Vannak az emberiség történetének pillanatai, amikor kialszik az értelem. Mintha lekapcsolnák a józán ész lámpáját és hirtelen az ablakokon és a kéményen keresztül bemásznának a szörnyek. Diktátorok, háborúk, kegyetlenség, erőszak. Nemzedékek, családok, egyéni életek milliói mennek tönkre a pillanat töredéke alatt. Elég csak kinyitni a középiskola utolsó évének történelem tankönyvét és magunk is láthatjuk. Vannak azonban olyan emberek, akik a sötét viharban is képesek megőrizni valamit tartásukból. Ők figyelnek, gondolkodnak, később emlékeznek és alkotnak. De van akinek ez később sem mehet szabadon. Alekszandr Szolzsenyicin például az orosz lágerekben eltöltött nyolc év után papírra írt műveit pezsgős üvegekbe rejtette és elásta a sivatag szélén. Nyolc év hosszú idő. Az általános iskola tart ennyi ideig. Mai témám, Varlam Salamov tizenkilenc évet töltött orosz munkatáborokban, az úgynevezett lágerekben.
Varlam Salamov gyakorlatilag születése pillanatától, 1907-től a sztálini Szovjetunió szemében legfeljebb csak megtűrt személy lehetett. Édesapja ugyanis az Orosz Birodalom északi részén fekvő, számtalan egyházi és történelmi emlékkel rendelkező Vologda székesegyházának papja, ortodox misszionárius volt. Ez pedig egy kommunista diktatúrában nem a legszerencsésebb munkakör. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak a hit, de a közéletben is aktívan részt vett. Az 1917-es februári megmozdulásokra több alkalommal az akkor 10 éves kisfiát, Varlamot is magával vitte.
Házuk a bolsevik forradalom áldozatává vált, a helyi művelődési osztály vezetője pedig megtagadta az addigra megvakult apa kérelmét, miszerint fia továbbtanulhasson. Varlam Salamov így először a fizikai munkában próbálta ki magát. Moszkvába költözött, gyárban kereste meg a kenyerét. Változást számára az 1926-os év hozott, amikor is a Szovjetunióban az addigi származás szerinti beiskolázás helyét ismét átvette a felvételi vizsgák rendszere. Ha maradt volna a régi rendszer, egy életre búcsút mondhatott volna bármiféle felsőoktatástól.
Akárcsak egykor édesapja, úgy a Moszkvai Egyetem jogi karán tanuló Varlam is aktívan részt vett a közéletben. Először 1929-ben tartóztatták le, mivel részt vett a Levél a kongresszushoz című Lenin-írás, az ún. ’lenini végrendelet” terjesztésében. Addig írt verseit elkobozták, tettéért három év közmunkára ítélték, amelyet az észak-uráli Viserán töltött le. 1932-ben tért vissza Moszkvába és így összegezte három év megpróbáltatásait: „Egyedül, barátok és elvbarátok nélkül, kiálltam a fizikai és erkölcsi próbát… Tudtam már, hogy az élet komoly dolog, de félni nem kell tőle.”
A következő öt évben, amely a sztálinizmus barátságosabb időszakaként is jellemezhető, korábbi bűne ellenére nem érte semmilyen feltűnő hátrány a szárnyait bontogató írót, hiszen az akkoriban írt verseit és cikkeit is rendre közölték az újságok és folyóiratok. 1937 januárjában a „nagy terror” hulláma azonban őt is elsodorta: öt évnyi javító-nevelő munkára ítélték, mégpedig a lágerrendszer egyik legkegyetlenebb vidékén, Ázsia távoli pontján, a kelet-szibériai Kolimán.
1938-39-ben Berija belügyminiszter elrendelte az elítéltek számának csökkentését, de ez nem az ártatlanok szabadon bocsátását, hanem a betegek és az olyan elítéltek megsemmisítését jelentette, akiknél az orvosi vizsgálat a kényszermunka és az elégtelen táplálkozás miatt úgynevezett disztrófiát, táplálkozási rendellenességet állapított meg. A betegeket és gyengélkedőket fürdőbe vitték, majd azzal az ürüggyel, hogy fehérneműt kapnak, egy másik kijáraton át a mezítelen és áthevült testű elítélteket mínusz ötven fokos hideg traktorokkal vontatott szánokra kényszerítették, és a mocsarakba vitték, ahol vaskampókkal húzták le a holttesteket.
Ezek a munkatáborok tehát már távolról sem voltak olyan romantikusak, mint azok, amelyekben a 19. századi dekabrista felkelőknek és nemesi forradalmároknak kellett szolgálniuk. Azok a foglyok szabadon járhattak-kelhettek a városban, még költőzpénzt is kaptak és nagy unalmukban festegettek, írogattak, dolgozni csak picit kellett. Kicsit mint egy egészségügyi nyaralás. A normaelvárások Sztálin apánknak köszönhetően a XX. századra hihetetlen módon megemelkedtek, hiszen például míg az előző századi lázadóknak 50 kg ércet kellett egy nap kibányászniuk, addig utódaiknak 13 tonnát, azaz a kétszázhatvanszorosát.
A halál itt már az ember húsába vágott, hiszen ha a norma nem teljesült, akkor kezdetben a fejadagot csökkentették, majd ismétlődő normaszegés esetén a lemaradót szabotőrnek nyilvánítva kivégezték. Ilyen embertelen körülmények között gyakran a legelemibb emberi normák is kámforrá tűntek és felütötte fejét az árulás, a besúgás és akár a kannibalizmus is. A fejadag egyébként sem volt bőséges. Reggelire többnyire csak forró tea (=cukrozott langyos víz), ebédre kása, vagy valamilyen halleves (=a hal feje és uszonya) fekete kenyérrel, vacsorára pedig egy fél konzerv. Munka ellenben bőven akadt. A rabokat napi 12-16 órát dolgoztatták, és csak akkor nem hajtották ki őket munkára, ha a hőmérséklet mínusz negyven fok alá esett. Ilyen körülmények között a rabok harminc százaléka nem élte meg az első év végét. Menekülni csak a véletlenek együttes játéka mellett lehetett.
Példát erre magának Salamovnak az életéből vehetünk. Éveken át dolgozott bányákban, ahol teljesen természetes volt a mínusz 20-30 fok. Az őrök folyamatosan szidalmazták, verték őket. Valahogy nekik is le kellett vezetni a feszültséget és azt se felejtsük, hogy a mínusz huszonöt fok egy őrnek is mínusz huszonöt fok. Salamov megtanulta az apró trükköket, okosan beosztotta az élelmet, tudta, milyen kérdésre mit kell válaszolni. De volt, hogy hónapokon át nem látott napfényt és a második világháborúról se volt fogalma, csupán annyit tudott róla, hogy volt valahol távol Európában egy nagy háború, ahol legyőzték a nácikat és sokszáz ezer, a frontra jelentkező rabtársa veszett oda.
A büntetése végéhez érkezett írót egy társa besúgta azzal a váddal, hogy az emigráns Nobel-díjas írót, Ivan Bunyint „klasszikus orosz írónak” nevezte. Az így rá kiszabott plusz tíz évet valószínűleg nem élte volna túl, hacsak nem a kórház főorvosa, ahol épp gyengélkedett, Nyina Szavojeva és munkatársai nem segítenek neki kultúrfelelősként elhelyezkedni az intézményben. Salamov ezt követően is a kórházban maradhatott és egy felcsertanfolyam elvégzése után is ott dolgozott egészen immár harmadik büntetése lejártáig, 1951-ig.
Szeretett Moszkvájába azonban ezt követően sem térhetett vissza. Először szibériai száműzetésében folytatta felcseri hivatását, majd a kalinyini körzet Resernyikovó nevű falujában telepedett le. Fontos különbség azonban, hogy ekkor már írhatott, noha műveit három kivételtől eltekintve gyakorlatilag egyáltalán nem jelentették meg.
Varlam Salamov élete 75 évéből tizenkilencet a szovjetrendszer különböző munkatáboraiban töltött. Írói munkásságának nagy tragédiája, hogy legfontosabb műveit hazájában csak halála után, a Gorbacsov nevével fémjelzett korszak második felétől jelentették meg. Nyugaton azonban már a 70-es években ismertté vált neve, elsősorban a Kolimai elbeszélések első, orosz nyelvű kiadását követően. 1972-ben a beteg és testileg-lelkileg is agyongyötört, alig látó és halló Salamov „önkéntesen” megtagadta főművét, azzal az indoklással, hogy „már túlhaladt rajtuk az idő”. Úgy vélekedett, hogy a vietnámi háború kiszélesedése, valamint Amerika és a „sztálinista” Kína szovjetellenes összefogása idején a kiadás csak eszköz lenne a szovjetellenes hangulat keltéséhez.
A mintegy húszévnyi munkatábortól és írói karrierje sikertelenségétől meggyötört író fizikuma, mozgás-és beszédszervei koordinációja fokozatosan romlott. A Kolimai elbeszélések 1978-as megjelenése után kezdett egyre népszerűbb lenni, így Salamovot az állambiztonságiak aktív részvételével 1979-ben egy szociális otthonban helyezték el. Érdemeit azonban nem tudták elrejteni a nagyvilág szeme elől: sorra jelentek meg a fordításkötetek, 1981-ben a francia Pen Club pedig Szabadság-díjjal tüntette ki. Ugyanezen év szeptemberében egy sebtében összehívott orvosi bizottság elmebeteggé nyilvánította, majd rá fél évre, 1982 januárjában egy fűtetlen gépkocsiban a Moszkva végében található medvedkovói elmegyógyintézetbe szállították a pizsamában és fürdőköpenyben kiráncigált írót, aki az utazás során elkapott tüdőgyulladásba két napot belül belehalt.
Szerző: Waliduda Dániel
