Lifestyle

Drámakirály – #love

Szerelemmel teli képcunami, nyilvános vallomások, passzív-agresszív hashtagek. Míg gyerekkorunkban – legalábbis az enyémben – egy nyaraláson is háromszor átgondoltuk, hogy egy-egy turistalátványosságról valóban ellőjünk-e két képet a filmtekercsről, ma már természetes, hogy képet készítünk a reggeliről, az ebédről, az ötperces olvasásokról vagy egy új cipőről. Ez nem kritika – vagy talán inkább önkritika. És ahogy életünk minden pici mozzanatát reflektorfénybe helyezzük a közösségi médián, pont ezt tesszük a szerelmi életünkkel is. De jól csináljuk? Egyáltalán lehet jól csinálni?

 

Egy kapcsolat elején napjainkban már mérföldkőnek számít a pillanat, mikor a nyilvánossággal is megosztjuk, hogy van egy párunk és a mennyekben járunk a szerelem miatt. Ez nálunk kicsit máshogy alakult: már-már taktikainak nevezhető megbeszéléseken vagyunk túl azzal kapcsolatban, hogy a nagyérdeműnek hogyan kommunikáljuk a kapcsolatunkat. Arcot nem akarunk mutatni, sőt, egy felismerhető pólót sem, és szeretnénk nem a nyilvánosság előtt megélni közös életünk minden percét. Maximum néhányat. Azt is visszafogottan, elegánsan.

Míg régen ez a probléma leginkább minden bizonnyal a szupersztárokat érintette, ma már egy hétköznapi ember is sajtósként tanakodik arról, hogy pontosan mit és hogyan kommunikáljon a szerelmi életéről. A facebookos állapotbejelentést fontos pontként éljük meg a kezdődő jövőnket illetően. Némileg jogosan. A szívecskés állapotjelzés után a barátok, haverok, ismeretlen ismerősök vagy ismerős ismeretlenek, sőt akár családtagok is felbolydult sajtósok tömegeként rohannak meg minket a legfontosabb kérdésekkel. Hogy ismerkedtetek meg? Ki a szerencsés? Mióta tart? A szex milyen? Sőt, esetemben volt olyan is, aki gratulációját fejezte ki, hogy „összejött.” Micsoda szerencse!

Majd a bejelentés után jön a dömping. Miután a közösségi médiában alapvetően arra szoktunk rá, hogy a szép dolgokról posztolunk és a legjobb pillanatainkat örökítjük meg az utókornak, így alapvetés, hogy a szerelem mámorában töltött közös pillanatok is reflektorfénybe kerülnek. Közös szelfik sora, közös üdülések pillanatai, romantikus esti borozások csendképei… Amivel nincs is baj. Egy bizonyos szintig.

Rájöttem, mennyire örülök annak, hogy mi szabtunk magunknak egy határt. Nemcsak azért, mert alapvetően szeretem a határokat, a limiteket, a szabályokat, amik szülnek egy jól működő rendszert, amiben otthonosan mozogva tudok produktív és boldog lenni, hanem azért is, mivel nem akarok a szerelmi életemből nyilvános cirkuszt csinálni. Amire hajlamosak az emberek – nem meglepő módon, hiszen, ha a boldogságunk kommunikációjáról van szó, nagyon vékony a jég.

De nem mindenképpen fontos például dugás utáni, ágyban fekvő, félmeztelen közös képeket csinálni és nem mindenképpen kell a csak egy embernek szóló szerelmi üzenetet az egész világ előtt kommunikálni. Szerelmesnek lenni a legjobb dolog a világon. De azt hiszem, amikor a szerelemről kommunikálunk a közösségi médiában, észre kell vennünk, hogy mikor örülünk magunknak és a másiknak, és mikor kezdünk el dicsekedni vele. Mert ha azt elkezdjük, a szerelem hirtelen eszköz lesz, ahogy az az ember is, akit szeretünk. Egy újabb filter, amivel feldobjuk a feedünket és amivel tovább festhetjük egy makulátlan élet képét. És kár ezzé lealacsonyítani a szerelmet. Kár eladni a szerelmet. Kár elárulni a szerelmet.

Félreértés ne essék: a szerelmet lehet és kell is ünnepelni. Néhány képpel, néhány vallomással, néhány sztorival, néhány közös beszélgetés felelevenítésével. De teljesen felesleges az ünnepből fesztivált csinálni.

Vagy magunkból hülyét. A lehető legszomorúbb látvány az, mikor valaki már egy hét után élete óriási szerelméről beszél, posztol és vallomásokat vagy akár egész leveleket ír ki az Instagram Story-jára. Aztán eltelik két hét, és hirtelen a kontentcunaminak vége lesz – és a holtig szóló szerelemnek is. És akkor bizony utólag picit olyan, mintha hülyét csinálnánk magunkból.

Az sose baj, ha valami csak egy egyhetes fellángolás, ahogy az sem, ha néha elönt minket egy őszinte gyermeki öröm és a világba akarjuk kiáltani azt, hogy boldogok vagyunk. De lehet, hogy néha jobb picit várni és az első időkben, mielőtt gigászi szerelemről beszélünk, inkább egymás között megélni a dolgokat és időt adni magunknak. És eltenni a mobilt. Legalább egy kicsit.

És persze ahogy sajtóközlemények készülnek eljegyzésekről, házasságokról, terhességekről és babák érkezéséről, úgy néha születnek sajtóközlemények válásokról is. Bár a szakítást hajlamosak vagyunk csendben, finoman kezelni – néha azt a taktikát folytatva a közösségi médiában, mintha az egész meg sem történt volna – azért itt is előfordulnak a nyilvánosság előtt történő húzások, amik nem feltétlenül szükségesek.

A gyász egy privát dolog. Nem mindenképpen kell valaminek az elvesztését szomorú dalok tömkelegével, sírós dalszöveg-idézetekkel, szomorú szmájlikkal vagy felszabadult boldogságot sugárzó képekkel kommunikálni. Főleg, ha azok mellé finoman odahelyezünk egy erősen passzív-agresszív hashtaget is, amivel bár azt akarjuk mutatni, hogy minket már nem érdekel az egész, de sajnos éppen azt kommunikáljuk, hogy valójában nagyon is.

Kár a színjátékért. Boldogságban és szomorúságban is. Néha jó elmondani, hogy boldogok vagyunk, de ha már jobban figyelünk arra, hogy a közös képen milyen drága borok, jó ételek és frissen vasalt ágynemű van ahelyett, hogy a pillanat varázsát ragadnánk meg, akkor vegyük észre, hogy már nem a boldogságunkról posztolunk. Már nem a boldogságunk és a szerelem a főszereplő többé. Csak egy élet, amit rendezünk.

És egy kommunikáció, amitől mások rajongását várjuk.

Rajongjunk inkább csak a szerelemért.

Rajongjunk inkább csak egymásért.

Kanicsár Ádám András

Instagram: @kanicsar

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb