Életmód

Aktív passzivizmus – Srácok, ez nem VERSeny!

„Ja tudom, az a passzív!” – kiáltotta egy ismerősöm egy beszélgetés közben, mikor épp próbáltam körülírni egy közös, nos, haverunkat. Furcsa volt ezt hallani a szájából: a srác, akivel csevegtem, valószínűtlenül vékony, kissé affektál, szeret kimondottan feszes, akár strasszos ruhákba bújni, és pink haja van – mindez persze úgy csodálatos, ahogy van, csak azt nem értem, miért vágyik rá, hogy egy ötperces beszélgetés során háromszor nyilatkoztassa ki: ő márpedig minden vélt vagy valós feltételezéssel szemben nem passzív. És ha mindez nem volna elég, finoman degradáló hangon beszél egy nála ugyan leheletnyivel maszkulinabb, ám kétségkívül passzív srácról, mintha egyébként a mindkettőnk életében időnként fel-felbukkanó srácnak emiatt szégyenkeznivalója volna.

 

 

Mindez bő tíz évvel ezelőtt történt, amikor Tel-Avivba költöztem, és az LMBTQ szubkultúra értékrendje még itt, a Közel-Kelet gay metropoliszában is másképp festett, mint manapság. Harmincöt vagyok, ami azt jelenti: nagyjából húsz éve vetettem magam a szexualitás útvesztőibe, és úgy fest, hogy ahogyan a szupermodellek köreiben is trendekről beszélhetünk – a kilencvenes években a sportos, a kétezres esztendőkben a csontos, manapság a kerek idomú modellek pörögnek –, a meleg szexben is megérkezett az „új kor”. Ma már olyannyira nem ciki passzívnak lenni, hogy bármelyik gay társkereső oldalon körülnézve a hirdetéseket feladó szinglik és szexre vágyók többsége vállaltan alul akar maradni. A Craigslisten böngészve – szigorúan kutatási célból – úgy fest, ma már kiengedni a gőzt az esti random szexsszel nem „gyorsan meg kell csinálnom valakit” mintára megy, hanem inkább a „valaki lássa már el a bajom” elv mentén.

De ugorjunk vissza arra az időszakra, amikor még az aftershave klisészerűen férfias illatát, a sünire borotvált hajat, meg a nonfiguratív tetkót, a se nem túl szűk, se nem túl feltűnő farmert propagáló stílust és attitűdöt a melegeknek is „kötelező” volt követni – emlékszem, mindenki menthetetlenül odavolt a Fiúk a klubból című klasszikus sorozat főhőséért, Brianért. A srác bőrdzsekit hordott, sármja abban rejlett, hogy ő volt a környék főbikája, és minden további szereplő szándékoltan és következetesen alacsonyabbra volt pozicionálva. A kilencvenes évek heteronormatív homokultúráját hamar lerombolta a frissen érkező androgün hipszer-kultúra (kis kitekintéssel az emo-melegek felé a kétezres évek elején), és a feminin srácok egyszeriben utat törtek maguknak, mára pedig egyre kevesebben dőlnek be az unalmas besorolásoknak, és egyszerűen csak élik és élvezik az életet.

Talán nem azért van sokkal több srác, akinek cseppet sem derogál, ha nem ő az aktív fél, mert „ezek a mai fiúk mind passzívak”, hanem mert mi, emberek – férfiak, nők, melegek, heterók – sokkal szabadabban kezeljük a szexualitásunkat. A másik prózai ok, hogy míg egy-másfél évtizeddel ezelőtt az egész világ vállalati rendszerben gondolkodott, és az emberek nagy része főnökök, cégvezetők kénye-kedve szerint gürcölt az irodában, mára rengeteg freelancer, szabadgondolkodó, a szívét követve karriert építő ember él a Földön. A hétköznapok által elnyomott „rabszolgáknak” a szexualitás egyensúlyozta ki az életét – így „születtek” az egyébként könyvelőcégnél gyakornokként és villanyóraleolvasó-helyettesként dolgozó, a neten vadállatként fiatal fenékre vágyó alfapasik. Ma viszont mindannyian olyan szintű felelősséget tartunk a kezünkben, saját utunkat építve, saját világunkból profitálva, Insta-tökéletesítve, hogy a szex sokaknak egyet jelent azzal, hogy a ruháival együtt a gátlásait is levetheti, és egy kicsit kiengedheti a kezéből a kontrollt.

 

 

Nem vagyok sem szociális elemző, sem pszichológus, de azt tudom, hogy a „jaj, az a kis passzív!” felkiáltás ma már nem lenne sem menő, sem elfogadható semmiféle társaságban – ha viszont egy egyébként nagyrészt aktív srác arról mesél a barátainak, hogy a pasijával úgy alakult, hogy spontán kísérletezés közben fordult a kocka, az több, mint normális. Ahogy az is, hogy megjelentek a büszke „power bottom” srácok, akik pont úgy viselkednek szex közben, mint „régen” az aktív bikák – a „top boy” pedig „bottom” módjára hever, és élvezi a menetet. Persze szó sincs róla, hogy bárkinek át kéne löknie magát a „túloldalra”, csak azért, mert most menő „uniskodni”. Egyszerűen arról van szó, hogy senki sem ér se kevesebbet, se többet attól, hogy mire feni a fogát (vagy inkább attól az egytől eltekintve bármilyen egyéb testrészét) az ágyban.

 

Steiner Kristóf

 

Rainbow party header banner
Previous post

A magyar mozikba is megérkezett az Oscar-díjra jelölt Szólíts a neveden (Call Me By Your Name)

Next post

Muszlim vallási vezető a transzneműek elfogadását sürgeti