Színes

Azt tartom szexinek, hogy te vagy te – nem pedig azt, hogy ki lehetnél

Remélem, tetszeni fog…” – mondta Nimi, mára férjem, akkoriban még kedvesem, miközben levetette a felsőjét és hanyatt feküdt a közös ágyunkon. Csodaszép volt – mint nekem mindig –, de valami más volt. Végigsimítottam a testét, és azonnal megértettem, megéreztem: a lágy, sűrű szőr csaknem eltűnt, a helyét rövidre nyírt szőrzet, vagy teljesen leborotvált bőr vette át. Bár hiszem, hogy mindannyian magunk rendelkezünk a saját testünkkel, és senkinek semmi beleszólása, hogy szerintük mi áll jól, mi az elvárás, hogy kéne kinézni, de azért megkérdeztem: „Gyönyörű vagy, de… miért nyírtad le a szőrödet?

Nimi kikerekedett szemekkel nézett rám: „Azt hittem, hogy tetszeni fog. Nem tetszik?” „Nem az a kérdés, hogy nekem tetszik-e. Nekem mindenhogy tetszel. A kérdés az, hogy miért érzed, miért hiszed, hogy akkor tetszel jobban, ha nincs rajtad szőr. A legfontosabb kérdés pedig: neked, magadnak hogyan tetszel jobban? Szőrösen vagy csupaszon?” Nimi elgondolkodott: „De ha meghagyom, nem zavar?” Elnevettem magam: „Miért zavarna? Úgy szerettem beléd, hogy minden porcikádat imádom, semmin sem változtatnék.

 

 

Szóval azt mondod, hogy neked a szőrös test szexibb, mint a borotvált?” – hangzott el a következő kérdés, én pedig éreztem, hogy ideje elengednünk a sztereotípiákat, hogy még jobban megértsük egymást. „Azt mondom, hogy ha természetes módon egyetlen szőrszál sem lenne a testeden, úgy is szexinek tartanálak, és így, hogy tetőtől talpig szőrösnek születtél, szintén szexinek tartalak. Azt tartom szexinek, hogy te vagy te – nem pedig azt, hogy ki lehetnél, ha több vagy kevesebb szőröd, nagyobb vállaid, kockásabb hasad lenne.

A párom mélyen a szemebe nézett, és mesélni kezdett: „Hadd meséljek el egy történetet egy fiúról, aki az élete jelentős részét szenvedéssel töltötte – amiatt, ahogyan a teste kinéz. Még csak kilencéves volt, amikor egy felnőtt azt mondta, ő az első kisfiú a családban, aki nem vékony. Bár nem rosszindulatból mondta, a fiúcska nem tudott többé szabadulni a hallottaktól. Amikor tizenhárom éves lett, a többi fiú szőrös majomnak nevezte, így egyik nap az iskolából hazatérve megfogta édesapja borotváját, és leborotválta az egész testét.

Azt akarta hinni, ha nincs szőre, majd el fogják fogadni őt, ám tizenöt éves korára még mélyebbre süllyedt az öngyűlöletben: étkezési zavarokkal küszködött, éheztette magát, majd éjszakánként, amikor mindenki aludt, mindent megevett, amit csak talált a hűtőben. Volt, hogy kihányta az egészet pár perccel később, de olyan is, hogy reggelig zokogott. Aztán tizenhét éves korában, az első randin átment egy férfihoz, akit online ismert meg, a pasi pedig csalódottan nézett rá, majd így szólt: »azt elfelejtetted megemlíteni, hogy szőrös vagy«.

Szorosan átöleltem Nimit, és éreztem, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Ismertem a történetét: amikor tizennyolc évesen nem csatlakozott a hadsereghez, rengetegen mutogattak rá – beleértve akkori legjobb barátait is, mondván ezt a furcsa gyereket még a hadsereg se fogadja be. Tudtam, hogy a húszas évei elején, a színművészeti egyetemen komoly és mély depresszióval küzdött, és azt is, hogy mire megkapta a diplomáját, már volt annyira erős és magabiztos, hogy a színpadon állva bárkit lenyűgözzön bármilyen szerepben.

 

 

Azt is tudtam, hogy mindkettőnk életében a szerelem beköszönte hozta meg azt az érzést, hogy igazán meg vagyunk értve. Mindketten vegánok vagyunk, mindketten megjártuk a hadak útját az étkezési zavarokkal, és egyikünk sem akart soha beállni a sorba: sem együtt, sem egyénként, külön-külön nem akartunk úgy kinézni, úgy beszélni, úgy viselkedni, ahogy azt mások várják tőlünk, vagy ahogy a társadalom elvárja. „Nimi, ha csak azért borotválod magad, mert nem hiszed el, hogy gyönyörű, szexi, kívánatos, tökéletes, varázslatos vagy a szőröddel együtt, kérlek, hagyd békén a szőrödet” – mondtam neki.

Ez volt az utolsó alkalom, hogy a borotva után nyúlt. Megértette, hogy se a testszőrzete, se az alakja – legyen az szupervékony vagy szedjen fel pár kilót, legyen csontos vagy izmos – nem állíthat meg abban, hogy szeressem. Nimi azt mondja, ekkor kezdte végre igazán elfogadni és szeretni önmagát. Ez a fiatal férfi – akit huszonnégy évesen ismertem meg – mára közel harmincéves. Azt mondja, a gúnyolódó, kirekesztő hangok a fejében a mai napig fel-felhangzanak, újra meg újra előjönnek, de mára megtanulta elhallgattatni őket. Megtanulta, hogyan kell erősnek, magabiztosnak és mindenek felett boldognak lenni. Én pedig boldog vagyok, hogy ő boldog, és végtelenül büszke vagyok rá. Szívemből kívánom, hogy te is legyél büszke – magadra. Arra, aki vagy – úgy, ahogy vagy.

Steiner Kristóf

Instagram: @kristofsteiner

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb