Kultúra

Az LMBT történelem nyomában Berlinben

A német főváros számos LMBT történeti érdekességet rejt. Itt jött létre a világ első meleg újságja és szervezete, a Weimari Köztársaság virágzó meleg, leszbikus és transz élete pedig a világ korabeli meleg fővárosává tette Berlint. De volt kifejezetten szomorú epizód is, mint a melegek és leszbikusok koncentrációs táborokba hurcolása, amelynek emlékművével a Tiergarten szélén találkozhatunk. A második világháborút követően a város kettészakadt, de mind Nyugat-, mind Kelet-Berlin élénk LMBT élettel rendelkezett. Ma Berlinben múzeum is megidézi az LMBT emberek történetét. Következzék egy virtuális LMBT-történeti séta a német fővárosról!

Májusi számunkban Eldorado a berlini Bermuda-háromszögben címmel mutattuk be Berlin LMBT-történelmének talán legérdekesebb, leginkább pezsgő időszakát. Mostani összeállításunkban is visszakalandozunk a húszas-harmincas évekbe, ám mivel korábbi és későbbi időszakok kapcsán is sok érdekességgel találkozhatunk, így egy-egy konkrét helyszínhez kötődően, a 19. század közepétől napjainkig tekintjük át vázlatosan Berlin LMBT történetét.

 

Nollendorfplatz (1926)

 

Karl-Heinrich-Ulrichs-Strasse

Kezdjük képzeletbeli sétánkat a melegnegyed közelében! Ez a terület a Nollendorfplatz és a Martin-Luther-Strasse által határolt utcákat foglalja magába, tengelyében azzal a Motzstrasséval, ahol a húszas-harmincas évek óta a legtöbb LMBT bár, kávézó és bolt koncentrálódott, egészen napjainkig. A Leszbikus és Meleg Utcafesztiválnak is otthont adó negyed szélén, a Nollendorfplatz sarkán, egy LMBT információs központtal szemben egy utca torkollik a térbe. Ez a Karl-Heinrich-Ulrichs-Strasse, amely annak a német férfinak a nevét viseli, akit a világ első meleg aktivistájának is szoktak nevezni. Az 1860-as években ugyanis felemelte a szavát a homoszexuálisok büntetése ellen, akkor, amikor a német egység megvalósulásával párhuzamosan egységes büntető törvénykönyv is készült. A jogász végzettségű Ulrichs-ot korábban a melegsége miatt rúgták ki hannoveri bírói állásából, és ennek hatására kezdett esszéket írni a homoszexualitás büntetőjogi üldözése ellen. 1867. augusztus 19-én Münchenben felszólalt a Német Jogásztársaság hatodik kongresszusán, ahol végrehajtotta a történelem első nyilvános coming outját. Jogászok előtt próbált érvelni az azonos neműek szerelmének tolerálása mellett, s beszédében saját érintettségéről is beszélt (végül nem hagyták neki, hogy befejezze hozzászólását). Bár a beszéd hatására, a kérdés tisztázására összehívtak egy orvoscsoportot, ám végül Ulrichs-nak nem sikerült elérnie a célját. A porosz szabályozáson alapuló új német büntető törvénykönyv 175. paragrafusa börtönnel büntette az „erkölcstelen természetellenes aktusokat”. A szabályozás hivatalosan egészen az 1990-es évek közepéig érvényben volt – igaz, a hatvanas években enyhítettek a törvényen. Maga Ulrichs az őt ért üldözések miatt emigrációba kényszerült: Olaszországba költözött, és ott is halt meg elfeledve, 1895-ben.

Otto-Suhr-Allee 93.

Az egykori Berliner Strasse 121. szám (ma Otto Suhr Allee 93.) alatt lakott 1896 és 1910 között a korai német LMBT mozgalom egy másik meghatározó alakja, Magnus Hirschfeld orvos, szexológus. A pomerániai születésű, zsidó vallású Hirschfeld még 1896-ban kezdte aktivista tevékenységét (álnéven közzétette Sappho és Szókratész című pamfletjét, amelyben a homoszexualitás büntetése ellen érvelt), s mellette orvosi praxist folytatott. Egy évvel később, 1897. május 14-én (vagy 15-én) saját charlottenburgi lakásán alapította meg a Wissenschaftlich-Humanitäres Komitee-t (WhK), vagyis a Tudományos-Humanitárius Bizottságot. Az első melegszervezetet egyébként pár nappal a híres író, Oscar Wilde szabadulása előtt hozták létre. Hirschfeld alapító társai voltak Ernst Burchard orvos, szexológus, Max Spohr könyvkereskedő és -kiadó, Eduard Oberg ügyvéd és Franz Joseph von Bülow író, de később csatlakozott George Plock, a melegsége miatt kirúgott és börtönbe zárt lelkész, aki a szervezet főtitkára volt 1919 és 1923 között, valamint Hermann Freiherr von Teschenberg nemesi származású osztrák ügyvéd, fordító, aktivista is. A szervezet tevékenységében keveredett a tudományos kutatás és az érdekképviselet, amelyet mottójuk is jól jelképezett: „Per Scientiam ad Justitiam” („Tudománnyal az igazságért”). Egy évvel a megalakulást követően petíciógyűjtésbe kezdtek. August Bebel szociáldemokrata vezető is támogatta a kezdeményezést, amelyre több mint ötezer aláírást sikerült összegyűjteni (aláírta többek között Albert Einstein, Hermann Hesse, Thomas Mann, Rainer Maria Rilke, Stefan Zweig és Richard von Krafft-Ebing). Erre való tekintettel a Reichstag megtárgyalta az ügyet, ám azt végül csak a szociáldemokraták támogatták, így a javaslat elbukott. Hirschfeld és munkatársai ezután inkább a társadalmi akcionizmus és a tudományos igényű felvilágosítás felé fordultak. Kiadványt indítottak A szexualitás átmeneti alakzatainak évkönyve (Jahrbuch Für Sexuelle Zwischenstufen) címmel, amely 1899 és 1923 között minden évben megjelent.

Tiergarten

Mint a legtöbb nagyvárosban, Berlinben is a parkok voltak a legnépszerűbb ismerkedőhelyek, az ún. „cruising areák”. Egyik 1914-es írásában maga Hirschfeld is beszámol róla, hogy az ekkor már létező bárokon, kocsmákon kívül a nagyobb tereken, sétálóutakon és hidak környékén is ismerkedtek a melegek, így például a Hallesches Tornál vagy az Unter den Lindenen, na meg persze a tóparti strandokon, nyilvános vécékben és piszoárokban. De minden kerületben voltak ismerkedésre szolgáló parkok is, mint a Volkspark a Friedrichshainban – mind közül pedig a legjelentősebb a Tiergarten volt. Ezek persze népszerű strichelő helyek is voltak, amiket a rendőrség is ismert. A Tiergartenen áthaladó legfontosabb „cirkáló” útvonalat akkoriban csak úgy emlegették: „Schwuler Weg”, vagyis a „meleg út”. Hirschfeld ennek kapcsán megemlíti a Tiergarten „komornyikját” is: egy hajléktalan meleg férfit, aki a parkba érkezőknek pénzért tanácsot adott, mely helyeken célszerű együtt lenni úgy, hogy ne bukjanak le a rendőrök előtt.

 

A Szexuáltudományi Kutatóintézetet (Institut für Sexualwissenschaft)

 

In den Zelten 9a-10.

Ma a John-Foster-Dulles-Allee 10. szám jelöli a Spree-folyóhoz közeli telket, amelyen a Haus der Kulturen der Welt nevű rendezvényközpont áll. Egykori címén: In den Zelten 9a-10. A már említett Magnus Hirschfeld itt hozta létre Szexuáltudományi Kutatóintézetet (Institut für Sexualwissenschaft). A tudományos intézmény kereken száz éve, 1919. július 6-án jött létre, és Hirschfeld vezetésével egészen 1933-ig működött. A Reichstaghoz közel, a Beethovenstrasse sarkán álló, szép villában működött egy szexológiai múzeum, gazdag könyvtár, klinika és kutatóközpont. Hirschfeld innentől kezdve itt rendelt, és nemcsak a homoszexualitás és a transz téma kutatásával foglalkozott, hanem szexuális tanácsokat is adott heteró pároknak, illetve nemi betegeket kezelt. Az intézmény iránt rengetegen érdeklődtek, becslések szerint évente körülbelül 20 ezer látogatója volt, s nemcsak Németországban, hanem világszerte ismert volt, amely elsősorban az általuk szervezet nemzetközi konferenciáknak volt köszönhető. Hirschfeld mellett itt dolgozott többek között Karl Giese, aki az intézet múzeumi kurátora volt (egyben Hirschfeld partnere), valamint Felix Abraham orvos, igazságügyi szakértő, akinek vezetésével itt zajlottak az első nemi helyreállító műtétek. Az intézet megszűntét Hirschfeld külföldön élte meg. A nácik lerohanták és feldúlták az épületet, és a könyvtár darabjait pár nappal később máglyán égették el az Operplatzon. Hirschfeld soha többé nem tért vissza Németországba; Nizzában telepedett le, és ott is halt meg 1935-ben. Ma egy emlékmű található a Szexuáltudományi Kutatóintézetről, az annak helyén álló Haus der Kulturen der Welt közelében. És nem véletlen, hogy idén pont ez a rendezvényközpont adott helyet az LMBT levéltárak, könyvtárak, múzeumok és speciális gyűjtemények konferenciájának, melyen Magnus Hirschfeldre és a Szexuáltudományi Kutatóintézetre is emlékeztek.

Neue Jakobstrasse 9.

Itt volt a Bund für Menschenrecht székhelye. Bár a Weimari Köztársaság idején több LMBT szervezet is működött Németországban, mind közül ez volt a legnépesebb és legaktívabb. A Friedrich Radszuweit (1876–1932) divatüzlet-tulajdonos, könyv- és lapkiadó által alapított szervezet 1920-ban jött létre Berlinben, s többnyire közösségi programokat szerveztek, de kiadtak magazinokat is. A legfőbb céljuk azonban a 175. paragrafus eltörlése volt. Ennek elérése érdekében együttműködtek más szervezetekkel, mint a Hirschfeld vezette Tudományos-Humanitárius Bizottság vagy a világ első meleg újságját, az 1896-ban indult Der Eigenét is kiadó Gemeinschaft der Eigenen. A szervezetnek fénykorában, a harmincas évek elején közel ötvenezer tagja volt Németország-szerte.

 

Christopher Isherwood (1904-1986) (b)

 

Nollendorfstrasse 17.

Christopher Isherwood brit író, jóbarátja, a szintén meleg William H. Auden biztatására, 1929-ben utazott Berlinbe, a „melegek mekkájába”. Négy éven keresztül,1933 elejéig lakott a melegnegyed közepén, a Nollendorfstrasse 17. szám alatt. Ott bérelt egy szobát, angol magántanárként dolgozott, s közben felfedezte a helyi meleg életet és a berlini fiúkat. Itteni tapasztalatairól részletesen beszámol Christopher and his kind című önéletrajzi írásában (magyarul nem jelent meg), és persze a berlini évek szolgáltak alapul az Isten veled, Berlin! című regényhez is. Ennek a műnek is az egyik központi helyszíne ez a többek által bérelt lakás, s ezen regény alapján készült a Kabaré című musical is.

Zossener Strasse 7.

Christopher Isherwood egyik kedvenc melegbárja a Cosy Corner („Hangulatos sarok”) volt, amelyet első alkalommal Audennel együtt keresett fel. A Hallesches Tor közelében lévő kocsma neve igazából Noster’s Cottage (vagy Noster’s Restaurant zur Hütte) volt, és már 1909 óta létezett a Zossener Strasse 7-es szám alatt. Nevét tulajdonosáról, Ludwig Nosterről kapta, és elsősorban munkásosztálybeli melegek látogatták. Annak ellenére, hogy meglehetősen rossz környéken volt, Isherwood leírása szerint „semmi sem látszott annyira dekadensnek, mint a Cosy Corner. Egyszerű volt, otthonos és szerény. A falakon bokszolók és versenyző kerékpárosok bekeretezett fényképei voltak. Tény, hogy az egyetlen igazi attrakció a fiúk voltak. A pulóvereket és kabátokat levették, az ingek ki voltak gombolva köldökig, és feltűrték az ingujjakat.” De persze sok más hely is volt ekkoriban, amelyek közül Isherwood is többet felkeresett. A leghíresebb talán a Motzstrasse és a Kalckreuthstrasse sarkán álló El Dorado volt, ahol a korszak egyik legnépszerűbb transzvesztitája, Hansi Sturm is fellépett (ma egyébként egy biobolt van a helyén). De ott volt a főleg katonák által látogatott Zur Katzenmutter nevű bár, a Mikado nevű, japán stílusú kávézó és teaház (Puttkamerstrasse 15.), a Zauberflöte nevű, amerikai stílusú kávézó és táncpalota (Kommandantenstrasse 72.), vagy a Silhouette nevű meleg klub, ami a fiatal Marlene Dietrich egyik kedvenc helye volt.

Marburger Strasse 13.

A húszas években azonban nemcsak meleg, hanem kifejezetten leszbikus bárok is várták az érdeklődőket Berlinben. A leírások alapján kb. 50 berlini klubról tudunk, amelynek kifejezetten leszbikus nők jelentették a vendégkörét. Ruth Margarite Röllig 1928-ban megjelent Les Lesbiennes de Berlin című kötete ezeket a helyeket Európa-szerte ismertté tette. „Itt mindenki megtalálja a saját boldogságát, egy helyet, amely kielégíti az igényét” – írta a szerző. Az egyik legnépszerűbb hely a Chez ma belle soeur volt, amely a Marburger Strasse 13-as szám alatt működött. Görög stílusú freskók díszítették, és privát fülkéket alakítottak ki benne, ahol a párok elbújhattak a függönyök mögött. Az „arany húszas években” („Goldene Zwanziger”) egyébként ez a környék volt a bohém negyed, ahol főleg melegek és zsidók éltek. A Chez ma belle soeur helyén később egy másik leszbikus hely nyílt, The Café Domino néven, s abszolút a felsőbb társadalmi rétegekbe tartozó leszbikusok helyévé vált. A vendégek frakkba öltöztek, jeges sherryt, koktélokat, válogatott borokat fogyasztottak, és élő jazz zene szólt. Voltak persze vegyes – meleg és leszbikus – klubok is, mint a Dorian Gray (Bülowstrasse 57.), amely pénteken kizárólag nők számára volt nyitva, táncos és showműsorokkal, tematikus estekkel (például bajor alpesi fesztivállal). Vagy ott volt a Monbijou: egy privát leszbikus klub Berlin nyugati részén, a Wormser és a Martin-Luther-Strasse sarkán, amelynek mintegy hatszáz fős tagsága volt. Ezenkívül pedig népszerű bálokat is tartottak, általában Berlin közelében, például a Müggelsee partján álló Strandschloss Hotel báltermében.

 

 

Eberstrasse

A Tiergarten szélén áll az a 2008-ban emelt, nagyjából kocka alakú emlékmű , amely a holokauszt meleg és leszbikus áldozataira emlékezik (Denkmal für die im Nationalsozialismus verfolgten Homosexuellen). Már a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése előtt sejthető volt, hogy mit is gondolnak a homoszexuálisokról. Jelszavaik – „a néptest tisztán tartása”, „a nagycsalád továbbszaporítása”, „egyensúly a nemi gazdálkodásban” – egyértelműnek tűntek. A Völkischer Beobachter, a náci párt hivatalos orgánuma is többször foglalkozott a témával, és képviselőik 1929-ben nem támogatták a 175. paragrafus eltörlését. Aztán Hitler hatalomra kerülése után nem sokkal, 1933 februárjában rendeletet adtak ki a közerkölcsök védelméről, amelynek értelmében bezárták a meleg és leszbikus szórakozóhelyeket, betiltották a létező egyesületeket, újságokat, május 6-án pedig feldúlták Magnus Hirschfeld intézetét. 1934 második felében megalakult a Titkos Államrendőrségi Hivatal homoszexuálisokkal foglalkozó Különleges Ügyosztálya, 1935-ben pedig megszigorították a 175. paragrafust. Ezt követően a letartóztatott melegek száma közel tízszeresére nőtt (1933 és 1945 között több mint ötvenezer főt tartóztattak le a 175. paragrafus alapján), s a „visszaeső bűnözőket” koncentrációs táborokba hurcolták. Az itt raboskodó meleg foglyoknak rózsaszín háromszöget kellett viselniük, de a koncentrációs táborokban a fekete háromszöggel jelölt „antiszociálisok” között leszbikusok is raboskodtak. Becslések szerint 5-15 ezer meleg pusztulhatott el a táborokban, és a túlélők a felszabadulást követően sem kerültek szabadlábra: a 175. paragrafus alapján elítéltek ugyanis börtönökben töltötték ki hátralévő büntetésüket. Később mozgalom indult a holokauszt meleg áldozatainak elismeréséért, ám a német kormány csak 2002-ben kért hivatalosan elnézést a meleg közösségtől a nácik által elkövetett bűnökért. Emléküket ápolja a Tiergarten szélén álló emlékmű, melynek belsejében egy videón egymással csókolózó meleg és leszbikus párt is láthatunk. Az emlékművet rendszeresen megkoszorúzzák az LMBT szervezetek, de sajnos az is előfordul, hogy homofób üzenetekkel összefirkálják azt (mint az idén augusztus közepén történt).

 

 

Potsdamer Strasse 2.

A Tiergartenhez közeli híres Arsenal Mozi az 1945 utáni LMBT-történelem egyik kulcseseményéhez is kapcsolódik. Itt alakult meg 1971. augusztus 15-én az első nyugat-berlini LMBT szervezet, a Homosexuelle Aktion Westberlin (HAW). Két évvel korábban enyhítették a 175. paragrafust, de ez persze nem jelentette még az LMBT emberek teljes társadalmi egyenjogúságát. A szervezet megalakulása Rosa von Praunheim filmje, a Nem a homoszexuális a perverz, hanem a helyzet, amelyben él bemutatásához kapcsolódik. A negyven alapító kizárólag meleg férfi volt, akik egyben a szocialista baloldalhoz tartozónak is vallották magukat, de később leszbikusok is csatlakoztak hozzájuk (1972-ben külön leszbikus csoport jött létre). Tevékenységük középpontjában az önsegítő csoportok működtetése, valamint a 175. paragrafus teljes eltörlése állt, s az aktivisták mindezt a patriarchális társadalom és a kapitalizmus elleni általánosabb küzdelem részeként képzelték el (a homoszexualitás teljes dekriminalizációját csak a német újraegyesítést követően, 1994-ben sikerült elérni). A szervezet tagjai 1973 és 1975 között, pünkösdhöz időzítve rendszeresen tartottak utcai demonstrációkat, amelyek a felvonulások előzményeinek is tekinthetők (a Pride-felvonulást 1979-től rendezik meg, Berliner Christopher Street Day néven). A szervezet az 1970-es évek végén, elsősorban a belső feszültségek miatt vesztett jelentőségéből, ám hivatalosan 1999-ig létezett, és működtette a SchwuZ nevű LMBT központot.

Hultschiner Damm 333.

Itt élt egykoron Charlotte von Mahlsdorf (1928-2002), abban a kastélyban, amely ma múzeumként működik. Lothar néven született, Max és Gretchen Berfelde gyermekeként, és már egészen kicsi korában szeretett női ruhában járni. Tizenhat évesen, a nemzetiszocializmus idején már egyértelműen nőként élt, s identitását később, a kommunista diktatúra ideje alatt is vállalta. Apja egyébként tagja volt a náci pártnak, ám többször összetűzésbe kerültek egymással. Vélhetően ennek is szerepe lehetett abban, hogy egy időre pszichiátriai intézetbe zárták, majd 1945 januárjában a bíróság „aszociális fiatalként” négy évre ítélte, amelyet fiatalkorúak börtönében kellett letöltenie. A náci uralom végén azonban elengedték, és immár Lottchen néven előbb gyógyszerészként helyezkedett el, majd a lebombázott házakból mentett bútorokat, és azokkal kezdett kereskedni. 1946 és 1948 között megmentette a friedrichsfeldei kastélyt a vandalizmustól, és a saját gyűjteményével költözött be oda. 1960-ban itt nyitották meg a Gründerzeit Múzeumot, Vilmos-kori tárgyak gyűjteményeként (az épület ma is múzeumként üzemel). Később fontos szereplője lett a formálódó kelet-berlini LMBT életnek, s több találkozót tartottak a kastélyban is. Életéről saját maga írt könyvet, A magam asszonya vagyok címmel, amelyből színdarab is készült. Doug Wright monodrámáját nálunk Czeizel Gábor rendezésében, Várnai Szilárd előadásában láthatta a közönség 2005-ben.

 

 

Lützowstrasse 73.

Ma Berlinben külön múzeum foglalkozik az LMBT emberek történetével. A Schwules Museumot 1985-ben alapították, azóta gyűjt minden tárgyi és képi emléket, amely az LMBT emberek történetével kapcsolatos. Az intézmény a Mehringdamm 61. szám alatt működött korábban, 2013 óta pedig a Lützowstraße 73. szám alatti volt nyomda épületében található. Itt őrzik egyebek mellett a Der Eigene és más korai meleg és leszbikus újságok, magazinok példányait, az LMBT szervezetek és szórakozóhelyek anyagait, valamint fényképeket, videófelvételeket, filmeket, hangfelvételeket, festményeket, grafikákat, szobrokat, különféle hagyatékokat. Könyvtára körülbelül 20 ezer könyvet tartalmaz LMBT témában. Kiállítótermeiben állandó és időszaki kiállítások tekinthetők meg, idén nyáron többek között egy olyan kiállítás, The Present Is Not Enough – Performing Queer Histories and Futures címmel, amely a kelet-európai országok, köztük Magyarország rendszerváltás előtti LMBT történetét idézte fel.

 

Hanzli Péter

 

 

hirdetés
Previous post

Csecsenföldön nincsenek melegek, így nincs kit terrorizálni, állítják a helyi hatóságok

Next post

És te kivetkőztél már magadból, csak hogy jól megnézhess egy helyes pasit?