Itthon

Amikor a kollégiumi vezető dobja ki az éjszakába a meleg diákokat

A kép csak illusztráció / fotó: Motortion

 

Az elfogadott melegellenes propagandatörvény után sajnos aktuálisabb nem is lehetne a májusban indult „Én is ember vagyok” társadalmi figyelemfelhívó kampány, amelynek főszereplői olyan magyar LMBTQ emberek, akik életük egy-egy olyan meghatározó élményéről mesélnek, amikor diszkrimináció érte őket.

A kampány keretében készült kisfilm szereplőihez hasonlóan bárki megoszthatja a saját történetét. Ez az alábbi linken lehetséges, a beérkező történeteket pedig rendszeresen közzétesszük a Humen Online felületein, míg a közösségi médiában az #enisembervagyok hashtag használható, de akár profilkép-keretet is beállíthatunk magunknak.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 140 ezer LMBTQ embert kérdezett meg legutóbbi felmérése során. A tavaly publikált eredményekből például kiderül, hogy a magyar LMBTQ diákok 44 százalékát éri valamilyen zaklatás a középiskolában az identitása miatt. Hogy az iskolai bullying milyen formákban jelenhet meg, arra Martin története a példa – sok esetben ugyanis a tanároktól, oktatóktól sem várhatnak segítséget, sőt:

“2015-ben történt, akkori kedvesemmel lázas kamaszokként szerettük egymást. Én Kaposváron töltöttem a gimnazista éveimet, ő pedig Pécsett volt kollégista. A hétvégéken kívül a szerda volt a miénk, ilyenkor tudtam őt meglátogatni, és tettem ezt szinte minden héten.

Nagy volt az örömünk egy alkalommal, amikor valamilyen oknál fogva csütörtökön elmaradt a tanítás. Megbeszéltük, hogy együtt töltjük az éjszakát Pécsett. Ez különösen izgalmas volt, hiszen erre Kaposváron sem volt lehetőségünk, leszámítva egy-két ottalvós házibulit… Szerény pénztárcánkhoz mérten a kollégiumában foglalt szállást számunkra, majd betábláztuk a napot, hogy jusson idő a közös barátokra és egy nagy sétára is. Este fáradtan tértünk vissza a kollégiumba, már csak kettesben szerettünk volna lenni, amikor a portásnak szemet szúrtunk. Megállított minket, kérdezgetett, mi pedig tudtuk, hogy a foglalt szállásunk okán nincs mitől tartanunk, minden rendben lesz. Ő mégis oda hívatta a kollégium akkori vezető nevelőjét, aki először a színes hajamra, majd erkölcsi okokra hivatkozva kifejtette, hogy mi miért is nem aludhatunk a kollégiumban… Kénytelenek voltunk továbbállni, kapkodva kutattunk szállás után, anyagi korlátainkkal küszködve. A barátaink aznap este nem tudtak segíteni nekünk, a megkeresett kollégiumok teltházat jeleztek, így rémülten álltunk – egy 18 és egy 16 éves Pécs utcáin.

Az egyik kollégium portáján kaptunk egy fülest egy kellemes hangulatú apartmanról, amit egy idős festő- és írónő üzemeltetett. Szerény kedvességgel és nyitottsággal, hogy ne egyedül töltse alkotó-idős éveit, hogy valaki mindig jöhessen, nyitva volt a háza. Telefonáltunk neki és már akkor átszűrődött a bája. Szerencsére nem is volt túl messze, és mi már az elején rendezni szerettük volna számláinkat. Ő azonban látott minket minden oldalról, és megható kedvességből egy főre állította ki a nyugtát, amit csupán azzal tudtunk meghálálni, hogy éjbe nyúlóan, érdeklődve hallgattuk szavalatait és vizslattuk a kapcsolódó festményeit, díjait, elismeréseit. Művészeti lexikonokat hozott, melyek inspirálták, melyekből tanult és amelyeknek már ő is a része lett. Bájos kuckók voltak a házban, kis kerttel, rendezett portával. Bármennyire is a takaró alá kívánkoztunk volna, nem tudtuk elengedni azt a természetes nyugalmat és kedvességet, ami áradt. Másnap reggel tojásrántottát kaptunk, friss kenyérrel, de előtte megkérdezte, hogy ezt választjuk-e, vagy esetleg virslit. Távozásunkkor a hölgy annyit kért, hogy emlékezzünk rá és térjünk vissza, ha életünk engedi.

Nos, a mai napig emlékszem rá és a meleg szívére, sokkal élénkebben, mint a kollégiumi mizériára. Az érzés mégis szorongat, hogy ott álltam a kedvesemmel, és eszköztelennek éreztem magam, nem tudtam megvédeni őt és magamat, magunkat a hatalommal szemben. Hogy mi nem tettünk semmit, és mégis… Eltörpültünk velük szemben, akik nevettek két kamaszon. Nem is igen értettem, nem tudtam hová lépni, csak szerelmes voltam.”

Sokan a családjukban sem lehetnek biztonságban, és akár egyetlen apró szivárványzászló is hatalmas bajt hozhat az ember fejére, ezt meséli Noel:

“A Pride hónap keretében volt egy transz találkozó az Aurórában, én pedig elmentem. A család alapból homofób, gyűlölik az Aurórát. Egy kicsivel tovább maradtam, majd mivel lekéstem az utolsó buszt, ezért az egyik srác hazavitt. Hazaérve édesanyám férje nekem esett, majdhogynem megütött, és olyanokat vágott a fejemhez, hogy mi a fenét képzelek, hogy ilyen degenerált állatokkal vagyok egy légtérben. Mindezek után kivette a táskámból kilógó papír szivárványzászlót és széttörte. Kizavart a lakásból és közölte, hogy látni sem akar. Leültem a két emelet közt elhelyezkedő lépcsőn, majd a bátyám kérte, hogy menjek be, de a nap hátralévő részében már nem szóltunk egymáshoz.”

 

– Meséld el a történetedet te is! A részletekért kattints ide!
– Az „Én is ember vagyok” kampányhoz a Facebookon is csatlakozhatsz, ehhez csak állítsd be magadnak a kampány profilkép-keretét!
– Használd az #enisembervagyok hashtaget és jelöld be a @humenmagazint!

 

 

Névtelen és arc nélküli kommentek – Az online bántalmazásnak nincsenek határai

 

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb