DIK Fagazine: új queer narratíva a konzervatív magyar valóságban

November 28-án mutatják be a DIK Fagazine új számát, ami több kelet- és közép európai város queer történelmének és kultúrájának feltérképezése után most Budapest veszi górcső alá. A kiadványhoz kapcsolódik a magazint alapító lengyel művész, Karol Radziszewski acb galériában látható Sinners című kiállítása, ami már betekintést engedhetett abba, hogy milyen furcsa, néha sokkoló és mindenképpen sokszínű felfedezés vár ránk a magyar meleg társadalommal kapcsolatban. A december 4-ig látható kiállítás kurátorával és a DIK Fagazine budapesti számának társszerkesztőjével, Muskovics Gyulával beszélgettünk.

A történet valahol Krakkóban kezdődött, picit több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor Muskovics Gyula még egyetemistaként megnézte Karol Radziszewski kiállítását, és annyira lelkes lett attól, hogy valaki végre pont úgy foglalkozik a queer témával, mint Karol, hogy végül róla írta meg a szakdolgozatát. „Onnantól kezdve sokat találkoztunk: Prágában, Varsóban… A szél mindig összefújja az olyan embereket, mint mi. Később Magyarországon és Csehországban is dolgoztunk együtt kiállításokon, és már akkor is sokat mondtam neki, hogy kellene csinálni egy DIK-et Budapestről is.”

Radzieszewski a Kelet-Közép Európai régió, de mondjuk ki, Európa egyik legfontosabb queer művésze, aki nemcsak queer témákat és embereket fest meg, de gondozza is a queer történelmet és kultúrát. Erről tanúskodik 2015-ben alapított gyűjteménye, a Queer Archives Institute és az előbb emlegetett DIK Fagazine, aminek egy-egy száma feldolgozta már Varsó, Bukarest, Minsk, Kijev és Bécs városainak a queer történelmét is. A tett hiánypótló: Karol ugyanis korán felismerte, hogy a régióban a queer történelem sokszor alapul a nyugati narratívákon: az ide kapcsolódó eseményekre emlékezünk, azok a saját viszonyításai pontjaink is, azoknak van kulturális beágyazottsága – miközben arról kevés szó esik, hogy miként éltek adott nemzet queer emberei a múltban. Miután ez a hiánypótlás ennyi közép-európai városban megtörtént, ideje volt, hogy Budapest kerüljön a középpontba. Karol így hát Gyula kérésére Budapestre jött kutatni, és olyan emberekkel beszélni, akik mélyen benne vannak a queer kultúra történelmi aspektuasiban és művészeti életében.

A végeredmény pedig egy experimentális és minden elemében queer kiadvány lett, ami a 19. századtól a napjainkig dolgozza fel a témát, és ezen belül kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a szocializmus időszakára is. „Egyrészt ez az a korszak, amiről a leginkább van elérhető információnk, hiszen az emberek, akik éltek benne, tudnak mesélni… Másrészt az aktivizmus pont ebben az időszakban alakult ki globálisan – már ha a nyugatot globálisnak lehet nevezni –, míg a szocializmusban még mindig félnyilvános vagy rejtett terekben lehetett csak találkozni.”

A kutatómunkával kapcsolatban előnyt jelentett, hogy Karol két éve utoljára Bécsben kutatott. „Így már az ő fejében is voltak magyar szálak, hiszen a két város mindig is nagy volt a mozgás, főleg az Osztrák-Magyar Monarchia idején.”Gyula itt hirtelen példaként Nopcsa Ferencet hozza fel példának, akinek a nevével előző nap találkoztam az acb galériában, a DIK Fagazinhez is szorosan kötődő Sinners kiállításon. Nopcsára sokan emlékeznek úgy, mint az első magyar dinoszaurusz felfedezőjére, de voltak még izgalmas fordulatai az életének: térített el például repülőgépet, háborús kém volt, és majdnem Albánia király lett, az élete végén pedig Bécsben öngyilkos lett, miután előbb megölte a szeretőjét, aki történetesen férfi volt. Minderről persze nem igazán beszélünk. Pedig kellene. „A homoszexualitás és a művészet homoerotikus aspektusai a művészettörténeti kánonban alig vannak jelen Magyarországon.”

Holott példa lenne bőven. Gyula felsorolásába kezd. Ott van Hopp-Halász Károly, aki a 70-es évektől kezdve rengeteg férfi torzót rakott geometikus keretekbe. Az acb Galériában tőle is látható egy kiállítás december 4-ig, ami pont a test szerepével foglalkozik a neoavantgárd művész munkáiban. Mikor Gyula elkezdte vizsgálni az életművét, hogy a hideg, merev, geometrikus formákból hogyan tűnnek elő férfitestek, gyorsan gyanúsan queernek hatott neki az összhatás – mikor pedig megismerte Hopp-Halászt, kiderült, hogy nem is tévedett, erről mégse sokan beszéltek akkoriban Magyarországon, ha egyáltalán.

De hasonlóan sokáig nem került be a – meg sem született – magyart queer művészeti kánonba Király Tamás vagy El Kazovszkij sem, pedig utóbbinak 2016-ban volt retrospektív kiállítása a Nemzeti Galériában, amely ráadásul a transzneműsége köré épült. De Gyula szerint jó példa Ferenczy Károly és Kerntsok Károly is. Ferenczy Károlyt például Boros Judit akadémikus is kutatta, rámutatva arra, hogy a festő által használt szimbólumok egybecsengenek a korszak, az a 1900-1910-es évek nyugati festőinek a munkáiban fellelhető homoerotikus szimbolikával. Ferenczyhez hasonlóan Kerntsok meglehetősen meleg témájú műveket alkotott, ezt többen még sem hajlandóak a mai napig észrevenni. Gyula és Karol viszont pont erre hívják fel a figyelmet – meg akarják törni azt a rossz hagyományt, hogy a magyar kulturális szféra figyelmen kívül hagyja a queer művészetet. Kerstok esetében ezt a vonalat különlegesen bizonyították: a Lovasok a vízparton (1910) című festményét Radziszewski újraalkotta, nagyjából eredeti méretben. Az óriási, meztelen férfiak tömegét ábrázoló festmény pedig a Sinners kiállítás extra gay környezetében csak még melegebbé válik, sőt, mondhatni, helyére talál. Mert mindig is a queer kánonban volt a helye, akár tetszik ez a magyar művészettörténénészeknek, akár nem.

Ezeknek a művészeknek és magának a queer kultúrának a feldolgozásával a magazin egyik célja pont az, hogy megmutassa: a queer művészet mindig is ott volt és ott is van Magyarországon. Csak sose tudtuk kezelni. „A magazinban és a kiállításon is utalunk arra, hogy Magyarországon kifejezetten érezzük, hogy nagyon óvatosan nyúlnak a szexualitáshoz, a szexhez és a testhez. Ha valamilyen szempontból ez megjelenik, mindig a politikai lehetőségeivel foglalkoznak, de az érzéki, érzelmesebb aspektusaival ritkán. Van egy nagyon merev viszony ehhez a témához, nemcsak a kortársművészeti közeg, de úgy általában a magyar ember részéről.”

Egy kiadvány, ami megmutatja, hogy a századfordfulón, a szocializmusban és napjainkban milyen a budapesti queer élet és művészet, és ezzel együtt nem fél megmutatni egy sötétebb, undergroundabb arcát is ennek a közegnek, nagyon sokmindenkihez szólhat. A művészközösségnek, az LMBTQ embereknek, akiknek lehet, komolyabb kellene venniük azt, hogy ápolják és megőrizzék saját történelmüket és kultúrájukat. De szólhat a többségi társadalomhoz is, aminek itt az ideje, hogy észrevegye: a queer emberek mindig is a magyar társadalom részei voltak, sőt, formálói is.

Mikor arról kérdezem Gyulát, hogy a rengeteg opció közül még melyik réteg a fő közönség, elgondolkodik. A DIK Fagazine nem egy mainstream kiadvány, és így nem is szól mindenkinek. Ez egy fagazine, ami tele van farkakkal és explicit tartalmakkal is. Még Karol is azt gondolja, hogy a budapesti szám lett az eddigi legbevállalósabb.

Azoknak szól, akiket ez valóban építhet. És ebből az országban van bőven. „Tanítok egyetemen és vannak fiatalok, akik szinte semmit nem hallanak queer témákról művészeti képzésben. Tíz éve sem volt erről szó és ma sincs erről szól. De szól azoknak az embereknek is, akik most érkeznek be ebbe a közegbe, és most kezdenek aktív részeseivé válni. Fontos őket emlékeztetni arra, hogy kurva jól csinálják. És hogy volt egy csomó más ember a múltban, aki ugyanúgy csinálta már ezt. Ezáltal van egy történelem, amihez tudsz kapcsolódni, amiből ki tudsz indulni, amire tudsz építeni. Számomra az a legfontosabb, hogy létrejöjjön egy generációk közti kontinuitás, és éppen ezért a DIK célja, hogy megadja a kreditet azoknak a kutatóknak és művészeknek, akik 1910-ben, 1980-ban vagy 2010-ben kövezték ki az utat. Fontos kifejezni a tiszteletünket az őseink felé.”

Nem véletlen, hogy a kiadvány angol nyelven született meg. És az sem, hogy bár 500 példányban nyomták ki, Magyarországon „csak” 150 példány lesz belőle elérhető. A maradék szerteszét száll a világban, Amszterdamtól New Yorkig, és neves múzeumokban, könyvesboltokban lesz elérhető. A cél, hogy picit vigye a hírt: a magyar queerek is itt voltak és vannak a világban és bármennyire is úgy tűnhet, hogy elnyom minket a hatalom, ha ez is történik, azt nem hagyjuk. „Egy olyan helyről beszélünk, aminek a nyelvét sehol máshol nem beszélik. Amiről elterjedt, hogy itt diktatúra van. Az amerikai barátaim sokszor kérdeznek arról, hogy mennyire para a helyzet Budapesten, pedig azért sajons az is hagy kivetnivalót maga után, ami most az USA-ban zajlik. Most viszont bizonyos külföldi szubkultúrák tagjainak is esélye lesz hallani arról, hogy mennyi mindent történik ebben az országban is.”

Igény van rá. Gyula szerint a queer kultúra túl mainstream részei már amúgy sem túl érdekesek. Aki el akar mélyedni benne, az kevésbé akar megnézni egy újabb filmet a Stonewall-i lázadásról, és inkább érdekli az, hogy számára ismeretlen helyeken, mint például Budapest, a rendszerváltás előtt hogyan adtak ki egy queer magazint. „Sokat beszélünk világépítésről. Képzeljünk el egy másik valóságot, próbáljunk más szemszögből nézni dolgokat – de ezt megteheted úgy is, hogy olyan helyekre engedsz betekintést, amik nem képezik a részét a domináns narratívának.”

A DIK Fagazine furcsa időszakban jelenik meg, bár ha queer szempontból vizsgáljuk, az elmúlt 15 év mindig furcsa vagy általában kimondottan nehéz volt. A napokban a magyar kormány éppen arra készül, hogy a drogok említését betiltsa különböző művekben, nemcsak újabb kultúra rombolást végezve, de újabb cenzúra keretrendszert is felállítva. Mindez már csak azért is érdekes, mert ahogy a drogok – akárcsak az alkohol – elég mélyen beágyazódott a mainstream kultúrkörbe, úgy beágyazódott a queer életbe és kultúrába is – sok más jelenséggel együtt, amikről kevesebb beszélünk. Ilyen például a cruising vagy ilyenek a bevett normáktól eltérő szexuális szokások.

A DIK-hez kapcsolódó Sinners kiállítás ezzel kapcsolatban finom mezsgyén játszik: nemcsak a klasszikusnak tekinthető queer hősi képeknek ad teret, de a kiállítás középpontjába állítja például Petit is, egy kortás karaktert, aki a kiállítóterem hangfalain keresztül mesél arról, hogy miként éli meg szexualitását a Népligetben, Budapest legendás cruising területén. Történetei, megélései – amelyek képeivel együtt megjelennek a kiadványban is – nem mindenképpen csenghetnek idegenül a meleg férfiaknak, bár akár őket is sokkolhatják, de a többségi társadalmat például könnyen megdöbbentheti. Viszont akár sokkoló, akár nem, Peti és a Népliget igenis a kultúránk része. És dicséretes, illetve mindenképpen vérfrissítő, hogy ezt sem a kiállítás, sem a fagazine nem akarja titkolni.

Gyula szerint vannak dolgok, amik még ha meglepőek is, jó, ha tudnak róla azok a bizonyos emberek, akiket alapból érdekel a téma. Ezek az információk és jelenségek, mint például Peti, pedig úgyis azokat az embereket érik el, akiket ez érdekel. Sőt, akiket talán nem is sokkol. Miközben erről beszélünk, egyfajta természetes szelekció rajzolódik ki: persze, Nagyné Ildikó nénit megdöbbentené a péniszgyűrűs, SUCK ME tetoválást viselő Peti, ahogy a srác történetei is a Népligetből – de ő nem fog eljutni a kiállításra és nem fog hozzájutni a kiadványhoz sem. Szemben velem, akit viszont nem döbbentett meg sem a téma, sem a kép sem, hiszen – ha lehet ilyet mondani – vagyok annyira otthon a queer kultúrában és életben, hogy meg se emeljem a szemöldököm.

Gyula szerint így megengedhető egy aktív, őszinte bátorság – ám ez nem azt jelenti, hogy határokat nem kell tartani. Karol Peti című fotósorozata egyszerre őszinte vallomás, de közben nem fedi fel a képek alanyának a kilétét, és bizonyos értelemben titokban tart rengeteg dolkgot. A titok nem mindig rossz dolog. „Nem feltététlenül van mindennek szüksége nyilvánosságra. Vannak dolgok, amik azért jók, mert csak bizonyos emberek tudnak róla. Egyszer hallottam valakitől – aki amúgy ezt egy berlini klub manifesztójából vette –, hogy vannak tabuk és vannak titkok: és bár egyikről sem beszélünk, a tabu az valaminek a nem létére utal, a titok pedig ennek pont ellenkezője. És ne felejtsük el, hogy a titok egy közösségteremtő erő is.”

Nem mintha a szexualitás nyílt kommunikációja idegen lenne a magyar meleg kultúrában. A fagazine bemutatóján az egyik vendég Lénár László, az egykori legendás Mások magazin főszerkesztője lesz, aki az első magyar meleg kiadványról a DIK-ben is beszél. Gyula nevetve meséli, hogy az első megvásárolható Másokban – amit három szamizdat kiadvány előzött meg – az első kihajtható oldalakon ott virított egy óriási pénisz. Szégyentelenül, oldalakon húzódóan. Ezzel a szerkesztőség egyszerűen annyit akart üzennii: „nem vagyunk szégyenlősök és szemérmesek. Fel akartjuk vállalni a szexualitást.“

Míg a Humen Magazin az első éveiben is már inkább a piacnak és a hirdetőknek akart megfelelni, egy konszolidált képet festve az olvasóról az olvasónak, addig a 90-es évek elején a Mások bátran tett egy óriási farkat az oldalakra. Nem volt titok a szexualitás lényege: ami a szex. És nem volt tabu sem.

Persze ez nem tetszett mindenkinek. Gyula felidézi, hogy a Mások eredetileg egy meleg-leszbikus folyóiratként indult, ám a leszbikus nők egy idő után nem szívesen azonosultak a meleg sztorikkal és a kihajtható pénisszel, és egy sokkal politikusabb irányba indultak el, külön utakon: a feminizmust választották és a gender szakot a CEU-n. Vagyis, ami törés jellemző volt a 70-es és 80-as években a leszbikusok és melegek között az USA-ban és alapvetően a nyugati országokban, megtörtént egy kis csúszással a szocializmusból ébredező Magyarországon is. Már magának ennek a vizsgálata is árnyalttá teszi a queer kultúrát – és magát a queer közösséget is. Lehet és érdemes magunkon mit vizsgálni. A most megjelenő magazinban a leszbikus mozgalom hazai kialakulásáról is bőven szó esik.

Nagyjából ez a DIK, Gyula és Karol munkájának lényege. Igaz, Gyula azért óvva int azzal kapcsolatban, hogy ennél is árnyaltabban kell nézni a dolgokat. „A történelem hajlamos kidomborítani az ilyen nagy mozzanatokat, ami miatt nem látszik, hogy ezek a történések egymást nem kiütötték, hanem teljesen összegabalyoldva, néha találkoztak egymással, néha pedig futottak egymás mellett, és ez így is működik a mai napig.” De érdekes mindaz az energia is, amivel ezek megtörténtek: Magyarországon persze, hogy voltak a szocialista évek alatt is queer emberek, de általában csendben léteztek, akár csendben lázadtak. Mikor pedig egyre nagyobb szabadság volt elérhető, és lehetőség nyílt a párbeszédre: az összes klub, queer szervezet és csatorna berobbant. „Ami az USA-ban fél évszázad alatt bontakozott ki, mindaz Magyarországon néhány év alatt történt meg. Közben ekkoriban a Nyugaton már tombolt az AIDS és a queer elmélet azzal foglalkozott, hogy hogyan emelje ki a beteg testet a középpontból. Itthon pedig még az 50-es és 60-as évekhez hasonló meleg szervezetek nőttek ki a földből. De közben ezzel együtt New Yorkban ugyanúgy létezett és létjogosultsága volt például olyan újságoknak, mint a Mások volt. Sőt van máig.”

Az aktivizmusnak látszólag sok arca van. Nem is érdemes eldönteni, mi a jó aktivizmus és mi a rossz aktivizmus. New Yorkban és Magyarországon el tudott egymás mellett férni a több fajta queer elmélet, sőt, történelmi idősík. El tud férni egymás mellett a meleg jogi aktivizmus történelmi vizsgálata, a queer sajtótörténelem és Peti népligeti cruising sztorijai a DIK oldalain.

A DIK Fagazine azt mutatja meg, hogy a queeren belül is minden máshogy queer, más utak járhatók, és több fajta safe place is létezik. Gyula például nem vallja magát olyan karakternek, aki beékelné magát a társadalmi normák közé, hogy jogokat vívjon ki magának egy olyan helyen, ahol nem tud azonosulni a konvenciókkal. Még ha fontosnak is tartja a Pride intézményét vagy az azonos házassági jogokat és a maga módján harcol is értük, tud azonosulni azzal is, ha valaki kritizálja őket, sőt, olykor ő maga is megteszi a DIK lapjain, hiszen az újsággal egy olyan platformot teremtettek, ahol ez a kritika nem a nagyközönséghez ér el, hanem a közösség gondolkozóihoz. Egy Telex címlapon ugyanezeket a kritikákat nem fogalmazná meg. Valami a külvilágra tartozik. Valami a közösségre.

Nem lehet semmit fekete-fehéren vizsgálni. A magyar történelem nem csak piros-fehér-zöld, hanem ugyanúgy szivárványszínű és ha tetszik, ha nem, ezzel a társadalomnak egyszer találkozni kell. Amihez kell a közös gondolkodás, vagy csak annak a felismerése, hogy voltak előttünk magyar queer hősök, akiket tisztelni kell. Tereket kell teremteni és felismerni ezeknek a tereknek a határait. És elfogadni, hogy a queer világ is megannyi ilyen térből áll. Ott van benne a gender tanulmányokra épülő identitáspolitia és jogi harc és ott vannak benne dekadens drag queenek is. A queer megannyi tért teremt, és mindegyik… igaz.

Talán ez a DIK és a Sinners egyik fontos üzenete, és ez az, amit fel lehet és fel kell belőle ismerni. Aztán használni.

• A DIK Fagazine-t november 28-án 19 órakor mutatják be a Trafóban. A kiadvány az eseményen kedvezményes áron, 8000 Ft-ért vásárolható meg
• A Sinner kiállítás az acb galériában december 4-ig tekinthető
• Karol Radziszewski munkájával a magyar közönsége december 5-én és december 6-án is takálkozhata Trafóban a Markus Öhrnnel koprodukcióban készült Fóbia című előadáson.