Még mindig történnek velem olyan dolgok, amik miatt néha csendesen és kétségbeesve leülök egy padra a templom mellé, rágyújtok, nézem az embereket és átgondolom, hogy tényleg ez-e az én utam. Még mindig történnek velem olyan dolgok, amik miatt úgy érzem magam és úgy örülök, mint egy tinédzser. Néha még mindig elfelejtem, hogy én már egy szorongó felnőtt vagyok. De felnőtt vagyok én egyáltalán?
Egyik reggel a TikTokot bámultuk az első cigi-kávé kombóban és a telefon képernyőjén sorban bukkantak fel azok a velem egykorú emberek, aki megmagyarázhatatlan oknál fogva azt bizonygatták, hogy ők 35 évesen igenis nem öregek. Hiszen még annyi minden vár rájuk, hiszen még mindig tudnak változtatni: még mindig tudnak új életet kezdeni és még mindig előttük állnak a legszebb éveik. Aztán idősek következtek. Nyolcvanéves emberek beszéltek arról, hogy miért nincs vége az életnek pont 30 évesen, majd hogy azért ők mennyi mindent máshogyan csináltak volna korábban, fiatalon: 30, 40 vagy 50 évesen.
Tanácsok, amiket sosem fogok megfogadni.
Nem fogok kevesebbet dolgozni, nem fogok több időt tölteni sem a barátaimmal, sem magammal, nem fogok többet nevetni és nem leszek cseppet sem tudatosabb sem. Mert amikor épp ott vagy 35 évesen és a munka és a nevetés között kell választanod, sajnos egyszerűen muszáj a munkát választanod. Nyolcvan évesen majd én is megbánom ezeket, mint ezek a dívák. Mint Greta Kansasből.
Felkelek, elkészítek még egy kávét – mert ma is többet fogok dolgozni, mint a barátaimmal nevetni, bármit is ajánl Greta az USA-ból –, közben pedig azon gondolkodom, hogy miért vannak a korombeliek annyira beszarva a koruk miatt. Hogy én miért vagyok annyira beszarva a korom miatt. Hiszen csak 35 vagyok. Vagy már 35?
Bizonyos szemszögből az életemre abszolút tudok kudarcként tekinteni és azt hiszem az esetek többségében úgy is tekintek. És ha elégedetlen vagy azzal, amit eddig tettél, minden bizonnyal könnyebben félsz attól, hogy a következő évtizedekben is bukdácsolni fogsz, méghozzá nem is jó irányba. Mert 35 éves vagyok és még mindig nincs könyvem, pedig tinédzser korom óta azt akarom, hogy legyen egy könyvem. Mert mindig is újságíró akartam lenni, de végül sose lettem igazán az. Persze, írok itt-ott, rengeteg nagyszerű helyen, ami miatt rengeteg nagyszerű emberrel beszéltem életem során, és sokszor vagyok színpadon, ami jó, mert régen mindig szorongtam azon, hogy mikor leszek végre színpadon. De sose lettem végül igazi újságíró.
Haragszom magamra emiatt, mert nevetséges módon úgy érzem, beszariságból és önbizalomhiányból nem mertem sose belevágni kizárólag az újságírásba, és abszurd módon inkább egy sokkal bevállalósabb és idegölőbb marketing karriert választottam, csak mert az anyagilag talán biztosabb. Persze aztán végül fullos marketinges sem lettem, hiszen ahhoz meg túlságosan újságíró vagyok. De vagyok már producer is, grafikus is, szövegíró is. Huh. Sokminden. Maszlag vagyok, káosz és talán ezek az évek, amikkel kapcsolatban teljesen hallgatnom kellene Gretára és másra koncentrálni. Vagy a korombeli tiktokkerekre és rálépni egy útra, változtatva mindenen. Vagy pont megtanulni örülni ennek a káosznak.
Egy 35 éves meleg férfi vagyok és fogalmam sincs, hogyan kellene, hogy kinézzem az életem.
35 évesen mitől kellene felnőttnek éreznem magam? Nem tudom, mit jelent felnőttnek lenni. Fizetem az adót, a számlákat, pénzügyi döntéseket hozok nap mint nap a Tescóban, de a felnőttlétem lényegében csak az anyagi döntéseimen keresztül tudom leszűrni, ami nem szerencsés taktika, mert ezek szerint nem vagyok a legjobb felnőtt. Nem tudom, hogy 35 évesen mit kéne éreznem magammal kapcsoltban. Félnem kellene-e, hogy még mindig fejlődöm, még mindig csak apró jégdarabokon egyensúlyozok, ahelyett hogy egy egész sarkkört követelnék magamnak? Vagy örülnöm kéne, hogy még mindig merek bátor lenni, holott eddig azt hittem, nem is vagyok bátor?
Néha félek, hogy már elég időt töltöttem el az időm elpazarlásával ahhoz, hogy valóban azt mondjam: „elpazaroltam egy csomó időt.” Tudom, hogy ezt a 35 évnyi időt én már nem kapom vissza és ez már olyan soknak számít, hogy ez a gondolat megrémít. És rettegek, tényleg rettegek attól, hogy ha most nem változtatok, akkor lehet 80 évesen a halálos ágyamon majd azt mondom, hogy „ej, ezt elcsesztem és most már aztán tényleg nem lehet visszacsinálni, pedig 35 évesen még ment volna – még cikket is írtam róla.” Rettegek, hogy már nincs visszaút és rettegek, hogy még van, de el fogok mellette menni. Megijeszt a tudat, hogy biztos igaza van Gretának az USA-ból. Megijeszt a tudat, hogy igazából csak túlgondolom ezt az egészet. Még mindig mint egy tini. Vagy már mint egy felnőtt.
De közben honnan tudjam mégis, hogy visszatekintve majd nem pont azt mondom-e, hogy én életem legjobb verzióját éltem?
Hogy minden, amit 0-35 között tettem az pont oda vezetett, ahova majd vezet 40 évesen, 50 évesen és 60 évesen? Honnan tudjam, hogy jogosan érzem magam csődnek vagy jogosan érzem magam elégedettnek? Honnan tudjak 35 évesen bármit is biztosan? Nem tudom, elég gyerek vagyok-e még odamenni anyámhoz, hogy megbeszéljem vele, hogy oké-e őt szeretni, oké-e ezt mondani, oké-e így érezni, oké-e így dönteni. Azt hinné anyám, hogy itt állok előtte ennyi idősen és még mindig nem lettem felnőtt? Vagy csak elmosolyogna, mert azt gondolná, hogy pont ez a felnőttség? Nem tudni semmit, de már jól titkolni?
Mint amire Prágában jöttem rá. Meggyőztek a srácok, hogy menjek vonattal, mert jó buli lesz. Visszafelé, a prágai állomáson lefagytam. Elképesztően nagy volt, óriási, sokszor kettéosztott vágányrendszerrel és átláthatatlan kijelzőkkel és emeletekkel, aluljárókkal. Miközben nagy nehezen megtaláltam a Budapestre tartó vonatot és a járgány felé tartottam, elfogott a rettegés. Minden méteren ellenőriztem, hogy a temérdek vágány közül biztosan jófelé tartok-e. Lefotóztam a kijelzőt, a számokat, mindent. Két perc alatt maga alá temetett egy minipánik, miközben tudtam jól, hogy persze, hogy jófelé megyek.
A vonaton ülve – ahol azért megkérdeztem mást is, hogy ugye Budapest felé megy a járat –eszembe jutott, hogy a szüleimet sose láttam így félni, kétségbeesni. Pedig biztos ők is érezték így. Csak mivel nekik szülőkként mindig a biztos pontot kellett képviselniük, ha nem is tudtak valamit, nem mutathatták ki. Konstans azt kellett játszaniuk, hogy minden rendben van, tudják mi van most, és tudják mi lesz később is, minden válasz a kezükben van. Vajon valójában hányszor néztek össze titokban mellett megijedve, hogy most mi lesz, vajon merre kell fordulni, mit kell mondani, hogy kell dönteni?
Az egész életemben azt tanultam és gondoltam, hogy az az ember a felnőtt, aki mindent tud és mindig tökéletesen tud vigyázni magára és már nincsenek előtte megoldatlan kérdések.
De ez lehetetlen. Prágában döbbentem arra, hogy igazából senki sem felnőtt és nem is volt sose felnőtt. De akkor miért vizsgálom magamban a felnőttségem státuszát?
Néha nagyon boldog vagyok és elégedett. Néha magamba szívok apró pillanatokat, amikről elképzelem, hogy a 15 vagy 20 éves Ádám látja és boldog tőle. Azt gondolja: oké-e ez az élet. Öten eszünk négy szelet tortát egy spontán paprikáskrumpli után, miután a fiúk síeltek. Hetvenesévekbeli német aerobick lemezt hallgatunk műfüsttel, lézerrel, más füsttel beborított lakásban. Egy huszonnegyedik órában kis emberként a nagy tömegben, egyedül, a társaság elől elbújva az erkélyen fázva cigizek, jól esik a jéghideg levegő a tüdőmben, az óriási erkélyemről az óriási várost bámulom és azon töprengek van-e nálam most boldogabb ember a kilencedik kerületben.
Szeretek meglepődni úgy, mint egy gyerek, mert ettől érzem, hogy élek. Szeretek 35 éves meleg férfi lenni, mert olyan határokat léphetek át, amik mások körül összezárnak és elzárják tőlük az oxigént. Szeretek felnőtt lenni, szeretek szépen lassan idősödni, mert ha fáradt az ember, jobban esik pihenni. Szeretem az eddigi döntéseimet, mert ez az egy választásom maradt: szeretni őket. Visszacsinálni nem lehet őket, haragudni értelmetlen, az egyetlen értelmes opció az elfogadás és az öröm, hogy végülis mind ide vezetett, egy boldog helyre, ahol most vagyok.
Korombeli emberek arról beszélnek, hogy 35 évesen is lehet még újrakezdeni. 45 és 55 évesek forgatják a szemüket, hogy valaki miért érzi magát idősnek ennyi évesen, nem tud ez még semmit. Greta Kansasban arról beszél, hogy mindent máshogy csinált volna, mikor fiatal volt, 35 vagy 45 vagy 55 éves.
Talán sose vagyunk elég idősek, mégis sose érezzük magunkat elég fiatalnak sem.
Talán mindig félünk, talán sose tudunk semmilyen biztos választ, talán mindig minden kétséges. Talán fontosabb elfogadni a tudatlanságot, mint állandóan a tudásra törekedni. Talán egyszerűen el kell fogadni, hogy senki sem tud semmit. Talán nem kell olyan komolyan venni ezt az egészet. Talán ettől olyan végtelenül, kétségbeesetten és csodálatosan bonyolult embernek lenni. 35 éves felnőtt embernek. És 35 éves gyereknek. Rossz döntésekkel. Jó döntésekkel.
Kanicsár Ádám András
IG: @kanicsar
