szólalnak fel társadalmi kérdésekben, most felszólaltak, akár az ismertségi körükben, akár a közösségi oldalaikon. Ezek mind jó dolgok, amik talán helyesebb irányba terelik majd a párbeszédet.

Tegdes Péter

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb