A Duna parton ülök és azon gondolkodom, hogy mikor néztem utoljára végig egy naplementét. Kényszeredetten nézem, ahogy eltűnik egy ház mögött, ahogy a tévé antennák szép lassan felnyársalják. Kiégeti a szemem, néha már lilában játszik a fénye, de látni akarom, ahogy mozog. Néha azért félrenézek. Feladom, mint mindig. Picit nézem a vizet. Megnyugtat. Persze végül mindig visszapillantok. Nem adom fel, sose. Fél perc alatt is sokat haladt lefelé a semmibe. Dühös leszek, hogy lemaradtam valamiről. Megint.
Mikor a nap utolsó sugarait látom, konstatálom, hogy lám-lám, elmúlt még egy nap az életemből. Vajon ma közelebb kerültem-e valamihez? És távolabb-e valamitől? Mostanában két irányba kell haladnom. A Napnak csak egybe. Így könnyű. Eszembe jut, hogy néztem már így végig naplamenetét, Portugáliában. Csak ott eltakarták a felhők. Pedig mennyit terveztük, hogy Európa legnyugatibb partján majd látjuk, ahogy az egész kontinens alkonyatba borul. Mennyit terveztem, hogy majd ott kérem meg a kezét. Akkor csak előre haladtam. Egy irány elég volt. Akkor könnyű volt.
Eltűnt a nap, elszívtam a cigit. Győzelem, megint tudtam egyedül lenni, ezt tanulni kell, most egy ideig ez az irány. Huszonhatévesen még könnyebb szívvel sétálnék végig a rakparton a Margit-híd irányába. Akkor azt gondolnám, hogy igen, eltelt még egy nap, de van még millió, van még idő, tíz év múlva úgysem itt tartok. Aztán hoppá, mégis itt tartok. És bár még mindig előttem van millió nap, de valamivel tagadhatatlanul mégiscsak kevesebb. Valamivel mégiscsak kevésbé érek rá. Tíz éve talán nem sétált volna mellettem a félelem, hogy mostantól lehet, hogy ez lesz. Most mögöttem bandukol. Próbálom kizárni, de a fülembe liheg. Próbálom nem hallani, de folyamatosan suttog. Próbálom lehagyni, de nem hagy egyedül. Hát ez van most. Legalább valójában sose vagyok egyedül. Ő mindig a hátam mögött van. A túsza vagyok.
Az utcán egy lány azt mondja egy fiúnak, hogy felhívja a családját, hogy elindult haza. Magamnak motyogom, de a félelem is hallja, hogy „család, igen, egy családot is elvesztettem.” Próbálom elhessegetni a szomorúságot, mert elég, hogy a félelem követ, de nem tudom mit mondjak neki. Mondhatnám, hogy hagyjon békén, mostanában eleget találkoztunk és borzasztóan tolakodó. De mondhatnám neki azt is, hogy picit zavarsz, de azért légy mellettem, mert azt mondták, hogy jó, ha itt vagy velem. Azt mondták, hogy ha eleget vagy velem, egy idő után elhagysz. És biztosan tudom, hogy ez néha tényleg így van.
Figyelem az utcán, hány ember van egyedül péntek este. Péterfy Boriék Forró a város feldolgozását dúdolom, pedig nem is illik ide, mert hát az egy keserédes, de azért szerelmes dal, boldog. Én meg nem vagyok boldog és csak néha vagyok jól. De az tagadhatatlan, hogy keserédes vagyok. És tagadhatatlan az is, hogy forró a város. Mikor hideg volt, még reménykedtem. Mikor hideg volt, még sokkal jobb volt.
A Jászainál a félelem a hátam mögött már bratyizik a szomorúsággal és mögöttük ott haladnak az emlékek. Lemaradva, homályosan, nem látom őket tisztán, de nem is nagyon nézek komolyan hátra, mert most nem szabad hátra nézni. Vagyis szabad, sőt, talán kellene is. A Nyugati mellett elhaladva már nem tudom őket elzavarni, nem tudom őket kizárni, hátra-hátra nézek hozzájuk, vizsgálom őket. Rossz arcok, régi szakítások emlékei. Ismerősök a vonásaik, de igazából már nem ismerem őket. Nem tudom, mennyire bántottak, nem tudom, mit éreztem, mikor megismertem őket, többségükről már nem tudom mennyire keményen ütött meg vagy mennyire szabadított fel. A mostanit ismerem csak jól, de ő a jelen.
Nem tudom, hogy a régiek is elvettek-e belőlem egy darabot és nem tudom, hogy ők is belesúgták a félelem fülébe, hogy az aztán suttogja az én fülembe, hogy te soha többé nem leszel egész, soha többé nem leszel ugyanaz, te csonka vagy és teheted egymásra a téglákat, amikből voltál egykor és amik egy egészet alkottak, de ugyanazt a magadat már nem tudod felépíteni, mert a téglákat ellopták, sőt, talán te törted őket össze. Néha nem vetted észre. Néha élvezted. Néha nevettél. Néha csak megsemmisülve, tehetetlenül, dermedten nézted, hogy szétporladnak.
Eszedbe jut, hogy egy másik Péterfy dalt együtt hallgattatok. Menjünk le ma délnek, te meg én, szánkózzunk az Isten fenekén. Ez az emlék ismerős, tisztán látom a vonásait, az arcát, az ő arcát. A szomorúság megkopogtatja a vállamat. Megfordulok. Megölelem. Hirtelen felbukkan a vigasz is. Azt mondja, egyszer ez az emlék is a távolban lesz. Egyszer nem lesz már annyira ismerős. Egyszer lemarad mögöttem és csak másik naplementék után tűnik talán fel, homályosan, zavarosan. De figyelmeztet: lehet fájni picit mindig fájni fog. De ahogy Fehér Klára mondta a kedvenc kisregényem végén: Élek, mert fáj.
Már egy sereg masírozik mögöttem. Emlékek, amik mindig szomorúak voltak és emlékek, amik szépek voltak, de talán örökre szomorúak lesznek. De talán nem. Talán mellettük az ismerős alak a remény, fogja a vigasz kezét. A félelem néha közel jön, néha lemarad. A szomorúság néha egy óriás, néha egy idegen, akit jelentéktelennek akarok gondolni, akit észre se veszek, de tudom, hogy néz engem, tudom, hogy szemmel tart. És ott van a düh, a harag, a csalódottság, a bűntudat, az önhibáztatás, az önmarcangolás, a nemértés és a megértés. Legalább már egyik sem üldöz. Legalább már csak jönnek mögöttem, csendben, halkan. Fenyegetően. Figyelnek a naplemente közben. Figyelnek miközben alszom. Figyelnek miközben az Operát nézem az ablakból. Figyelnek a forró városban. Kísérnek, hűségesen. Hűségesek.
Az Oktogonon tolonganak az ember. Turisták, akik új emlékeket gyűjtenek. Lányok, akik felhívják a családjukat, hogy mennek haza. Emberek, akik nincsenek egyedül. Eszembe jut Krusovszky főhőse, aki eltűnik a gyrosra váró kígyózó sorban.
Én is eltűnök Budapest tömegében. Felzabál a város. Megadom magam. Zabáljon. Talán így egyszer lehagyom a sereget, amit senki sem lát. Pedig betöltöm vele az egész körutat.
