Kultúra

„Bele kell írni az emberek fejébe, hogy vannak, és hogy nem veszélyesek”

Bercsényi Péter az Orlai Produkció egyik legújabb, Mindent Éváról című darabjában transzszexuális öltöztetőnőt alakít. Arról beszélgettünk, lehet-e egy ilyen szereppel érzékenyíteni a közönséget, hogyan dolgozott azon, hogy hiteles legyen az alakítása és hogy miért lenne a színház világa az ideális társadalom.

Az Orlai Produkció legújabb őszi darabja a Mindent Éváról, amelyben egy transzszexuális szerep a tiéd. Mesélj egy kicsit a karakteredről, hogyan ágyazódik a történetbe, egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy – az eredeti filmtől eltérően – transzneműként ábrázoljátok?

A filmben jóval kevésbé hangsúlyos a figurája: Madárka Margo, az ünnepelt díva öltöztetőnője, aki néha bejön és kimegy, a darabban ez jócskán fel lett hizlalva Zöldi Gergő dramaturg és Pelsőczy Réka rendező által. Margóhoz fizikálisan is közel áll, hiszen ő öltözteti, még a fehérneműjéről is ő gondoskodik – bajtárs, barát és kicsit kolléga is. Egy régi rendszerben talán udvarhölgynek lehetne nevezni. Éli a maga gyorsan és izgalmasan zajló életét, de emellett végtelenül magányos, amit azonban nem mutat. Mindent lát, mindent hall, és bár nem mindent mond ki, időnként szívesen odacsíp a többieknek, ami nyilván a frusztrációjából is fakad. Nem kimondottan intrikus és nem is kifejezetten rosszindulatú, csak ha a lojalitás megkívánja. Rékáékkal sokat beszélgettünk arról, milyen legyen a karakter, míg végül kirajzolódott előttünk egy transzszexuális alak. Nézegettem az ’50-es, ’60-as évekből képeket, kíváncsi voltam rá, hogyan prezentálták magukat akkoriban ezek az emberek. Nem azért öltöztek nőnek, mert szexuális késztetésük volt rá, hanem mert így érezték az önazonosságot. Amit láttam, nagyon megrázott; a fotókon ugyan feltűnik valamiféle önmegvalósítás, mégis végtelen szomorúságot árasztanak. Bármennyire kapaszkodnak, sosem tudnak azzá válni, akik lenni szeretnének. A színház világában azonban egy olyan figurának, mint Madárkának is van helye, elfogadják, ahogy van, feloldódhat benne. Teljes értékű, beépült tagja, gyakorlatilag mindenütt jelen van.

6M6C2179

Mennyire feleltethető meg a darabban látott-mutatott kép ebből a szempontból a való élet színházi közegének?

A színház nagyon elfogadó közeg, rengeteg meleg dolgozik benne. Ez annyira hétköznapi dolog, hogy nem is téma. Szerintem ilyen lenne az ideális társadalom: minden megvan benne, ami a „kinti”, civil világban, csak valahogy minden adekvátabb. Nyilván viharosabb is azáltal, hogy nárcisztikus és egoista emberek alkotják, a szexualitás is hatványozottabban van jelen benne, hiszen minden előadásban akörül forognak a dolgok, hogy ki kit szeret és ki kit hagy el kiért. Az érintések miatt sokkal közelebbi, szorosabb a kapcsolat egymással, pár körrel bentebbről indul egy beszélgetés. Sokkal többet tudnak a másikról, ezért aztán sokkal több a visszaélés, de a segítség is.

Mit gondolsz, Madárka karakterének inkább dramaturgiai jelentősége van vagy más miatt is fontos, hogy egy transzszexuális szereplő megjelenjen a színpadon?

Maga a szerep felduzzasztása és formálása dramaturgiai indíttatású volt. Magyarországon egyelőre szórakoztatóipari jelenség, hogy kell egy queer, egy meleg vagy egy transzvesztita a színpadra, akin az emberek megrökönyödnek, furának tartják, de azért alapvetően érdekli őket. Azt látom, hogy még mindig mintha egy kicsit effektként lennének használva ezek a szereplők. Szerencsére Rékáék – hozzám hasonlóan – jóval árnyaltabban gondolkodtak erről. Már az elején sem az volt a cél, hogy legyen már egy travink a színpadon, akin lehet majd jót röhögni, hanem hogy mutassuk meg az ő a fájdalmát, a magányát is. Hogy milyen az, amikor az ember egyedül marad a szobájában.

6M6C2295

Mennyire mentek bele ennek a mélységeibe?

Csak egy picit, és szerintem pont ettől nem lesz szájbarágós. Nem fogunk kiabálni, hogy nézzétek, itt van egy meleg sors és ez mennyire keserű. Csak egy érzetet hagy majd maga után; amikor becsukódik az ajtó, nem vihog és nem riszálja magát, hanem egy civil ember, aki épp rossz passzban van és amikor belép valaki, gyorsan fölveszi a mosolyt.

Lehet-e egy-egy ilyen szereppel érzékenyíteni a közönséget?

Szerintem igen. Az amerikai tömegkultúrából kiindulva, a Fiúk a klubból (Queer as Folk) volt az első olyan médiaproduktum a melegekről, ami emberekként mutatta be őket. Szerintem világszinten hatást gyakorolt a megítélésükre. Nyilván volt, aki kiakadt rajta, volt, aki elfogadóbb lett, de a lényeg: ez a sorozat mutatta meg, hogy a melegeket sem pusztán a szexuális orientációjuk határozza meg, ugyanannyira ezerfélék, mint bárki a heterók közül. Addig ufónak hitték őket, mígnem kiderült, hogy ugyanúgy szerelmesek, megcsalják egymást, meghalnak a másikért, csak éppen pepitában. Szerintem ez az érzékenyítő tendencia egyébként a mai magyar színházban, sőt a tévében is észre vehető – ott talán még bevállalósabbak is, de szépen lassan emelik a tétet. Nyilván nem lehet „lerohanni” a nézőket, pláne ahol mi ma állunk. Bár tapasztalataim szerint Budapesten nincs ezzel akkora probléma, mint vidéken…

Mielőtt a darab debütált a Belvárosi Színházban, éppen vidéken, Szombathelyen játszottátok először, szabadtéren. Figyelted a közönség reakcióit? Mit szűrtél le belőlük?

Délután kezdtünk, ezerrel sütött a nap, pontosan láttam az arcokat. Amikor beléptem – vagyis valósággal berobbantam -, háromféle reakciót érzékeltem. Volt, aki nem hitte el, amit látott. Volt, aki nem akarta látni (és következetesen nem is nézett oda), és voltak – általában idősebb hölgyek, barátnőikkel az oldalukon -, akik a számom második sora után felocsúdtak a döbbenetből és ragyogó arccal súgták egymásnak: te, ez egy férfi…! Zsigeri ellenszenvet nem tapasztaltam, alapvetően érdekesnek, olykor mulatságosnak tartják azt, amit Madárkaként csinálok a színpadon.

6M6C2379

Szerinted van-e azzal kapcsolatban valamiféle határ, aminek mentén a nézők egy Madárkához hasonló karakter színpadi megmutatásához viszonyulnak? Ha van, akkor hol húzódik?

Egy meleg karakter maximum flörtölhet. Ezt még valahogy lenyelik a nézők, sőt viccesnek találják, ha mondjuk rámozdul az egyik férfiszereplőre. Egy jól bevált geg, amin mindenki elnevetgél. De nagyon remélem, hogy idővel Magyarország meg fog érni arra, hogy érdemben is lehessen róla beszélni, a színpadon is és mindenütt. De nemcsak a melegekről, hanem minden szubkultúráról, etnikai kisebbségről. Fontos, hogy minél több fórumon jelen legyenek. Bele kell írni az emberek fejébe, hogy vannak, és hogy nem veszélyesek.

Van kapcsolatod transzszexuális közösséggel? Gondolkodtál-e azon, hogy ők hitelesnek találnák az alakításod?

Igen, vannak transzvesztita, queer és transzszexuális ismerőseim is. Amikor készültem a szerepre, néhány dolgot átemeltem tőlük, de alapvetően bőven elég volt látni, hogyan élnek. Borzasztóan várom, hogy jöjjenek és véleményt mondjanak, persze rettegek is tőle. Egyikük segített smink-kérdésben, bejött néhány próbára is; szerinte nagyon ízlésesen csinálom, tetszett neki – ez jól esett. Egyébként Réka annyira finoman hangszerelte be Madárka alakját, hogy nem is tudnánk átesni a ló túlsó oldalára, bántó semmiképp nem lesz.

6M6C2572

Úgy tudom, közel sem ez az első alkalom, amikor LMBTQ-karaktert játszol. Szerinted mi az oka, hogy rendre megtalálnak ezek a szerepek?

2011-ben a Szeret…lek-ben játszottam egy meleg pincért, közvetve ezért a szerepemért jelöltek a színikritikusok a legígéretesebb pályakezdő díjra. Azóta valahogy előszeretettel hívnak queer szerepekre… Talán mert egy karakterben sosem csak a külcsínt akartam megfogni. Mindig kíváncsi voltam annak az igazságára, akinek a bőrébe bújok; hogy mi a boldogsága, mitől van rosszul, mire vágyik, kitől mit akar – onnantól kezdve épülhet rá az, hogy affektál vagy felkap egy női ruhát. Embert kell csinálni belőle, nem egy szubkultúra kirakatbábuját. Ettől tud élő, hiteles és érthető lenni. Volt viszont olyan szerepem is, amiben kifejezetten a külsőségeket hangsúlyoztuk, például a Babákban játszott Madame. Tulajdonképpen egy heteroszexuális férfi volt, aki nőnek öltözött – selyembe, csipkébe, erős sminkkel, fém tűsarkakkal, neccharisnyával, tüllbugyival – és szexuálisan zaklatta a szobalányait. Az ő karakterét egyértelműen ez határozta meg. Madárka esetében sokkal érdekesebb a közelítés önmaga felé, ezért is finomítottunk mindent. Nincs szemöldökletapasztás, túlrajzolt száj. Ő csak egy egyszerű nő akar lenni. A Kabaré, amelyben a Konferansziét játszom, megint egy másik vonal. Egy pánszexuális karakter az enyém, akinek minden mindegy, csak élvezet legyen. Ami lényeges különbség: hiába szaladgálok abban a darabban is flitteres felsőben és magassarkúban, mégiscsak férfi maradok.

Nem tartasz attól, hogy beskatulyáznak?

A kollégák és barátok közül páran már megjegyezték, hogy most már lassan el kéne kezdenem férfiszerepeket játszani, mert benneragadok… Úgy fogom fel, hogy a színészi eszköztáramat pallérozom, mindig azt keresgélem, mitől lehet más az aktuális a többihez képest. Mindenesetre fontos elmondani: egyetlen ilyen szerep sem arról szól, hogy milyen ma transzszexuálisként létezni Magyarországon. Mindig van egy sztori, amiben ezek a karakterek a paletta egy színét jelentik, de nem az övék a történet, inkább csak hozzáadnak valamit. Azt viszont nagyon élvezem, hogy, bár kvázi egy „perifériába” tartoznak, mégis mindig máshonnan kell belőni a figurát – talán épp ezért látják meg bennem a fantáziát, mert jól tudok balanszírozni.

Ehhez képest a májusban, a Trafóban játszott Nosferatu egy teljesen más világ…

…más, noha abban is beöltözöm nőnek. Egy vámpírról beszélünk, aki borzasztóan unja az életét (vagy inkább halálát), mert már nagyon sok minden megvolt neki. Ezért van az, hogy először férfiként, majd nőként hódít. A szexualitás úgy tör elő belőle, mint egy reggeli ásítás – kivéve abban az esetben, amikor szerelemmel fűszereződik, végül is ez okozza a vesztét. Egy kicsit talán a Konferansziéhoz tudnám hasonlítani, csak eggyel halottabb.

6M6C2642

Korábbi interjúidban gyakran említetted, hogy bábszínészként a bábok, a tárgyak mögé bújsz el a színpadon, nem szívesen feded fel magad, a Nosferatuban viszont lényegében egymagad játszottál. Mi változott az elmúlt években?

Igen, én voltam az egyetlen ember a színpadon, aki látszott. Egy festett arc, egy jelmez ugyanúgy fedezék nekem, mint a báb volt. Hozzászoktam, hogy, még ha élő szereplőt játszottam is korábban, mindig valamilyen formát kellett követnem. A Kivi volt talán az első, ami nagyon „színészi” jelenlétet kívánt. Furán is éreztem magam először, amikor áttét nélkül álltam oda, úgy, hogy nem kellett csavarni magamon, csak ezerrel annak lennem, aki vagyok… Ma pedig már egyre inkább vágyom arra, hogy megmutassam magam.

Hogy látod, lesz erre lehetőséged a jövőben?

Augusztus elsejével szabadúszó lettem. Most kezd majd futni a Mindent Éváról, szeptember végén bemutatjuk a Makbett-et az Átriumban – abban már véráztatta katona leszek! – de azért van egy másik szerepem is benne, név szerint az Egy nő, aki, milyen meglepő, egy lakótelepi kiskosztümös nő. Rendezek majd a győri Vaskakas Bábszínházban, a Színművészetin pedig csinálunk egy musical-kurzust a negyedéves bábosztálynak Tengely Gábor osztályfőnökkel. Azután nem tudom, mit hoz a jövő. Persze, szívesen lennék Magyarország queer-színésze – viccen kívül, Amerikában vannak olyan művészek, akik csak ezzel foglalkoznak és milliókat keresnek vele, csak hát itthon nincs túl nagy felvevőpiaca az efféle típusú karakternek. És hát játszóként ahhoz vagyunk szokva, hogy sokfélét csinálunk – mint ilyen, én is nagyon éhezem a sokszínűre.

A Mindent Éváról előadás 2015. október 11-én és 21-én látható a Belvárosi Színházban.

No Comment

Leave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Previous post

Ausztrália új miniszterelnöke támogatja az azonos neműek házasságát

Next post

Bálkirálynő lett a transznemű gimnazista