Életmód

„Életem összes szerepe közül az apaságot élvezem legjobban”

Napsütötte vasárnap délelőtt üldögélünk Marci, Ádám és Andris budai otthonában. Lábaink között Walter, a corgi mászkál. Féltékeny Andrisra, aki őutána érkezett a családba. Magyar szemmel még ismeretlen család az övék, Marci és Ádám ugyanis együtt neveli Andrist, akit közel két évvel ezelőtt fogadtak örökbe. Így alkotnak ők – Walterrel kiegészülve – családot. Vagy hogy egy, a magyar nyelv által éppen csak ízlelgetni kezdett szóval éljek, szivárványcsaládot. Olyasmit, amelyről közösségünk számos tagja még ma sem mer álmodni.

 

Balról jobbra: Ádám, Andris, Walter és Marci

 

Első lépések

Férfiaktól szokatlan módon – bár lehet, csak magamból kiindulva általánosítok – Marci és Ádám egyaránt jól emlékeznek dátumokra. Például megismerkedésük napjára: 2011. április 30., egy melegbuli a Déli pályaudvarnál. „Nem házasságnak indult a kapcsolat” – jegyzik meg, noha már az első „rendes” randevún felmerültek komoly témák. Így derült ki például, hogy mindketten szeretnének gyereket vállalni. Természetesnek tűnt, fel sem merült egyikükben sem, hogy ennek bármi az útjába állna egyszer majd, bár a hogyan kérdésre akkor még nem tudták a választ.

Ebben először három évvel később Marci egyik barátnője volt segítségükre, aki átküldött egy interjút az orokbe.hu oldalról „Én heteró szülőkkel nőttem fel, mégis meleg lettem” címmel. Az interjúalany ebben arról mesél, hogy 2009 tájékán, amikor ő örökbefogadott, miken kellett meleg férfiként keresztülmennie. Az írás valósággal leforrázta Marcit. Valóban lehet Magyarországon meleg férfiként örökbe fogadni? És mindezt úgy, hogy a rendszer tisztában van azzal is, hogy van párja az embernek? Egyrészt nem is gondolta volna, hogy ez ebben a formában tényleg lehetséges, másrészt bonyolultabbnak is gondolta az eljárást. Megmutatta a cikket Ádámnak is, és ez volt az a pillanat, amikor átkattant bennük valami: elhatározták, hogy belevágnak.

Az, hogy ne az örökbefogadást, hanem valamilyen más megoldást válasszanak, soha fel sem merült. „Nem érzem szükségét, hogy vér szerinti gyerekem legyen” – ragadja meg a lényeget Marci. Ettől függetlenül azonban nem gondolja, hogy egyik megoldás jobb, mint a másik, hanem egyszerűen minden párnak magának kell eldönteni, melyikkel szeretne élni. Nekik az első pillanattól magától értetődően jött az örökbefogadás.

 

 

Papírmunka

Miután úgy érezték, hogy megszerezték a kellő mennyiségű ismeretet, időpontot kértek a Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálattól (röviden TEGYESZ). Az első találkozóra 2015 áprilisában egyedül Marci ment el. Egy ügyintéző hölgy fogadta, akivel Marci már ekkor tisztázta, hogy egyedülállóként kíván örökbe fogadni, azonban van párja, akit Ádámnak hívnak.  Az ügyintézőnek a szeme sem rebbent, csupán diplomatikusan elmagyarázta, mik a teendők.

Innentől egy hosszú folyamat vette kezdetét, számos lépcsőt kellett megmászni. Volt elbeszélgetés pszichológussal egyedül és párban is, környezettanulmány a lakásról, majd mindezek alapján összefoglaló ajánlást készítettek a TEGYESZ munkatársai, amelyet elküldtek az illetékes kormányhivatalnak. Közben azonban történt valami más is: Marci és Ádám 2015 augusztusában bejegyzett élettársi kapcsolatot kötöttek és ez megakasztotta az eljárást. A gyámhivatalnál ugyanis – amely ráteszi a pecsétet a TEGYESZ ajánlására – megrekedt a papír. Bár nem lett kimondva, mégis egyértelmű volt az ok. Az ügyintéző támogatása és céltudatossága volt az, ami rengeteget segített, ő nyomta át a papírt a hivatalon.

Az eljárás során rendszeresen felmerült, milyen nehézségei lesznek a gyermeknek: örökbefogadott, két apukája van, és előfordulhat, hogy roma származású lesz egy egyébként romák által nem lakott környéken. Felmerült a kérdés, hány ilyen csomaggal tud megbirkózni élete során? Kitehető-e egyáltalán ennek? Marciék szerint azonban minden embernek megvan „a maga csomagja”, és az ő dolguk szülőként pontosan az lesz, hogy ott legyenek mellette és átsegítsék ezen akadályokon. Persze, azt is tudatosítaniuk kellett, hogy mi az, amit ők maguk még tudnak kezelni. Olyan kompromisszumot ugyanis nem akartak kötni, amivel később nem tudnak megbékélni.

A papírokat végül 2015 októberében fogadták el. Mi volt sikerük titka? „Ha ismered a jogaidat és a lehetőségeidet, akkor igenis keresztülvihető a rendszeren egy ilyen eljárás” – állítják meggyőződéssel. Benne volt ebben rengeteg olvasás, a jogász rokonok szellemi hozzájárulása, beszélgetés olyanokkal, akik már keresztülmentek hasonlón. Azt fontos volt tudatosítani – és érdemes mindenki másnak is, aki örökbefogadásra vállalkozik –, hogy az alapján senki nem diszkriminálható, hogy meleg vagy leszbikus.

 

 

Onnantól, hogy megszerezték a pecsétet, várakozó státuszba kerültek. Egy hosszú listán be kellett jelölni, milyen gyereket szeretnének. Ez többek között kitér az életkorra (0-3 év közötti legyen), etnikumra (nem volt származási kikötésük), és egészségi állapotra is (egészségügyileg korrigálható betegsége lehet, tehát halálos betegség például nem, de cukorbetegség igen). A „További felvilágosítást kérek” rubrikát is be lehetett jelölni, ami újabb mozgásteret, tájékozódási lehetőséget adott. Marci megjegyzi, hogy az „egészségügyileg korrigálható betegségnél” súlyosabbat nem tudtak volna lelkileg bevállalni, de nagyon tisztelnek mindenkit, aki igen. Ez is egy példája volt annak, hogy magukba kellett nézni és őszintén fel kellett tenni a kérdést: mi az, amit szívből vállalni tudunk hátralévő életünkre?

A várakozás közel három éven át tartott. Nem voltak sem türelmetlenek, sem elkeseredettek, élték tovább az életüket. Új lakásba költöztek, ahol már két hálószoba volt. Azt azonban, amelyiket nem használták, tudatosan nem gyerek-, hanem vendégszobának hívták. Játékokat, gyerekágyat sem vásároltak bele. Haladtak előre a karrierjükben, Walter által egy szőrös négylábú családtaggal is bővültek. Évente körülbelül két alkalommal – húsvétkor és karácsonykor – rátelefonáltak az ügyintézőre, hogy kellemes ünnepet kívánjanak és jelezzék, hogy továbbra is felkészültek az örökbe fogadásra, de ennél több kommunikáció soha nem történt. A pecsételt határozat három évre szólt és további egy évre meghosszabbítható volt – erre azonban nem volt szükség.

Találkozás Andrissal

2018 januárjában jött a telefonhívás. Marci vette fel, épp otthon ült, egyedül az ágyon. A hölgy elmondta, mit tudnak a kisfiúról, majd feltette a kérdést: „Készen állnak az örökbefogadásra?” Marci hezitálás nélküli igenje után pedig érdeklődött, mikor tudnak befáradni a TEGYESZ-be. Pár nappal később Ádámmal együtt be is mentek. Volt adatmegtekintés, amely során az ügyintéző felolvasta, mit lehet tudni a gyermekről. Több párnak is kiajánlották, de csak ők akartak megismerkedni vele. „Kíváncsiak-e képre?” – jött az újabb kérdés. A várakozás időszakában kialakult bennük egy kép, hogy milyen gyereket fognak részükre kiajánlani. Ehhez képest teljesen más fogadta őket: egy szőke, kék szemű kissrác. Három nappal később egy teremben találkoztak az akkor 16 hónapos Andrissal a nevelőszülők, a pszichológus, valamint a gyámhivatal és a TEGYESZ munkatársainak intim társaságában. „Andris nagyon cuki volt. Minden eldőlt ott” – idézik fel a fiúk.

Úgy érzik, hogy míg a terhes nők esetében a baba a pocakban nő, addig náluk a szívben fogant meg. Tudatosan és tudat alatt is készültek rá. Fontos különbségnek tartják azt is, hogy a heteroszexuális párok esetében az örökbefogadás legtöbbször a gyászhoz és a lemondáshoz köthető, amiért nem lehet vér szerinti gyerekük. A nő nem élheti meg nőisége egyik fő elemét, a férfi nem adhatja tovább DNS-ét. Az örökbefogadáshoz már csak akkor jutnak el, amikor minden mást megpróbáltak, mindenen végigmentek. Marcinak és Ádámnak azonban ez volt az egyetlen lehetősége (legalábbis a hazai jogi viszonyok között), így az egész folyamatot pozitív, örömteli dologként élték meg. Jól példázza mindezt, hogy még annak idején a jelentkezéskor el kellett végezniük egy tanfolyamot, ahol sokat beszéltek arról a pszichológusok, ki hogyan dolgozza fel a lemondást. Le kellett írni, ki milyen gyereket szeretne, aztán jött a szakemberektől a hidegzuhany-szerű instrukció: „ezt most tépd össze és dobd el, mert nem ilyen gyereket fogsz kapni.” Ők azonban ezt egyáltalán nem lemondásként, hanem ajándékként élték meg.

Két hetük volt úgy alakítani az életüket, hogy felkészüljenek Andris fogadására: megvenni minden szükséges kelléket, bejelenteni a munkahelyükön. „Össze kellett rakni az életedet és az agyadat arra, hogy ide be fog költözni egy gyermek” – foglalják össze saját szavaikkal. Az ismerkedés Andrissal 2018. március 16-án kezdődött – „még havazott”. A kisfiú nevelőszülőknél élt Cegléden, bő egy óra autóútra Budapesttől. E két hét során minden nap leutaztak. Reggel Andris ébredése előtt érkeztek, és egészen fektetésig vele maradtak. Megismerkedtek egymással, a megszokott közegében, a megszokott emberek között pelenkázták, etették-itatták. Megtapasztalták kisfiuk napirendjét, szokásait, mit és hogyan szeret, hogyan kell gondoskodni róla. Marci és Ádám a mai napig nagy szeretettel emlegeti a nevelőszülőket, akik mindenben támogatták a párt, gyakorlatilag a családjukba fogadták őket. Azóta is rendszeresen, negyedévente találkoznak, a család részévé váltak. Az ismerkedés, amely során a nevelőszülők tudatosan elkezdték tartani a távolságot Andrissal, hogy átadják a terepet a fiúknak, két hétig tartott. Ezt követően a TEGYESZ és egy pszichológus Ceglédre utazott és megállapították, hogy a „barátkozás” sikeres volt – Andris április elején költözött Marciékhoz.

 

 

Ezzel azonban a folyamat még nem ért véget. 30 napos kihelyezés kezdődött, amely során még mindig mondhatták volna, hogy köszönjük, de meggondoltuk magunkat. Nem tagadják, izgultak ebben az egy hónapban. Olyan simán ment minden, hogy féltek, most történik majd valami baj, valaki keresztbe tesz nekik. Ekkor már egy éve volt annak, hogy Pécsett egy leszbikus pártól a kihelyezést követően váratlanul elvettek egy gyermeket. Szerencsére Marciék esetében semmi hasonló nem történt. Az egy hónap rendben eltelt, a gyámügyi határozat jogerőre emelkedett. Marci és Ádám hivatalosan is Andris szüleivé váltak.

Szivárványcsalád születik

Az első három hónapban Marci, a második három hónapban Ádám maradt otthon vele. Ádám esetében volt egy kis fennakadás, a kormányhivatal ugyanis nem akarta megadni a GYED-et. A probléma ezzel nem is a pénz volt, hanem hogy kényszerhelyzetbe kerülnek: Ádámnak fel kell mondani a munkahelyén ahhoz, hogy nyugodtan otthon tudjon maradni? Ügyükben a Háttér Társaság jogsegély-szolgálata segített, és az ügy végkimenetele nagyon pozitív lett: a kormányhivatal egy kedves és udvarias levélben elnézést kért. Fontos hangsúlyozni, hogy a GYED megtagadásának nem homofób indítéka volt, hanem a jogszabályt értelmezték rosszul. Ez abból fakadt, hogy az ügyintéző előtte egyszerűen nem találkozott hasonló esettel. A levélben azonban ígéretet tettek rá, hogy mostantól erre is jobban oda fognak figyelni.

Életem összes szerepe közül az apaságot élvezem a legjobban” – mesél lényegre törően Ádám arról, milyen volt valóságként megélni azt, amiről előtte évekig álmodoztak. Tény, hogy megváltoztak a mindennapjaik. Az elején arra kellett fókuszálni, hogy Andris otthon érezze magát velük. Bezárkóztak kicsit. Az hagyján, hogy a barátoknak, de még a nagyszülőknek sem volt szabad látogatni. Volt rá példa, hogy valaki beugrott, Marci azonban az előszobából zavarta ki. Amikor már azt hitték, hogy Andris végleg feloldódott és már nagyon otthon érzi magát, még mindig tudott meglepetést okozni. Sokáig nem mert például inni kérni. Lehetett látni, mikor érkezett meg. Önmaga lett. „A legtöbb szülő retteg tőle, hogy a gyerek nyilvános helyen hisztizik majd. Mi szabályosan vertük magunkat a földhöz örömünkben, hogy végre hisztizni mer a játszótéren.

Néha mindkettőjüknek eszébe jut a régi élet. Egy gyerek érkezésével más értékrend szerint kezd el élni az ember. Ő az origó, minden hozzá alakul. Arra soha nem gondolnak, hogy mi lenne, ha nem lenne. Nosztalgia nincs bennük. Előfordul, hogy kimozdulnak akár kettesben, akár külön-külön is, olyankor a nagyszülők vigyáznak Andrisra.

Apropó, nagyszülők. „Halálosan boldog volt a család, zokogtak örömükben” – ugyanis nem hitték volna, hogy valóban sikerülni fog. Marci akkor sírt, amikor tavaly januárban megjött a várt telefon, és utána azonnal beszámolt róla Ádámnak, majd egy másik alkalommal, amikor édesanyját hívta Ceglédről egyedül hazafelé tartva. Kérdés, Andris mit fog fel abból, hogy nem anyuka és apuka neveli, hanem két apukája van. Egyelőre minimálisan beszélnek erről, az életkorához igazítva, kíváncsiságát kielégítve, de nem „túltolva.” Jó példa erre az, hogy amikor náluk voltam, és plüss-, meg DUPLO figuráival játszva Andris szóba hozta, ő vajon honnan jött, Ádám erre annyit felelt: „te anyukád pocakjából jöttél ki.”

 

 

A kisfiú most szeptemberben kezdte második évét a bölcsődében. Marciék már a jelentkezéskor elmondták, hogy két apa neveli, ez azonban olyannyira nem jelentett problémát, hogy valósággal kapkodtak értük, három helyre is fel akarták venni a kisfiút. Hasonlóan kedves történet kötődik a háziorvos kiválasztásához is. Volt ugyanis egy, akihez gyakorlatilag lehetetlenség volt bejutni, de amikor meghallotta Andris történetét, azonnal befogadta. Érdekesség, hogy míg az örökbefogadásnál a tény, hogy Marcinak papíron egyedülálló szülőként kellett jelentkeznie, addig például a bölcsődénél ez előnyt, elsőbbséget jelent. „A rendszer valahol büntet, valahol előnyben részesít minket” – világít rá az abszurd helyzetre.

A legkedvesebb emlék azonban nem a bölcsődéhez, vagy a háziorvoshoz, hanem az egyik kerületi önkormányzati hivatalhoz kötődik. Ide sétált be annak idején Marci Andrissal, hogy átvegyék a kisfiú új anyakönyvi papírjait – és az átadó hölgy ugyanaz volt, aki annak idején Marcit és Ádámot összeadta. „Maga!?” – kiáltott fel és elsírta magát, amikor meglátta a gyerekkel, majd odahívta kolléganőit is. „Ő az, akiről beszéltem” – mondta az egybeterelt társaságnak, és felidézte, hogy annak idején Marci és Ádám ceremóniája már a sokadik volt, amelyet ő vezetett, mégsem felejti el soha, mert igaz szerelmet látott a szemükben.

Tervek a jövőre 

Az áldást, amelyben részük van, szeretnék másokkal is megosztani. Instagramon és Facebookon is aktívak, létezik egy csoport külön szivárványcsaládok részére, de a Szivárványcsaládokért Alapítványba is új életet lehelnének. Novemberben megvolt az első rendezvényük. Nemcsak érintettek, de rengeteg érdeklődő is elment, akikkel megoszthatták tapasztalataikat és válaszolhattak a kérdésekre. Úgy tapasztalják, hogy egyre növekszik az igény az LMBTQ közösségen belül a gyerekvállalásra. Mind többen hiszik el, hogy igen, nekik is elérhető ez a lehetőség. Ezt az interjút is azért vállalták, mert fontosnak érzik elmondani a történetüket, hiszen az is úgy indult, hogy elolvasták valaki másét.

Mit hoz a jövő? Andris cseperedik, mosolygós, eleven kisfiú. Szeretnének neki egy kis testvért. Idővel kettőt. Ádám már beadta a kérelmet. A hivatal egy hónap alatt elfogadta.

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda

 

hirdetés
Previous post

Testvéreket fogadott örökbe a leszbikus pár, hogy egy család maradjanak

Next post

A legjobb karácsonyi dalok LMBTQ énekesektől – a teljesség igénye nélkül